Ünnepi kötet lehetett volna ebből, a december 6-ai nyolcvanötödik születésnapot köszöntendő. Bertók László viszont már nem érhette meg, három hónappal korábban, szeptemberben távozott. Az Együtt forog szerkezetét, koncepcióját viszont még ő állította össze, így ez a posztumusz kötet jól tükrözi mindazt, amit az elmúlt években el szeretett volna mondani.
Firkák a szalmaszálra címmel 2015-ben már kijött egy kötet, ez pedig itt folytatásnak tekinthető, amint azt az alcím is kiemeli. Lényegében olyan időskori műfajról van itt szó, amilyen Tandori Dezsőnél az aforizma volt, míg más nagyjainknál az epigramma, aminek egy változata itt a firka. Bertók kétsoros szösszenetekben mesél apró megfigyelésekről, súlyos gondolatokról, legfőképp betegségről, elmúlásról, a sötétséggel való megbirkózás terhéről. Sokszor persze ujjgyakorlatok az egyszerűbb darabok, és maguk is a terápia részét képezik: írni akkor, amikor már az ágyból kikelni is nehéz, írni azért, hogy az agy mozgásban maradjon, a pillanat kitartson. Beleírni magunkat a következő napba, a következő percbe, átmenteni a jövőbe, ami még megmaradt.
Olykor már csak a három pont marad, érzékeltetendő a kimondhatatlant, mint a kötetzáró kétsorosban: „Összerezzensz, szorongsz, se tanulság, se hit, / de megint megfeszülsz, és elszámolsz, amíg…” Hasonlóan súlyos firkák akadtak már az öt évvel ezelőtti kötetben is, de most talán minden korábbinál több az ilyen: „A hiány? A többlet? A görcs? Az indulat? / A szem? A kéz? Az agy?… De mért nem süt a nap?”
Aztán persze itt vannak a hétköznapi bosszúságok, a különféle öregkori nyavalyák, sajgó testrészek és már nehezebben megtett távolságok. És közben mégis-mégis egy egy optimista pillanat, a remény felvillanása: „Zöld hályog, ödéma, műkönny, dioptriák… / S az öröm, hogy rajtuk keresztül, de kilát.”
Bertók mindig is a forma művésze volt, aki ha rátalált műfajára, abban utána tökélyre fejlesztette magát. A firkákra ugyanaz jellemző, mint korábban a szonettekre, amikkel nemcsak gimnáziumi szöveggyűjteményekbe került be, de a magyar líra történetében is elfoglalta megkérdőjelezhetetlenül a helyét. Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy Csorba Győző nagyszerű mesterei voltak, Bertók lelkiismeretesen vitte tovább az ő örökségüket is. Ha a rendszerváltás körüli idők forgatagáról, az akkori vágyakról és a későbbi csalódásokról szeretnénk pontos sorokat olvasni, akkor is éppúgy érdemes az ő verseihez, leginkább talán a Három az ötödiken című kötethez fordulnunk. És az Együtt forogban is akadnak még ilyen reflexiók: „A kocsmapártiak verik a nagydobot. / Az ellenzék tüntet… Az ágyában morog.”
A lírikus a kor előrehaladtával kénytelen jobban magára, a közvetlenül körülötte lévő dolgokra koncentrálni, de az emberek sürgő-forgó világa még magával ragadja, fontos megállapításokra sarkallja. Az utolsó kötetben éppúgy, mint a korábbiakban.
Bertók László: Együtt forog (Firkák a szalmaszálra 2.), Magvető, 2020, 2499 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg, december 4-én.
