A magyarhoz egész hasonló pályán van a grúz filmgyártás, ezt mutatja Elena Naveriani helyzete is. Hiába a fesztiváldíjak és a nemzetközi elismerés, már a szülőföldjén való forgatás is ellehetetlenülni látszik számára.
Amikor két éve a svájci-grúz Rigó, rigó, szederinda megkapta a miskolci CineFest fődíját, Pákozdi Ágnes operatőr azzal vette át az elismerést: „Fontos, a társadalom többsége által kirekesztettek helyzetére rávilágítani. Örülök, hogy Miskolc értette ezt a filmet, amiben nem a történelem által formált erős identitástudat jelenik meg, hanem sokkal univerzálisabb érzéseket közvetít az alapvető emberi értékek bemutatása által”.
A periférián élők bemutatása korábban sem állt távol Elena Naveriani grúz rendezőtől, aki viszont ezzel a regényadaptációval vívott ki magának a szélesebb körű európai ismertséget. A Cirko által forgalmazott film itthon is kritikai siker volt, nem véletlenül. Mi a szegedi Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük most meg, a film utáni beszélgetéssel együtt. Pákozdi Ágnes neve itthon sajnos kevésbé ismert, erre utalt ő is a szegedi Belvárosi Moziban: Németországban, ahol dolgozik, magyarként tekintenek rá, itthon viszont kevesebben ismerik a munkásságát. Külföldi filmes lett Magyarországon – na, nem úgy. Azaz hogy lassacskán mégis: ahogy nálunk, úgy vált Grúziában is mostanra minden külföldi (persze leginkább: nyugati) pénz és tevékenység gyanússá. Mindez odáig vezetett, hogy Pákozdi elmondása szerint a hosszú ideje Svájcban élő Naveriani a következő filmjét valószínűleg már nem is forgathatja le Grúziában. Hosszan próbálkoztak, nem jártak sikerrel.
Pedig a Rigó, rigó, szederinda részben azért is olyan erős, mert szembesülhetünk benne a grúz vidékkel, az ottani emberek gondjával-bajával, melankóliájával és minden frusztrációjával. Meg azzal, hogy a klimaxon túl lévő, kamaszos rosszindulattal vihorászó és viccelődő barátnők épp ugyanolyanok, mint akárhol máshol. Mindezt a főhősnő, Etero szemszögéből, a regénynek egyes szám első személyű elbeszélője is ő. Tekintete többnyire szigorú, csak a szederszedés és rigódal enyhíti valamelyest, de boltjába visszatérve rögtön ismét bosszúsra vált. Aztán érkezik a beszállító, akivel a szexuális feszültség egyértelmű – meg is történik, aminek meg kell. Ezután jön a váratlan kommentár: ennyit negyvennyolc évnyi szüzességről!
Nem véletlenül tárgyalták a filmet – Kis Hajni Külön falkája mellett – egy csütörtök délutáni fesztiválbeszélgetésen felnövéstörténetként. Eterónak, ha kifejezetten későn is, de szembesülnie kell azzal, hogy jól kitaláltnak gondolt magányossága nem tartható egy életen át. Hiába is fakad ki kamaszos hévvel barátnőivel, illetve a beszállítóval szemben, hogy ő nem enged szabadságából, nem adja fel önállóságát. Innen nézve a film akár valamiféle konzervatív család- és kapcsolatpárti tanmeseként is felfogható lenne. Ironikus, hogy eközben sokkal inkább gondolunk rá feminista hőstörténetként – akik pedig utóbbiakat elutasítják, a filmre is gyanakodva néznek.
A feminista értelmezéssel persze nincs gond, ízig-vérig női történetről van szó, a férfiak itt többnyire a háttérben maradnak. Nem lesznek sematikusan gonoszak vagy érzéketlenek, csak épp a fókusz most nem rajtuk van. Mindez pedig tükröződött a stábban is: nőket találunk a rendezői és operatőri szék mellett a vágói, jelmez- és látványtervezői, sminkes vagy épp castingos pozíciókban is. Etero története pedig Eka Chavleishvili árnyalt, ügyesen felépített játéka miatt is lesz annyira hatásos. Nagyszerűen jeleníti meg a karakter fejlődését, a végén vele együtt rendülünk meg a híren, amelyre sem ő, sem mi nemigen számítottunk.
Grúz és finn filmek vitték haza a fontos miskolci díjakat
A 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál fődíját a Rigó, rigó, szederinda, a Nagydíjat pedig a Hulló falevelek kapta.
„Sajnos a jelenleg hatalmon lévő grúz politikusoknak a példakép a magyar kormány és annak törekvései, különösen a kultúra uniformizálása terén. Pontosan ugyanaz történik, ami Magyarországon, a kormány kontrollálni akarja a művészeket. Betiltani és cenzúrázni” – a tavalyi Zürichi Filmfesztivál idején beszélt erről a Népszavának a rendező, Naveriani, a helyzet pedig azóta csak romlott. A Rigó, rigó, szederinda miatt még eltölthetett egy fél évet Grúziában, leforgathatta ott az azóta számos fontos nemzetközi díjat nyert produkcióját, mely Cannes-tól Szarajevón át Miskolcig megjárta Európát. (A 2023-as CineFestről három díjjal térhetett haza.) A forgatás viszont elég volt számára ahhoz, hogy szomorúan állapítsa meg: már nem tudna visszatérni. Mostanra, úgy látszik, forgatni sem hagyják a politikai agendát Moszkvából importáló Grúz Álom kormányzása alatt.
Pákozdi Ágnes is arról beszélt a szerdai vetítést követően, hogy összeomlóban a grúz filmipar, mindez pedig rossz ómen lehet számunkra is, még ha szerencsére ott egyelőre nem tartunk, hogy ne is engedjenek itt forgatni külföldre szakadt alkotókat. De ott már igen, hogy ügynöknek bélyegezzenek mindenkit, aki bármilyen külföldi pályázati pénzt elfogad. Ahogy az elmúlt években, túl a filmtámogatási rendszer teljes átállásán és a független alkotók partvonalra szorításán, sajnos a tartalmi alapú megbélyegzésnek is bőven láttuk jeleit. Emlékezetes, ahogy a transznemű fiatalról szóló Tobi színeit végül nem vetíthették le 2021-ben a veszprémi Mozgókép Fesztiválon, ahogy az is, ahogy az Inkubátor Program nyertes projektjei közül utóbb önkényes alapon töröltek többet is, vélhetően nem függetlenül a kényesnek ítélt tartalmuktól. (Az egyik ilyen filmterv ráadásul Rudolf Péter fiáé, Rudolf Olivéré volt. Az Anyám, a szörny szerencsére közösségi támogatásból végül elkészülhet.) Ahogy emlékezhetünk arra is, ahogy a kormánypárti médiában betámadták a kiszivárogtatott forgatókönyv alapján Szász János Hunyadi-projektjét. Olyasmikbe kötöttek bele, minthogy lovári pattantyúsokra bukkantak a forgatókönyvben, Kapisztrán János tetteit viszont nem zengte kellőképp a szkript. Szász távozott, film helyett pedig végül sorozat lett belőle, de azért borzonganivaló így is akadt: sokakhoz csak annyi jutott el az egészből, hogy ez volt az a történelmi sorozat, amelyben leszbikus szexjelenetet is látni lehetett.
Pákozdi Ágnessel beszélgettünk a szombati díjátadót követően, erről szóló cikkünket hamarosan olvashatják.
(A cikk szerzője a 2025-ös Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál kritikus zsűrijének tagja.)
