Nehéz helyzetben volnék, ha meg kellene mondanom, Szabó Győzőt milyen színésznek tartom. Láttam már persze sok filmben, elsőre nyilván a Valami Amerika-filmek ugranak be, aztán a Magyar vándor, a Megy a gőzös, A mi kis falunk. Kellemes elmarháskodás, semmi igazán mély nyomot hagyó pillanat. Nem is igazán merengenék Szabó játékán, ha nem láttam volna az életéről, jobban mondva a kábítószeres korszakáról szóló Toxikomát. Herendi Gábor filmjét, amiben a főszereplőt Molnár Áron, a függőségből őt kigyógyítani próbáló Csernus Imrét pedig Bányai Kelemen Barna alakítja.
Szokatlan ez, amikor valakiről már életében hasonló film készül, ráadásul az ő közreműködésével, executive producerkedésével. Ha pedig megnézzük a filmet, csak még jobban csodálkozhatunk. Egyrészt azon, hogy Csernus váratlanul emberi, szerethető karakterré változik, a végére a film egyértelmű pozitív hősévé. Másrészt azon, hogy Szabó közben annyira antipatikus lesz, hogy belül még ujjongunk is, amikor Csernus végre behúz neki egyet a pszichiátria folyosóján. Így pedig különösen bátor lépés volt a Valami Amerika sztárjától, hogy bevállalta ezt a könyvet és filmet. Már ha egyáltalán ő is érezte, hogy ez a film csak felerészben szól a leszokás pokláról, a másik felében viszont a főhős által elkövetett aljasságokról.
A Toxikoma díszvetítése a veszprémi Mozgókép Fesztiválon volt, országos premier szeptemberben várható. A bemutató szórakoztatóbb jeleneteiről írtunk is korábban, hozzátéve, hogy a film már jóval kevésbé bizonyult szívderítőnek. Meglepő lehet ez egy Herendi-film esetében, ahogy az is: kifejezetten nézhető, színvonalas film született. Aminek ha meg is vannak a maga hibái, azért mégsem egy Valami Amerika 3.-kategória, de a Kincsemnél is jóval érdekesebbnek bizonyul.
De miért is érdekes tulajdonképpen Szabó Győző története? Lehetne akár azért is, mert Szabó ismert ember, közkedvelt színész, akit bőven hitelesít életműve, most pedig megismerkedhetünk hányattatásaival is. Itt érdemes visszatérni a kiinduló kérdéshez hősünk szakmai pályafutásáról. Erről ugyanis a filmből nagyjából semmi nem derül ki. Látjuk Szabót, amint késve érkezik a színházba, látjuk őt reggeli műsort vezetni, és halljuk a kórházigazgatót is, aki attól tart, hogy még a végén a Blikk rászáll az intézményükre.
Nyilvánvalóan Híres Emberről van szó, mindenki akként kezeli őt, feltehetőleg ennek köszönhetően tud csábítani a kórházban is. (Utóbbi eredményezi a film legdrámaibb jeleneteit is.) Szabó népszerűsége viszont a Toxikomában önmagában áll, szerepeiről nem sok derül ki. Végső soron abban sem lehetünk biztosak, hogy ne válhatott volna ugyanekkora celebbé, ha egy filmben, darabban és sorozatban sem szerepel. Az ismertté váláshoz ma már semmi ilyesmi nem kell. A celebfaktor mindenesetre fontos tényező lesz a filmben: amennyire idegesítőek az így nyert különleges előjogai, annyira felszabadító tud lenni, amikor Csernustól nem kapja meg ezeket.
A film szempontjából igazán lényeges a főhős végtelenül idegesítő, „ki ha én nem”-személyisége lesz, ami a Csernussal való egymásnak feszülésekben jön ki igazán, és válik egyre látványosabbá. A végére már azt számolgathatjuk, hogy hány emberen képes keresztülgázolni a lehető legrövidebb idő leforgása alatt. Sodró Eliza megrendítően hozza a kábítószerfüggő, lecsúszott nőt, hogy aztán a Török-Illyés Orsolya által alakított nővér sorsa még inkább elkeserítse a nézőt.
A film második felére így némiképp tétnélkülivé válik az alapsztori: miért lenne érdekes, hogy Szabónak sikerül-e leszoknia, ha egyszer sok minden nem derül ki abból, mitől jobb ember ő józanon? Jóval lényegesebb lesz a gyógyulás univerzális jellege, tehát az az út, amit a legmélyebben lévő embernek meg kell tennie, ha egyáltalán életben akar maradni. A filmsztár ezt a folyamatot képes volt a könyvében hitelesen dokumentálni, ahogy a film is pszichológiai alapossággal tárja fel az önmentegetés, az elbizakodottság, a visszaesés és a végső reménytelenség státuszait. Nem nagyon készült még olyan drogfilm Magyarországon, ami úgy tűnik rendkívül autentikusnak, hogy közben mégis képes lehet elérni a legszélesebb nagyközönséget. Egyszerre lesz időnként már undorítóan, máskor lebilincselően naturális, mégis közérthető, befogadható.
A Toxikomát nézve eközben képbe kerülhetünk azt illetően is, milyen filmek inspirálhatták Herendi Gábort. A (kimondottan látványos) drogos látomásokat, premier plánban történő belövéseket látva van itt egy kis Trainspotting, egy kis Rekviem egy álomért, a végére pedig a film szinte egy az egyben olyan lesz, mint a Száll a kakukk fészkére. Bár érezzük a Csernussal szembeni igazságtalanságot, azért így sem igazán egyértelmű, hogy lesz belőle rögtön közkedvelt, mindenki által visszakövetelt szakember. A Forman-film annyira látványosan bejött a képbe, hogy bár bosszankodtam, amikor a Telex szerzője lelőtte előttem a párhuzamot, de igazán nem lepődtem rajta meg.
Kifejezetten erős színészi gárda állt össze a Toxikomában, Molnár Áron mellett az említett Sodró és Török-Illyés játékát is nehéz feledni. Molnárnak ennek ellenére nem igazán sikerül elhitetnie magáról, hogy valóban ő Szabó, némi távolságot végig érezni közte, illetve az általa játszott karakter között. Ami talán a leginkább hiányzik, hogy Szabó humorát, lazaságát pontosabban visszaadja. Ezek legalábbis azok, amik szimpatikusabbá tudnák tenni a szereplőt, akinek viszont az összes negatívumát rendkívül átélhetően adja vissza Molnár. Ha végiggondoljuk a Szabó-karaktert, végső soron arra juthatunk, hogy a népszerűsége leginkább az előző kettőnek köszönhető. Így pedig talán árnyaltabb lett volna a figura, ha ezek jobban előtérbe kerülhetnek.
Akinek az esetében viszont tökéletesen működik az átlényegülés, az Bányai Kelemen Barna. Ennél pontosabban valószínűleg Csernus sem tudná játszani önmagát, a végeredmény mégsem lesz túlzó vagy parodisztikus. (Miközben Csernus az életben sokszor bizonyul saját maga paródiájának.) Bányai Kelemennek továbbá sikerül az is, amit a film elején biztosan kevesek gondoltak volna: szimpatikussá, érthetővé teszi Csernus karakterét. Azt a figurát, akit előzetesen jóval nárcisztikusabbnak, egoistábbnak gondolunk Szabó Győzőnél, és aki külön bosszanthat minket modorossága, erőltetettsége, agresszív kitörései miatt. A Toxikoma viszont meggyőz minket arról, ami meglehet, valóban igaz: Csernus terápiája sokaknál valóban életmentőnek bizonyult. Nem feltétlenül lövünk mellé, ha a végére arra jutunk, ez valójában az ő filmje volt.
Toxikoma, magyar dráma, 124 perc, 2021
