Nem igazán tudtam, mit várjak Larry történetétől. Szegény fiú a borsodi végeken birkapásztorként tengődik, közben kitörne a rapperkedéssel, de fékezi dadogása? Rögtön a kilencvenes évekbeli legrosszabb magyar filmes hagyomány ugrott be. Nyomorpornót akkoriban láthattunk bőven, katarzis helyett viszont csak a szégyenérzet maradt a végére. Illetve a kritikusi visszafogottság: mégis csak érezni a jó szándékot, ezek után húzzuk le az egészet? Csapdák tehát bőven sorakoztak Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje előtt. Ezeket ismerve pedig még bámulatosabb, milyen könnyedén kerüli ki őket, és marad a végéig fojtogató, elevenünkbe hatoló filmélmény.
A titok elsősorban a színészi játékban, illetve a forgatókönyv finom árnyalataiban keresendő. A sztori végre nem a végtelen nyomasztásra megy rá, helyette egyszerre mutatja meg a leszakadottak valóságát, ahogy azt is, hogy az összkép sosem fekete-fehér. Legyen szó akár a cigány-nemcigány együttélésről, akár egy alkoholizmusból kijött, agresszív apa és fia kapcsolatáról. A Larry talán legbámulatosabb eredménye, hogy empátiát ébreszt a nézőben még egy olyan apa iránt is, aki láthatóan rendkívüli módon megnehezítette a fia gyerekkorát. Larry, azaz Ádám eleve a szülővel való konfliktusos viszonyát igyekszik elmondani, erről szól a dal, amelyet végül beneveznek a budapesti tehetségkutatóba. Ahol nem mellesleg olyanok zsűrizik, mint Puzsér Róbert, Borbély Alexandra és Linczényi Márkó.
A filmet viszont egyértelműen Vilmányi Benett és Thuróczy Szabolcs viszik el a hátukon. Thuróczyt még sosem éreztük ennyire erősnek, megrendítőnek, viszont akiben tényleg hihetetlen energia, fájdalom és feszültség sűrűsödik össze, az a címszereplő lesz. Vilmányi játéka ráadásul hatásosan is van felépítve. Eleinte leköt minket, elismerően bólogatunk, a filmidő előrehaladtával viszont egyre intenzívebbé válik. Az elkapott pillantásokon, az apró gesztusokon, félrenézéseken is nagyon sok múlik. Azon például, ahogy az apával való konfliktus folyamatosan robbanni készül, de a feszültség kitörni igazán csak a művészeten keresztül tud. Hasonló film akkor tud valóban erőssé válni, ha hús-vér karaktereket mutat, akik közül a mélyre csúszót sem a gonoszság mozgatja, sokkal inkább a kétségbeesettség, az értetlenség, a rettegés. Üt, mert fél. A másik dadog, mert fél. Üvölt, hogy kiadja magából a félelmet.
A Larry azért is remek munka, mert egyszerre mutat hiteles emberi viszonyokat, illetve ábrázolja pontosan, láttató erővel a mai magyar valóságot. Sokszor már csupán annyival, hogy a főhőst következetesen követő kézikamera végigkalauzol minket előbb a legszegényebb vidéken, majd már a városi betondzsungelen. Látunk különböző fajta szegénységeket, látunk dühöt és részvétlenséget, és szerencsére látjuk a meg-megcsillanó reményt is. Bernáth Szilárd filmje mindvégig kecsegteti a nézőt és hőseit is azzal, hogy lehetséges a legkisebb királyfinak keresztülverekednie magát minden akadályon, és megcsinálnia a szerencséjét. És végső soron értelmezés kérdése lesz, hogy ez mennyiben is jön össze. Mennyire időleges a siker, lehetne-e valóban több? Mennyit számít már az is, hogy valaki ott áll a színpadon, megkapja a neki kijáró elismerést, nyomot hagy a világban? Ha olyat is, mint a vonatra festett graffiti, amelyet egy ideig mindenki figyel, de a jövő könnyedén elmoshat.
A néző pedig a székhez szögezve, döbbenten figyel, míg végül eljutunk a nagy fellépésig, amely elementáris erejével gyakorlatilag porrá zúz mindannyiunkat. Az év talán legjobb magyar filmje ez.
Larry, magyar filmdráma, 108 perc, 2022
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/49. számában jelent meg december 2-án.
