Nem klasszikus önéletrajzot írtam, abba bele sem kezdtem volna. Ha még egyszer el kellene mesélnem az LGT megalakulását, vagy az Omegából való kiszállásomat, megőrülnék – mondta lapunknak adott interjújában most megjelent első (és jövőre megjelenő második) könyvéről Presser Gábor. A Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző lapunknak adott interjújában beszélt a napokban elhunyt Benkő Lászlóról és Mihály Tamásról, pályája kedvenc időszakairól, a német demokratikus kislemezekről, a díjak helyéről, az elképzeléseinkben létező három T „rendszeréről” és a raktárkoncerttől való ódzkodásról.
– Néhány nap alatt két egykori zenésztársa, barátja, Benkő László és Mihály Tamás is elhunyt. Mihály Tominak ráadásul fontos szerepe volt az ön karrierjében is, hiszen ő vitte az Omegába. Hogyan emlékszik rájuk?
– Laci egy kedves, naiv, pörgős, röhögős ember volt, szerette a történést, a nyüzsgést, a nyilvánosságot maga körül. Ritka jóindulatú ember volt. Nagyon sokáig küzdött a betegséggel. Nem sokkal a Covid-válság előtt találkoztunk utoljára egy tabáni kávézóban. Misivel nagyon erős szálakon kötődtünk egymáshoz, barátok voltunk, szerettem, ahogy a zenéhez nyúl, ahogy ír, ahogy mesél. Nagyon jó és főleg tisztességes könyvet írt Basszus! Omega címmel. Az utolsó tízegynéhány évben újra fontos munkákban voltunk együtt. Szerettem a szerénységét, amelyet fanyar humorával igyekezett takargatni – mindhiába. Nem tudom, Misi halálát hogy kell kiheverni.
– Legutóbb pont egy éve beszélgettünk, akkor ott hagytuk abba, hogy a rég félretett jegyzeteit tervezi leporolni, azokkal lesz valami. De azt nem említette, hogy könyvön dolgozik...
– Gondoltam, várok, amíg készen lesz. Úgy indult az egész, hogy talán 2017-ben Radnóti Zsuzsa dramaturg közbenjárásával felhívott a Helikon Kiadó vezetője, Szász Zsolt azzal, hogy írjak egy visszaemlékezést. De másba ők nem szólnának bele. Szász neve ismerős volt a Cartaphilus Kiadótól, ők adták ki itthon sok más zenei könyv mellett Tom Waits levelezését és Keith Richards életrajzi könyvét. Aki ilyesmibe belevág, az kicsit kilóg a sorból. Jót bezsélgettünk, a felkérést pedig úgy fogadtam el, hogy nem írok alá szerződést, és nem is ígérek semmit, de ha lesz ebből valami, azt a Helikonnak tartom fenn. Fogalmam sem volt, hol kéne hozzákezdeni, hiszen zenén és dalszövegeken kívül korábban nem foglalkoztam írással. Közeledett a hetvenedik születésnapom, elkezdtek hívogatni más kiadóktól is, de őket azzal voltam kénytelen visszautasítani, hogy már elköteleződtem. A kerek születésnap persze jó alkalom valamilyen összegzésre, de én nem szerettem volna megünnepeltetni magam, ez szem- pont volt a 2018-as Aréna-koncertek időpontjának kiválasztásakor is. Közben lassan kialakult a – mondjuk úgy – munkamódszerem: a próbák szünetében, két előadás között, vagy épp utazás közben írogattam jegyzeteket, kis történeteket, a tablet, a telefon mindig nálam van. Ha kedvem volt, írtam. Aztán a jegyzetek alapján már könnyű volt többé-kevésbé kerek mondatokba foglalni a történeteket. Pontosabban, nem volt könnyű. De közben megszerettem az írással való bíbelődést, lassan kezdem azt érzeni, ilyen módon pontosabban tudom kifejezni magam, mint szóban.
– A Presser könyve nem életrajz, de még a történetek sem időrendi sorrendben követik egymást. Milyen szerkesztési elvet követett?
– A könyvbe, amely kicsit nagyra sikerült, huszonegy fejezet fért, ezek talán három kivétellel olyan sorrendben jönnek, ahogy írtam is. Végül az emlékeim előkerülésének sorrendje lett a szerkesztési elv. Törekedtem kellő mennyiségű magyarázatot, egyfajta korrajzot fűzni a sztorikhoz. A világ elég nagyot változott az elmúlt ötven évben, és azt gondolom, a fiatalabbaknak sok minden csak úgy lesz érthető, ha a körülményeket alaposan körülírom. Egy negyvenes éveiben járó vagy fiatalabb ember talán el sem tudja képzelni, milyen útlevélért ácsingózni, reménykedni abban, hogy nem utasítják el a kérelmet, vagy az, hogy egyetlen lemezgyár van az országban, és ennek a lemezgyárnak van egy mindenható ura. Nem klasszikus önéletrajzot írtam, abba bele sem kezdtem volna. Ha még egyszer el kellene mesélnem az LGT megalakulását, vagy az Omegából való kiszállásomat, megőrülnék. Szerencsére nem is ez volt a kiadó elvárása. Ehelyett azt mondták, azt csinálok, ami nekem tetszik, csak jó legyen.
– Első nekifutásra közel ötszáz oldalt írt tele, de már beharangozták, hogy lesz második kötet is. Mi segített a történetek felidézésében?
– Soha nem vezettem naplót, amit így, utólag eléggé sajnálok. Ha ilyesmi könyv írására vetemedik valaki, egy napló eléggé tud hiányozni. De találtam fotókat, dokumentumokat, és rengeteg emléket hordozok magamban. Arra pedig az előszóban is felhívom a figyelmet, a könyvben leírtak nem azt rögzítik, hogy mi történt, hanem azt, hogy én hogy emlékszem. Az én emlékeim, az én érzéseim, az én tévesztéseim, az én meséim. Az LGT-archívum megléte nagyon sokat segített: minden fellelhető felvételt, újságcikket, egyéb anyagot összegyűjtöttünk, és megvan mindegyikünknek. Ezek között elég sokat kutakodtam, de rengeteg beszélgetés is van a hátam mögött. Egy-egy sztori kapcsán megkérdeztem az érintetteket, hogy ők hogyan emlékeznek. Sokszor tök máshogy, de már az is jó időtöltés volt, hogy közösen idéztük fel. Ami pedig a második kötetet illeti, ezt a lehetőséget azért vetette fel a kiadó, mert már első leadásra is túl sokat írtam, körülbelül hétszáz oldalt. Nem számoltam át a karaktereket – a számítógépen sokkal „kevesebb” oldal(számo)t látni, mint a könyvben. Végül az a megoldás született, hogy ötszáz oldalnál húztunk egy vonalat. Így a második kötetből nagyjából kétszáz oldal már meg is van. Annyit kértek tőlem, hogy jövő nyár végéig fejezzem be az írást, hogy legkésőbb ősszel megjelenhessen.
– Az LGT-archívumban bizonyára sok olyan anyag van, amely a rajongók számára igazi csemege lenne. Ilyen a ’74-es amerikai turné alkalmával rögzített és fellelt Los Angeles-i rádiókoncert vagy a kelet-berlini, német nyelvű LGT-felvétel – ennek külön fejezetet is szentelt a könyvében. Ezeket a gyöngyszemeket valami- kor megismerheti a magyar közönség?
– A kelet-berlini rádiófelvételeknek nem mi vagyunk a jogtulajdonosai, már az is bőven elég volt, hogy meg kellett csináljuk. A Los Angeles-i rádiókoncert viszont lehet, hogy megjelenhet. Amúgy a német demokratikus kislemezek készítése rémálom volt, de Laux Józsi tudta, mit miért vállal. Ő volt az LGT esze és motorja. Azt monda, ha ezt nem vállaljuk be, jó eséllyel belegyintenek a hatóságok az akkor már erősen tervezgetett angliai turnéra. Én meg humorosnak szánva azt mondtam, hogy a Beatles is énekelt németül, ennyit mi is megtehetünk. Túl sok választásunk nem volt, hiszen létezett valamilyen kétoldalú rádiós megállapodás a két ország között, amelynek értelmében nekünk ezt le kellett tudnunk. Lenyomtuk ezt is. Akkor voltunk először az NDK-ban.
– Van-e kedvenc alkotói korszaka, amelyre úgy emlékszik vissza, hogy na, az volt a csúcs?
– Több ilyen is eszembe jut, de nem szeretnék nagyképűsködni azzal, hogy mindet felsorolom. Az LGT első csúcsidőszaka a ’74-es amerikai turné volt, akkor úgy játszottunk, mint a nagyok, de ennél magasabbra helyezem a Loksi című album megjelenését, akkor 1980-at írtunk. A 2007-es Sziget-koncertet is nagy dobásnak tartom, kedves és fájdalmas emlék a 2013-as három Aréna-koncert és a nyári alsóörsi buli. Az volt a búcsúkoncertünk, még ha nem is mertük kimondani.
– Az ön szerzeményeit rengetegen feldolgozták, a Gyöngyhajú lánynak legalább tíz adaptációja ismert. Ennek – és a lemezgyári, kiadói ügyeskedések – kapcsán több helyen is előkerül a szerzői jogdíj kérdése. Hogy látja, az évtizedek múlásával kialakult-e a szerzőkben, előadóművészekben a jogtudatosság?
– Azt gondolom, ma lényegesen jobb a helyzet, mint korábban, a művészek tájékozottabbak, tudatosabbak. De nagyon sokan még most sem értik, miért fontos tisztában lenni azzal, hogy szerzőként vagy közreműködőként milyen jogok illetik meg az embert. Pillanatok alatt kicsúszhatnak a jogaid a saját kezeid közül. Ezért is írok erről a könyvben, mert ebben a témában súlyos tévhitek keringenek. Hogy ez mennyire fontos, jól mutatja, hogy a könyvkiadó egyik fiatal munkatársa a szöveg átolvasása után jelezte, végre megértette, miről is van szó, amikor szerzői jogdíjról beszélünk. Néhány éve fiatal zenészekkel volt ebben a témában egy beszélgetésem, ahol elmondtam, hogy ezen a piacon mindenki magáért felel. Ha nem elég ügyesek, megfontoltak, akkor maguknak, a zenekaruknak, a családjuknak jut kevesebb abból, amiért egyébként megdolgoztak. A szerzőknek, zenészeknek kínált szerződések sokszor nagyon csúnyán kihasználják a művészt, aki helyett senki nem fogja megvédeni az érdekeit, tehát fel kell nőni a feladathoz. Azt is érdemes tud- ni, hogy ez egy végeláthatatlan küzdelem: amíg kezdő vagy, és kicsi, örömödben aláírsz egész életedre kiható előnytelen – nem lehet azt mondani, hogy durván fogalmazok, ugye? – szerződéseket, aztán minél sikeresebb vagy, annál komolyabb erőket kell megmozgatnod azért, hogy ne nyúljanak le. Minél nagyobb színpadra lépsz, minél híresebb vagy, annál több háttérmunka kell, és ezt – a világon mindenhol – a művész pengeti... Közben sokan csak azt látják, hogy szereplünk a tévében, rólunk írnak az újságok, „híresek” vagyunk, „milyen jó ezeknek, minden csillog”, a jogdíjat pedig egyfajta kegydíjnak hiszik. Pedig ez a történet nem most kezdődött: a magyar szerzői jogvédelem száz éve intézményesült, a mai Artisjus elődje nagy tekintélyű szervezet volt az európai jogvédők mezőnyében. Ám a hetvenes–nyolcvanas években még nem nagyon törekedtek, hogy megismerjük a jogainkat. A lemezgyár abban az időszakban kezdett előadói jogdíjat felajánlani: az LGT esetében lemezenként 3 százalékot. Abban az időben ha 100 forintba került egy lemez, 3 forintra számíthattunk. Ami nevetséges, pofátlanul megalázó összeg volt már akkor is. A szerzők közt általában a nagykereskedelmi ár, vagyis nagyjából a bolti ár felének 7-8 százalékát osztják fel, de a nagy, erős lemezkiadók csak 4-5-öt. Enyhén szólva is eltúlzott a jogdíjak körüli lihegés.
– Ön még nem dolgozta fel más szerző művét. Van ennek különösebb oka, vagy csak nem úgy alakult? Van-e olyan, amit feldolgozna?
– Csak írtam a dalaimat, el voltam foglalva a saját dolgaimmal. Valóban, feldolgozásokkal jobbára csak akkor volt dolgom, ha az én dalaimat vette újabb művész repertoárra, bár az eddigi 47 vígszínházi évem alatt sok szerző sok művét segítettem színpadra. Nekem nagyon szimpatikus, amikor nagy előadók, akiknek páratlanul komoly szerzői életművük és óriási repertoárjuk is van, tiszteletből és tisztelettel nyúlnak hozzá mások szerzeményeihez. De ez Magyarországon sokkal kevésbé járt út, mint Amerikában. Én eddig csak az Illés zenekar Az utcán című dalát játszottam el. Talán néhányan még emlékeznek a Magyar Dal Napja-sorozatra, amelynek minden évben újabb fővárosa volt, és mindig a megnyitókon játszottam el ezt a dalt. Ez az első magyar nyelvű beatnóta, amely elképesztő hatást gyakorolt rám, amikor még diákként először meghallottam, 1966-ban.
– Nemrég újból előkerült az 1981-es tatai zenésztalálkozón készült fekete-fehér film, ahol a szakma akkori krémje – benne ön is – Erdős Péterrel, a lemezgyár mindenható urával és Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettessel vitatkozik a popzene helyéről a szocialista társadalomban. Ennek kapcsán élénk vita alakult ki az internet bugyraiban arról, ki hova tartozott – és tartozik most – a három T, a tiltot-tűr-támogat koordináta-rendszerében. Bródy Jánost például sokan, köztük Szörényi Levente is árulónak tartja, mert akkor nem állt ki az alternatív, az új hullám mellett, helyette azt bizonygatta, hogy a mainstream nem társadalomellenes. Ön hogy látja, hogyan változott ez a koordináta-rendszer? Változott-e egyáltalán?
– Ezt a filmet nagyon rég láttam, ha tudom, megnézem majd újra, erre a Bródy-féle alternatív-védési hiányra nem is emlékszem. Egyebek közt a három T „rendszere” az egyik téma, amely miatt lesz második kötet is, egy interjúban nehezen tudnám elmondani, amit erről gondolok. Röviden: a három T leginkább arra jó, hogy nagyon rosszul ugyan, de leegyszerűsítsük azt a kort. Valójában csak az elképzeléseinkben létezik a három T. Azt sem tudjuk, valóban Aczél használta-e először ezt a ki- fejezést, mint ahogy azt sem tudtuk és nem tudjuk ma sem, ki és hol húzta meg azokat a bizonyos határvonalakat. Arra kitűnően alkalmas, hogy főleg utólag címkéket válasszunk magunknak és különösen másoknak. De hogy válaszoljak is a kérdésére, én úgy látom, abban nincs különbség a demokrácia és a komcsizmus között, hogy egy kiadó mindig is mérlegeli, hogy egy könyv, egy lemez, akár egy dal megjelentetése az adott időszakban jót tesz-e neki, vagy sem. Azt gondolom, bizonyos értelemben ugyanaz működik, mint a rendszerváltás előtt, csak nem tisztán politikai, hanem politikai és/vagy pénzügyi célok mentén születnek döntések. Csak az a kérdés, hogy melyiknek van rosszabb szaga.
– Mégis van olyan érzésünk – talán csak a rossz beidegződés teszi –, hogy a három T szeleme hatja át nemcsak az akkori, hanem a mindenkori kultúrpolitikát, még a szóhasználatban sincs újítás. Demeter Szilárd PIM-igazgatása mellett a könny zene társadalmasításáért is felel. Van ötéves program is, amely különösebb szakmai vitákat nem váltott ki, csak az, hogy a Szörényi–Bródy-szerzőpáros is a nevét és arcát adta hozzá. Ön látta ezt az anyagot?
– Nem láttam. Zenész életem első ötvenöt évében nem olvastam szakmai anyagokat.
– Magukat tüntetik ki velünk – ezt a címet viseli az a fejezet, amelyben az állami kitüntetéseiről ír. Van-e olyan kitüntetése, elismerése, amire büszke? Van-e olyan, amit elfogadott, de ma már nem venné át?
– Hogy ne kelljen az ilyen kérdéseken s főleg a válaszokon gondolkodnom, felépítettem magamnak egy kitüntetésvédelmi rendszert. Az összes díjamat mindig is a mamám kapta meg. Így mindenki biztos lehet abban, hogy jó kezekből jó helyre kerültek.
– Önnek is volt raktárkoncertje, amely felcímkézett állami támogatással jöhet létre, megsegítve a koronavírus miatt nehéz helyzetbe került zenei szakmát.
– Ódzkodtam is tőle.
– Miért?
– Soha életemben nem pályáztam állami pénzre. Pontosabban egyetlenegyszer igen, 2005-ben a Túl a Maszathegyen bábszínházi bemutatója előtt elfogyott a zenei felvételekre betervezett pénz, és ehhez pályáztunk kemény 400 ezer forintra. Kétszázat kapott a színház... Nagyon sajnáltam, hogy benne voltam abban a pályázatban. El is döntöttem, hogy soha többet. Ami miatt a raktárkoncertet elvállaltam, az az, hogy elfogadták, az én honoráriumomat megkaphatják a muzsikusok. Idén májusban a három telt házas BKK-s (kongresszusi központ) koncertemet kellett először jövő januárra tolni, de látva a helyzetet, a legjobb esetben is 2021. májusban tudjuk megtartani, ezeket az új időpontokat már meg is hirdettük. Ma sok-sok ezer ember között a zenészeknek is szó szerinti létkérdés, hogy ebben a helyzetben bevételhez jussanak. Én – hasonlóan néhány zenésztársamhoz – a raktárkoncertekért nem veszek fel pénzt, a gázsim megy a muzsikusaimnak. Amúgy a munkát egyáltalán nem spóroltuk ki belőle, mivel nem akartam semmit sem eljátszani a jövőre halasztott koncertjeimből, így most a színházi dalaimból meghangszereltem egy koncertre valót, ezeket egytől egyig külön erre az egy alkalomra tanulta be a zenekar és a szólista vendégeink. Nem egy rutinfellépés volt. Rendes munkát végeztünk.
– Tavasszal Eszenyi Enikő botrányától volt hangos a színházi közélet, aminek hatására a színész-rendező visszavonta a Vígszínház további igazgatására vonatkozó pályázatát, és Rudolf Péter került az igazgatói székbe. Mi most a helyzet a Vígben?
– Most már nyugalom van, minden- ki dolgozik, nagyon keményen. Van is mit, hiszen a vírusjárvány miatt naponta új megoldásokon kell gondolkodni. A Vígben is megkezdődött az előadások internetes közvetítése, amely elképesztően nehéz feladat. Három színpadunk van, azokkal kell tervezni, bemikrofonozni és bekamerázni úgy, hogy a különböző daraboknál viszonylag kevés átalakítással lehessen használni a rendszert. Az első videostream A padlás 999. előadása volt november 14-én.
– Hogy ünnepelték meg a jubileumot?
– Most csak azzal, hogy fellőttük a felhők közé a darabot. Rudolf Péterrel úgy döntöttünk, majd ha elmúlik ez a borzalom, akkor fogunk ünnepelni. Ez lehet, hogy az 1007. alkalmából lesz, vagy az 1011., de én benne lennék, hogy kihagyjuk az ezrediket addig, amíg nem ülhetnek benn a nézőink. A számokkal sosem voltam rendben, így ennyi csúszás nekem bőven beleférne. Soron kívüli ezredik! Harminchárom éve játssza megszakítás nélkül A padlást a Víg, ez idő alatt több száz másik előadás került műsorra. Erre a harminchárom évre visszatekinteni külön ünneplés nélkül is megható.
– A padlás a Broadwayre került, ahol tavaly már olvasópróbák is voltak. Mi újság az újabb amerikai kalanddal?
– Ez így nem pontos. Nem a Broadwayre került a darab, hanem egy ott működő produkciós céghez. A Covid miatt persze ez is befagyott, és megjósolhatatlan, hogy lesz-e, vagy mikor lesz folytatás. De újra elmondom, sohasem azt mondtuk, hogy „helló, mi megyünk a Broadwayre”, hanem hogy ez a munkameghívás elvezethet odáig. Csak most minden leállt. Azért azt látni kell, hogy egy New York-i produkciós irodában az most a sokadik kérdés, mit kezdjenek A padlással. Az sem biztos, hogy a repertoáron lévő darabjaikat meg tudják menteni. Lefagyott a teljes színházi világ, naponta vesztenek hatalmas pénzeket. A New York-i színész-szakszervezetnek több mint ötvenezer tagja van, azaz jelenleg legalább ennyi ember megélhetése forog kockán, és még hány tízezer, akiknek valamilyen módon a színházakkal való munka ad kenyeret. Öltöztetők és asztalosok, díszletmunkások, programozók és zenészek. Reggelig sorolhatnám. De itthon is hasonló a helyzet.
– A járvány miatt még jó darabig otthon kell maradnunk. A Presser könyve 2 befejezésén kívül milyen tervei vannak a hosszú, sötét hónapokra?
– Öt-hat évvel ezelőtt félbemaradt zenei munkákat, felvételeket folytatok. A mai technika már ezen a területen is lehetővé teszi a távmunkát, a hangmérnök kollégámmal és a stúdióval online kapcsolatban vagyok, így haladni is lehet. Magamnak írt dalokról van szó, s hogy mi lesz a sorsuk, még nem tudom, még nincs konkrét tervem. Először legyenek készen a dalok, és legyenek jók, a többit meglátjuk. És dolgozom egy macerásabb instrumentális anyagon is, az a címe: Zenék képzelt filmekhez.
A Presser Gáborral készült interjú a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
