A müncheni megegyezést, amely Kelet-Közép-Európa német befolyásának elfogadásával kívánt új, tartós hatalmi egyensúlyt teremteni a kontinensen, nyolcvan éve, 1938. szeptember 30-án írta alá Európa négy vezető állama. A hitleri Németországot regionális hatalomként elismerő kísérletezés azonban hónapok alatt megbukott.
Neville Chamberlain úgy vélte, hogy egy emberöltőre megteremtette a békét. Mivel erősen hitte, ki is mondta. Nyomatékul pedig Németországból visszatérve 1938. szeptember 30-án a repülőről leszállva meglobogtatta a Hitlerrel aláírt közös nyilatkozatot, amely szerint „a két nép soha többé nem akar háborút viselni egymás ellen”. A müncheni döntés értelmében Csehszlovákia október 10-éig köteles volt átengedni a németeknek a német többségű úgynevezett Szudétavidéket (és az ehhez kapcsolódó egyéb területeket).
A megbékéltetési politika (policy of appeasement) képviselői úgy érezték, diadalt arattak, a Hitlerrel kötött megállapodást alig néhányan, leginkább a héjaként elkönyvelt Winston Churchill és társai kárhoztatták. Az erősödő Németország offenzív magatartását háborúval megállítani igazából senki sem kívánta. Tudomásul vették, hogy a birodalom 1936-ban bevonult a Rajna-vidékre, 1938 márciusában pedig békésen annektálta Ausztriát.
Az Anschluss nyomán Adolf Hitler levonta a jogos következtetést: valószínűleg Csehszlovákia likvidálása esetén sem számíthatna Nagy-Britannia és Franciaország komolyabb ellenkezésére, fegyveres konfliktusra. 1938 nyarára már el is készült a csehek elleni hadjárat terve. (Ennek egyik változatában a németek egyébként nekünk is szerepet szántak. Augusztusban Horthy Miklós kieli látogatásán Hitler azt javasolta, hogy elsőként a magyar hadsereg támadjon a Felvidék irányába, aztán kapcsolódna be – mintegy segítséget nyújtva – a Wehrmacht is a hadműveletekbe. A hazardírozásra a kormányzó nem vállalkozott, a magyar–német viszony pedig ennek következtében ideiglenesen „lehűlt”.)
Bár a nyugati hatalmak tettek néhány óvatos kísérletet a német törekvések ellensúlyozására, ez azonban a gyakorlatban semmit sem jelentett. Két nappal Ausztria német megszállása után Leon Blum francia miniszterelnök ünnepélyes ígéretet adott a párizsi csehszlovák nagykövetnek, hogy német agresszió esetén számíthatnak rájuk. Az angolok pedig a németek gyengítésére megegyeztek az olaszokkal: elismerték abesszíniai hódításukat, és gyakorlatilag szabad kezet adtak nekik a spanyol polgárháborúban.
Az esetleges háború elhárításáról már 1938 nyarától egyre komolyabb tárgyalásokat folytatott egymással a brit és a német kormányzat. Szeptemberben Chamberlain miniszterelnök kétszer is meglátogatta Hitlert, és ugyan a második alkalommal megmerevedtek egy időre a frontvonalak, lényegében már ekkor körvonalazódott, milyen kompromisszum születik nem sokkal később. A szeptember 30-án hajnalban Münchenben aláírt, Csehszlovákiát a németeknek katonailag is kiszolgáltató négyhatalmi megállapodás – jegyzői Hitler és Chamberlain mellett Benito Mussolini olasz és Edouard Daladier francia miniszterelnök – egyenes következménye az előző években megalapozott nyugati politikának.
A szerződés Csehország németlakta területeinek átadásán túl egyik függelékében azt is kimondta, hogy „a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlevő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz”. Lengyelország számbeli erejénél fogva rögtön a cselekvés útjára léphetett. Azonnal ultimátumban követelte a jórészt lengyelek lakta sziléziai Teschen és vidéke átadását, amit október 2-án el is foglaltak. A magyar lehetőségek jóval szűkösebbek voltak. A kormány képviseletében Csáky István gróf (a későbbi külügyminiszter) már a müncheni konferencián is megjelent, hogy a felvidéki revízió érdekében lobbizzon. Jól tudhatta, hogy e téren a franciákra nem számíthat és különösebben a britekre sem. Ullein-Reviczky Antal emlékirataiból ismert, hogy Csákyval a németek sem álltak szóba, egyedül Ciano olasz külügyminiszter fogadta, és megígérte, hogy beszél érdekében főnökével (egyben apósával), Mussolinivel.
A Felvidék déli, jórészt magyarok lakta részét, mintegy 11 ezer négyzetkilométert Magyarországnak visszajuttató november 2-ai első bécsi döntést végül – a müncheni megegyezéssel ellentétben – csupán Németország és Olaszország hozta meg, Nagy-Britannia és Franciaország rájuk ruházta az ítélkezés jogát. A nyugati államok nyilván nem kívántak részt venni Csehszlovákia további csonkításában, ám ennél súlyosabban nyomott a latban Közép- és Kelet-Európa iránti érdektelenségük, a meghökkentő tény, hogy a térségben a kezdeményezést gyakorlatilag átengedték a hitleri Németországnak.
Nyilvánvalóan szerepet játszott mindebben, hogy a régió – mint azt Barcza György londoni magyar követ emlékirataiban is olvashatjuk – jelentéktelennek tűnt a pénzvilág, a City mágnásainak szemében. Anglia és Franciaország kivonulását a térségből jelzi, ahogy a közép- és kelet-európai gazdaságok német függése a harmincas évek második felére – a papíron a franciákkal szövetségben álló Jugoszlávia és Románia esetében is – végzetesen megerősödött. (1933-ban a jugoszláv import 13, a romániai 18 százaléka származott a birodalomból. Öt évvel később ez a szám megközelítette az 50, illetve a 40 százalékot.) A követendő politikát illetően a brit kormány külpolitikai bizottsága már 1936 augusztusában megfogalmazta ajánlását: „Érdektelenségbe kellene burkolóznunk Kelet- és Közép-Európa iránt, továbbá ragaszkodni egy általános szövetséghez, miközben a franciákat is ösztönöznünk kellene a nyugati szövetség megtartására, illetve kelet- és közép-európai igényeinek tarthatatlanságára.”
A folyamatot megkoronázta az 1938. december 6-án Párizsban kötött, a Chamberlain által meglobogtatott papírlap tartalmához hasonló francia–német „barátsági szerződés”. Kelet-Közép-Európa jelentősége, akár korábban, 1918-at követően is folyamatosan változott a nyugati hatalmak szemében. A terület ugyan az első világháború után francia biztonsági megfontolások miatt alaposan felértékelődött, ám idővel kiderült, hogy a Párizs környéki békeszerződésekkel megalkotott kisállamok nem erősítik, hanem inkább gyengítik Európa stabilitását. Ahogy Bohri László történész hangsúlyozza, „London és Párizs reálpolitikus módon átengedte a térséget a németeknek abban a reményben, hogy a Közép-Európában érvényesülő nagyhatalmi hegemónia egyensúlyt teremt, s így elkerülhető egy újabb véres konfliktus. Néhány évvel később ugyanezért engedte át a Szovjetuniónak.”
A Münchennel megszülető új európai rend természetéről azonban másként vélekedtek a nyugatiak és a birodalom. Nagy-Britanniában és Franciaországban, szemben Németországgal, nem azt értették alatta, hogy a birodalom teljesen szabad kezet kap a régióban, hanem olyan vezető állammá lesz, amely egyúttal garantálja Közép- és Kelet-Európa biztonságát, békéjét is. A nyugati hatalmak szemében a térség országainak természetesen különböző volt az „értéke”, bármiféle háborús kockázatvállalást is ez szabott meg. Magyarországot például földrajzi helyzete, a revíziós törekvésekben mutatkozó érdekazonosság, a hagyományos német befolyás miatt – a korabeli diplomáciai iratokból kiolvashatóan – gyakorlatilag leírták.
Fajsúlyosabb volt a maradék, föderalizált Cseh-Szlovákia, ám Csehország 1939. márciusi annektálása sem szolgáltatott okot a háborúra, igaz, a francia, a brit (és vele a még mindig az izoláció kísértésében élő Egyesült Államok) politikájának szigorodását vonta maga után. Egy héttel a németek prágai bevonulása, a Cseh-Morva Protektorátus és a vazallus szlovák állam megalapítása után Hitler egy fenyegető jegyzékkel visszaszerezte Litvániától a németek lakta Memel-vidéket. Az eset önmagában nyilván közel sem okozott volna akkora felzúdulást, mint Csehország sorsa, ám az eljárás brutalitása a háttérben a prágai protektorátussal egyértelműen jelezte: Németország a müncheni egyensúlyi politikát végleg felrúgta.
A Hitlernek megelőlegezett bizalom ugyan jelentősen megingott, ám az ezt követően a térség legértékesebb államainak, Lengyelországnak, Görögországnak, Romániának adott védelmi garanciára meglehetős kényszeredettséggel mondott igent a nyugati politika. Sőt, a leginkább veszélyeztetett lengyeleknek rendre azt tanácsolta, hogy engedjenek a német igényeknek Danzig és a tengerhez vezető lengyel korridor ügyében. Vagyis kísérletet tettek, ha immár kevesebb meggyőződéssel is München szellemének feltámasztására, Németország étvágyának enyhítésére a nagyobb rossz, a fegyveres harc elkerülése érdekében.
A megbékéltetési politika a háború harmadik napján, 1939. szeptember 3-án bukott meg végleg, amikor világossá vált, hogy a németek még csak arra sem hajlandók, hogy lengyel földön előretörő csapataikat a tárgyalások kedvéért megállítsák. Az appeasement gondolata viszont 1940 nyarán, a német győzelmek zenitjén kis híján újjászületett. Borongósabb pillanataiban Churchill maga is hajlamos volt elhinni: fegyverszünetet kell kötni a Szovjetunióval összefogott birodalommal, ha annak az annektált területek megtartásán és a régi gyarmatok visszakövetelésén túl nincs más igénye.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 21. számában jelent meg, 2018. október 5-én.
Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 21. számban? Itt megnézheti.
