Lehet-e a szépirodalom, egy csodálatos könyv a szó szoros értelmében véve oka a tragikus halálnak? Jón Kalman Stefánsson monumentális trilógiája, a Menny és pokol mutatja, hogy sajnos nagyon is: nemcsak a költői indulatokba szakadhatunk bele, de ha túlzottan eltereli a nagy mű a figyelmünket, az is végzetes tud lenni. A távoli Izlandon legalábbis, ahol ha nem koncentrálunk eléggé, és Milton Elveszett paradicsomán járatva eszünket otthon felejtjük anorákunkat, könnyen halálra fagyhatunk a jeges vízen hánykolódva. Hát mégis igaza lett volna Einarnak, akiről már a legelején megtudhattuk, hogy rossz szemmel figyeli az állandó olvasást? „Folyton verseket idézgetnek egymásnak, ez már gyalázat, átkos rohadást okoz ez az ember lelkében, túlzottan elpuhít az élettel szemben” – dühöngött.
Pedig Stefánsson magyarul elsőként megjelent kötetéből, A halaknak nincs lábukból és a Jelenkornál kijött trilógiából is tudjuk, mekkora szerepe van az irodalomnak abban, hogy az ember el tudja viselni az életet, a borzongató hideget és szürkeséget, a napok monoton áramlását és a múlt nyomasztó terhét. Mindezt erős költői képekbe csomagolva, sajátos prózapoétikával meséli Stefánsson, áradó lírai kedve és bölcselete (pl.: „Akinek a zsebét három üveg sör nyomja, annak ebben a világban felesleges bárhová sietnie”) pedig jellegzetes ízt ad neki, amire vagy könnyedén ráhangolódik az olvasó, vagy nehezebben adja meg magát a szövegtengernek. Ahogy nem könnyen viselné a természet örökös hatalmát sem, mikor egyik oldalról az égbe nyúló hegy, másikról a felkorbácsolt víz az ura az életnek, ami a XIX. század végén, mikor e kötetek játszódnak, még inkább korlátok közé szorul.
Pontosabban szorulna, ha a poétika szárnyalása és a szerelem gyönyörűsége nem töltené meg értelemmel az egyformának tűnő mindennapokat. Stefánsson trilógiája, a Menny és pokol ennek a világnak az embereiről beszél nekünk utánozhatatlan szenvedéllyel, irodalmi hévvel, bizonyítva, hogy a szöveg nem épp elpuhít, sokkal inkább felvértez minket az élettel szemben. Amit a sorscsapások nem szakítanak meg, legalábbis számunkra, akik tovább folytatjuk, akik egyáltalán a folytatás terhéről képesek vagyunk beszélni. Szemben azokkal, akik elvesztek, mintha soha nem lettek volna itt: „halott testünk a mélybe süllyed, a vér kihűl, az emlékek semmivé foszlanak, s már csak a halak pikkelye súrolja a szájat, amit tegnap valaki még csókolt, a szájat, ami tegnap még mindennél fontosabb szavakat szólt.”
Stefánsson prózája, így ez a hazájában három részletben kijött, de nálunk a Jelenkornál egyszerre megjelentetett trilógia is bizonyítja, hogy azokat a mindennél fontosabb szavakat mégis csak ki kell mondanunk, amíg tudjuk. Hogy aztán fennmaradjanak, ahogy megmaradt Milton Elveszett paradicsomja is a XVII. századból, vagy Jón Þorláksson izlandi költő-tiszteletes abból készült, száz évvel későbbi fordítása, ami kifejezetten szabadon viszonyult az eredeti szöveghez. Így a Menny és pokolban ebből az izlandi változatból olvashatunk magyar fordításokat: a nagy mű bebarangolta a világot, hogy aztán a fagyos északon keresztül a sokadik alakjában mutatkozzon meg nekünk. Hát elpuhíthat minket az élettel szemben ez, ami maga a századokon keresztül folyó, halhatatlan élet?
Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol I.-II.-III., Fordította: Egyed Veronika, Jelenkor, 2019, 7499 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg, 2021. január 3-án.
