Kevés olyan szívmelengető magyar film érkezett mostanában a mozikba, mint a Külön falka. Erre persze számíthatott az, aki látta már korábban Kis Hajni rövidfilmjeit. Nem véletlen, hogy a Last Call (Utolsó hívás) vitte a 2018-as Friss Hús Rövidfilm-fesztivált is. Amire már csak azért is pontosan emlékszem, mert az országgyűlési választás estéjén írtam az erről szóló cikket az akkori Magyar Nemzet honlapjára: a rengeteg politika mellett jutott azért hely egy kulturális kishírnek is. Miután a lapot két nappal később bezáratták, ez maradt az egyik utolsó cikkem az újságban.
A Szép alak című elődjéhez hasonlóan megrendítő, szép film a Last Call. Markáns rendezői kézjegyet mutatott már ez a két alkotás is, az első nagyjátékfilm pedig szerencsére viszi tovább ezt a vonalat. Kis Hajni hősei olyan átlagemberek, akiket mindannyian ismerhetünk, de a legtöbbször észre sem veszünk. Ahogy a Külön falka kapcsán egy kommentelő megfogalmazta: minden nap lát a boltban és az utcájában ilyen Tiborokat és Nikiket, mint amilyen a filmbeli apa-lánya páros. Ismerhetjük mind a nyugdíjaskorára a folyamatos rohanásba belefáradt asszonyt (Last Call), ahogy a gondolatban folyamatosan máshol járó, környezete által nem túlságosan becsült fiatal takarítónőt (Szép alak) is. És találkozhattunk már a balhés biztonsági őrrel, aki lányától külön kénytelen élni, egyik napról a másikra sodródva, egyre inkább egyedül maradva.
Kis Hajni filmjeinek trükkje, hogy nemcsak visszatükrözi a körülöttünk lévő valóságot, de erősen alakítja is az ahhoz, a közelünkben lévő emberekhez való viszonyunkat. Nem olyanok ugyanis ezek a főhősök, akikkel feltétlenül rokonszenveznénk. Nem ilyen volt a folyamatosan aggodalmaskodó, problémázó asszony sem a Last Call-ban, és nem ilyen a takarítónő sem, akivel bár nyilvánvalóan semmi baja a környezetének, de valamiért csak távol tartják magukat tőle. Nem beszélgetnek vele, nem kérdezik meg tőle, hogy érzi magát és milyen a napja. Sőt, kicsit viszolyognak is tőle. Feltételezhetően még inkább, ha váratlanul elkezd személyes témákról beszélni. Jellemző, hogy a spontaneitást, a kitárulkozást mindig csak akkor szeretjük, amikor valami eleve szimpatikus ember teszi. Ha viszont olyan, akitől idegenkedünk, akkor hirtelen a viselkedés is viszolyogtató lesz számunkra.
A Külön falka keménykötésű, nehéz természetű biztonsági őrével még nehezebb elsőre együtt éreznünk. Egy ilyen szereplő általában vagy negatív karakter szokott lenni, vagy olyan szerencsétlen sorsú kisember, akit sajnálni tudunk, de azonosulni vele nem igazán. Főleg, ha még olyan súlyos, erőszakos esetekbe is keveredik, mint a Dietz Gusztáv által rendkívüli beleéléssel megformált Tibi. Valószínűleg Dietz és Horváth Zorka kettőse az, ami igazán szerethetővé teszi ezt a filmet. Elsőre azt is hittem, hogy valóban Dietz lánya kelti életre Nikit, annyira megvolt az a jellegzetesen apa-lánya összhang, amit mesterségesen megteremteni emberpróbáló feladat. Az olyan apróságokon múlik ez, amiknek Kis Hajni tényleg a mestere: egy-egy dühös vagy szeretetteli pillantáson, váratlan viccelődésen vagy csak egymásnak való dalmutogatáson. Olyan hétköznapi, kegyelmi pillanatokon, amiket nagyon nehéz filmen visszaadni. Kis Hajni rövidfilmjei is pont ezekért működnek olyan nagyszerűen, a hasonló gesztusok tették igazán emlékezetessé a Last Call-t. Idézzük csak fel az olyan pillanatokat, mint amilyen a vonatos is volt: a külföldre költözés előtt álló asszony a mosdóból visszatérve azt hitte, ellopta a csomagját egy punk fiú, riadóztatta is ezért gyorsan a kalauzt. Majd nem sokra rá kénytelen rájönni, hogy félreértette a helyzetet. Az az elkapott tekintet Zsurzs Katitól, az megmarad az emberben.
A Külön falka bizonyítja, hogy másfél órában is működik az, ami rövidfilmeken olyan jól ment már a rendezőnek. Kell ehhez persze az említett két főszereplő közti dinamika is, de Kis Hajni színészválasztásában feltehetően ezután is bízhatunk majd.
Megváltoztathat-e bennünket a gyermekünk, az iránta vállalt felelősség? Jobb emberré válhatunk-e? Vagy inkább attól kell tartani, hogy mi visszük majd rossz irányba a kiskamaszt? Hogy a rossz példa hatására igazoltnak látja majd a saját nem megfelelő viselkedését is? Hasonló kérdéseket tesz fel nekünk a Külön falka, mi pedig időnként félünk is, hogy nem azokat a válaszokat kapjuk majd, amiket titkon szeretnénk, amikért végig szorítunk a játékidő alatt. Ez is azt mutatja, mennyire gyorsan azonosulunk a szereplőkkel, és szeretnénk ezután azt, hogy az általunk jónak tartott irányba induljanak, fejlődjenek.
A Külön falkát bőven lehetne még dicsérni sok mindenért a zeneválasztástól kezdve a kortárs magyar valóság pontos, de felesleges aktuálpolitikai villongásokat nélkülöző ábrázolásáért. (Félreértés ne essék, lehet utóbbit is jól csinálni, de ez a film így tökéletes nélküle.) Kis Hajni filmje az év egyik, de lehet, hogy a legjobb magyar alkotása. Ezért is lehet különösen szomorú, mennyien nem hallottak máig sem róla, és hogy mennyien rohannak eközben megnézni egy felejthető kurzusfilmet. Kis Hajni munkája az, ami igazán megérdemelné a hasonló felhajtást, és hogy tömegek üljenek be rá már a vetítés első hetén.
