Békeidőben feltehetően kevesebbekhez jutna el Felméri Cecília első nagyjátékfilmjének híre, mint így, hogy az első új magyar film a mozik újranyitását követően. A Kiss Diána Magdolna, Borbély Alexandra és Bogdan Dumitrache főszereplésével készült kamaradráma zavarba ejtheti az egyszeri nézőt, de a gyakorlottabbak is hosszan rágódhatnak rajta. Nem olyan film ez, amivel könnyű lenne mit kezdeni, összetettsége pedig könnyen felingerelheti azokat, akik nem szeretnek a másfél óra elteltével is értetlen arccal ülni a teremben.
De ha emiatt többen fogják látni, az abszolút megérdemelt lesz. A Spirál ugyanis szokatlanságával friss levegőt hoz a magyar filmgyártásba, hatása alól nehéz kivonni magunkat. Újító próbálkozások akadnak mostanság is, a Post mortemmel például hamarosan igazi horrorfilm érkezik a filmszínházakba. Felméri mozija viszont nem csupán attól lesz erős, hogy egy nálunk kevésbé bejáratott műfajban próbálja ki magát.
Van a Spirálnak egyfajta nagyon autentikus, egyéni látásmódja, ami miatt akkor is különleges lesz nézni, ha esetleg itt-ott bele tudnánk kötni az alkotásba. A filmben egy elhagyatott tóparton élő pár, Janka (Kiss) és Bence (Dumitrache) egyhangú mindennapjait követjük, rögtön az elején egy olyan kiábrándító lánykéréssel, ami után semmi jót nem sejtünk a jövőre nézvést. Kettejük viszonyában a feszültség mégis csak a háttérben munkál, nincsenek köztük igazán éles szóváltások, csak kelletlenség és egy-két elfojtott anyázás, türelmetlen visszaszólás. Egy váratlan tragédia után aztán felbukkan Nóra (Borbély), aki Janka szöges ellentétének tűnik, legalábbis ami lelkesedését, derűjét illeti. De maradhat-e ez így hosszú távon?
A Spirál erős párhuzamot képez a Szaffi című animációs remekkel, szereplőink többször nézik a rajzfilmet, sőt, egy ponton még egymásnak is esnek, miközben a háttérben Pogány Judit korholja mindenki kedvenc macskáját. Nemcsak a Felméri filmjében is felbukkanó házikedvenc segíti az összevetést, de a civilizációtól távol eső helyszín, s az ottani boldogság lehetőségének felmérése szintén.
Gyakori képzet a hasonló helyekkel kapcsolatban az elvonulásé, a boldog önállóságé, de a magányé, az elveszettségé éppúgy. Ezek feszítő ellentétét pedig többnyire az dönti el, mennyire érezzük jól magunkat életünk vagy épp párkapcsolatunk adott szakaszában. Ha valóban úgy gondoljuk, senki másra nem vágyunk, csak a másik félre, lehet maga a paradicsom is a hely. Máskülönben viszont pokoli lesz az egyedüllétünk, és érthető módon menekülnénk, amint tudunk.
Mert egy ilyen helyen felerősödnek gondolataink, hangulatunk szélsőségek között ingadozik, vagy a fellegekben tart minket, vagy a mélybe taszít. Ha pedig nincs, aki felemeljen minket, a világban tényleg igazán egyedül vagyunk, akkor valóban kezdhetünk tartani a tótól. Az ugyanis nemcsak elválaszt, de – mint a filmben is elhangzik –, mindent megemészt.
Erős játékkal nyűgözi le a nézőt ez a hármas, de a néhány mellékszereplő is brillírozik, átélhetővé, valóságossá teszi az egészet. Egy ilyen év után pedig még aktuálisabban szól a bezártság, a reménytelenség érzéséről, és arról, milyen az, amikor hiába is várnánk a külvilágtól segítséget. De aki eltűnik, nyomot hagy akkor is, ha senkije nincs a távolban. Erre mutat rá ez a nyomasztó hangulatú filmdráma, Felméri Cecília kiváló bemutatkozása.
Spirál. Magyar filmdráma, 2020
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/20. számában jelent meg május 14-én.
