Talán szakmai ártalom is, hogy jobban adok a megbízható ízlésű kollégák, újságok kritikáira, mint hétköznapi mozinézők. Értve ez alatt, hogy ha a film megtekintése előtt csupa rosszat olvasok, akkor sok jót nem várok. És ha mindezek ellenére mégis tetszenek a látottak, akkor is felmerül bennem, hogy esetleg én ítélek felületesen. Lehet, hogy túl sokat láttam bele? Vagy felülemelkedtem nyilvánvalónak tűnő hibákon? Nem fog ettől még kevésbé tetszeni a film, de óvatosabban közelítek saját lelkesedésemhez.
Más volt a helyzet Andrew Dominik új filmje, a Szöszi (Blonde) esetében. Régóta vártam a Marilyn Monroe (fiktív) életéről szóló drámát, és talán csak a közel 170 perces játékidő ijesztett meg. Aztán érkeztek sorra a ledorongoló cikkek. Ki csupán csalódottságának adott hangot, más dühösen esett a produkciónak. A vádak szerint a Szöszi nem tesz többet, mint újra kizsákmányolja a legendás színésznőt, és hasonlóképp csak a külsőségeket látja belőle, mint kortársai, illetve környezete jó része. Nemcsak olyanoktól olvastam ezeket, akiknél megszoktam, hogy az ideológia szemüvegén keresztül tekintenek mindenre. Mégis hirtelen megnyugodtam, és azt éreztem, hogy tetszeni fog a végeredmény. Főleg, amikor láttam, hogy eközben vannak, akik szuperlatívuszokban beszélnek a filmről.
Hozzájárult ehhez, mennyi kellemetlen vagy szürke biopic érkezett az elmúlt években. Talán a legrosszabb mind közül a Bohém rapszódia volt. Akár a teljesítményértékét is nézhetjük annak, hogy ennyire izgalmas, sokszínű életeket teljesen érdektelen, unalmas módon dolgoznak fel. Máskor ügyesebb a végeredmény, mint az Elvisnél, de azért mégis csak messze marad attól a kiemelkedő színvonaltól, amit ezek a művészek képviseltek. A Szöszi esetében viszont rögtön látszott, hogy azért kavar ennyire éles vitákat, mert végre gondol valamit az alanyáról. Végre egy életrajzi film, ami nem fél állítani valamit hőséről és az ő útjáról!
Meg kell említenem, hogy én is elbuktam, és nem tudtam a majd’ három órás filmet egy huzamban végignézni. Talán ha nem éjfélhez közelítve kezdek neki, sikerült volna. Így viszont lehet, megengedőbb vagyok a hosszát illetően, mint az, aki nem tartott szünetet közben. Jogosan lehetett így túlnyújtottnak érezni a sokszor hasonló koncepciójú jelenetekből építkező filmet. Még csak azt sem feltétlenül javasolnám, hogy mások nézzék úgy, ahogy én, több részletben, netán egyenesen minisorozatként a filmet. Másként fest legalábbis az epizódalapú építkezés, míg Andrew Dominik filmje egyetlen kerek egész, ahol fontos szerepet kap a tragikus események nyomasztó láncolata, végeérhetetlensége. Az, ahogy folyamatosan ugyanaz történik meg a főhőssel, őt pedig ez végül, ahogy a nézőt is, teljesen kikészíti. Emiatt tudott erős lenni a máskülönben hozzám kevésbé közel álló Esemény utolsó harmada is.
Nem az érintett szerzőkkel szembeni ellenérzésekről van szó tehát. Sokkal inkább arról, hogy már eleve örömteli, hogy egy ilyen film megosztó tud lenni, vitákat képes generálni. Pont úgy, ahogy Marilyn Monroe tette annak idején. Illetve hát: ahogy vele megtörtént. A Szöszi nem próbál mindenkinek tetszeni, nem igyekszik kellemes és bájos lenni. Hogy ismételten csak kizsákmányolná Monroe-t? Nos, ezzel viszont, a filmet látva, nem értek egyet. Dominik ugyanis egyáltalán nem állítja, hogy a színésznő annyi lett volna, amennyit sokan beleláttak. Sőt, világosan megmutatja, mennyivel többre volt képes, micsoda potenciál rejlett benne, illetve hogy mennyire elesetten, szeretetéhesen bolyongott a hollywoodi ragadozók dzsungelében.
A Szöszi pontosan megmutatja, micsoda beleéléssel, elementáris erővel tudta a színésznő eljátszani az egyes szerepeket. Rögtön nyilvánvaló a vele szemben ülőknek is, miért: Monroe egyé válik a szerepével. Sőt, Monroe maga is szerep, amelyet Norma Jean ölt magára. (A filmben pedig Ana de Armas alakítja a Monroe-t alakító Norma Jeane-t – szintén lenyűgözően.) Közben reménytelenül vágyik rá, hogy újra a régi lány lehessen, és nagyon is hálás, amikor valaki ezt lehetővé teszi számára. Ilyen a fiktív szerelmi hármas két másik tagja, ifj. Chaplin és ifj. Eddy Robinson. A való életben nem tudunk köztük hasonló viszonyról, a Szöszinek ez a történetszála viszont pontosan mutatja meg, mi kell ahhoz, hogy a színésznő viszonylag felszabadult, önmaga tudjon lenni. A film egyébként vállaltan nem törekszik a valóság minél teljesebb visszaadására, a történet eleve Joyce Carol Oates könyvére épül. Épp emiatt még feleslegesebb számon kérni a Szöszin, hogy miért nem mutatott Monroe életéből egyebeket, vagy hogy a történteket miért ilyen adagolásban adta vissza.
Nem kérdés, végtelenül nyomasztó, amit látunk. De egy részben valós alapú, részben fikciós sztoriból épp azt a részt vessük el, amely jobban visszaadja a valóságot? Valóban tömény volt mindaz, ami Monroe-t (Norma Jeane-t) érte, de ha nem lett volna az, akkor nem veszti el a világ ilyen fiatalon. Nem lehet egy tragédiát úgy elmesélni, hogy igyekszünk minél jobban letompítani a történet tragikus voltát. Sokkal inkább érzem az egész mögött, hogy sokan nem feltétlenül egy ennyire tragikus történetként látták eddig a színésznő életét. Tudtak a közönyről, tudtak a kíméletlenségről és a zaklatásokról, de azt gondolták, ezek mellett legalább hasonló arányban ott volt más is.
Siker? Csillogás? Magánéleti boldogság?
A Szöszi valójában mutat hasonlókat is, de jóval csekélyebb mértékben, sokszor pedig a hatástalanságukat, kontraproduktivitásukat kiemelve. Ezt pedig nyilvánvalóan nem jó nézni. De Dominik filmje nagyon nem állítja, hogy Monroe csupán tárgy lett volna, húsnyi test, aki nem volt méltó és/vagy képes arra, hogy többet elérjen az életben. Ezzel szemben pontosan megmutatja, hogy gyerekkorától kezdve ellökték, akikben a legjobban bízott volna, és kétségbeesetten várta végig, hogy felbukkanjon valaki, aki megmenti őt. Ennek illúzióját, reménytelenségét mutatja be talán a legfájdalmasabban a film. Milyen az, amikor mindvégig, éveken-évtizedeken keresztül azt várjuk, hogy derüljön ki a tévedés, és találjon ránk az, akinek végig óvnia és szeretnie kellett volna minket? Hogyan hitetjük el magunkkal minden ellenkező tény és látszat ellenére, hogy mégsem vagyunk egyedül? Ebből a szempontból, és nem is elsősorban a szexualitás megéléséből, a Szöszi hasonló film lesz, mint A nimfomániás volt. Lars von Trier kétrészes opusza is elsősorban a magányról, a menekülésről és a kötődésvágyról szólt, nem pedig a konkrét szexuális aktusokról. Az érintkezés éppen egyfajta torzultságában megélt kapcsolódás volt – a roncsolt önbizalom képtelen arra juttatni bennünket, hogy ennél többre, másra alkalmasak, megfelelőek lennénk. A környezet pedig rögtön észleli gyenge pontjainkat, és ott támad, ahol a legérzékenyebbnek érzi. A Szöszi azonban nem osztja azt, ami a filmben elhangzik: „Niagara és Marilyn Monroe – A világ két legfelvillanyozóbb (electrifying) látványossága”. A film nem látványosságként tekint a színésznőre. Meglátja mögötte Norma Jeane-t, meglátja a kiszolgáltatott embert.
Azt viszont a filmet bírálók is elismerték, ami a Szöszi talán legfontosabb érdeme. A film elképesztő vizuális erejét elsőre átlátni sem egyszerű. Mert jóval változatosabb és látványosabb az összkép a fekete-fehér és színes jelenetek, illetve a képarányok váltakozásánál. Mintha folyamatosan változna, milyen filmet nézünk, de a lefojtottság mindvégig jellemző marad. Bura alatt érezzük magunkat mind a képet, mind Ana de Armas színésznő suttogásszerű beszédét követve. Kedvünk is lesz előkapni Sylvia Plath fontos regényét, Az üvegburát.
Néha már-már olyan, mintha háborús filmben csinálnák meg A nimfomániást. Az elején rögtön robbanásokat látunk, lángvörös pusztítás lep el mindent, közben egy végtelenül ártatlan kislány menekül anyjához vagy épp előle. Az első negyed óra már annyira intenzív és brutális, hogy innen valóban nincs hova fokozni a filmet. Norma Jeane gyakorlatilag már gyerekkorától fogva nem ura az életének. Hiába ő lesz a világsztár, visszatérően ki van szolgáltatva mások kényének-kedvének. Érdemes elolvasni korábbi cikkünket róla, ebből kiderül, hogy gyakorlatilag még azt sem engedhette meg magának, hogy otthon feküdjön betegen.
A filmben nem egyszer látjuk, ahogy autóba ültetik és viszik valamerre, ahova ő nem igazán szeretne menni, de közben tiltakozni sem tud igazán. Vagy csak a végén próbálna pánikszerűen menekülni, de mintha egész addig megrettenne attól is, hogy ellentmondjon a körülötte lévőknek. Mintha ereje sem lenne a tiltakozásra. Ez jól szimbolizálja aztán későbbi betegeskedését is. Az ambivalenciát épp az adja, hogy eközben sokan azzal a feltételezéssel élnek, hogy valójában ő az egyik legerősebb, magát mások fölé küzdő celebritás. Mindenki a fél karját odaadná, hogy maga lehessen, tudja ezt jól – érkezik a feddő válasz, amikor megjegyzi, hogy Marilyn Monroe rabszolgájává vált. Csodálatos jelenet ez is, melyben riadtan tekint végig a hozzá érkezett töménytelen virágcsokron. „Egy holttest lennék? Egy ravatalozóban vagyunk?” – kérdezi, és valóban mintha már életében is végképp akként, kiállítási tárgyként, Marilyn Monroe kiállított szobraként (vagy élethű gumibabájaként) kezelnék őt. Folyamatosan meg kell felelnie, ez lesz a közös pont ifjabb Chaplinnel is, aki mögött visszatérően bohóckodó édesapját látják. Ő sem lehet igazán önmaga, ahogy Marilyn Monroe sem lehet Norma Jeane.
A színésznő eközben mutatja, hogy sokkal több van benne, mint mások feltételeznék. De ahelyett, hogy ezért megkapná az elismerést, inkább csak kigúnyolják. Nahát, olvasta Dosztojevszkijt? – kérdezik tőle, de hiába idézi őt, még ekkor is látványosan azt sugallják, mintha csak betanulta volna a dolgot. Mintha az intelligens Norma Jeane lenne a szerep, amit a „buta szőke nő” magára ölt. Legalábbis ezt szeretné elhitetni vele mindenki, mert sokkal kényelmesebben lehet így irányítani, terelgetni őt.
Monroe közege akarta és kiharcolta, hogy Norma Jeane-ből Monroe legyen, és már mindörökké az is maradjon. Kapóra jött nekik, hogy amúgy egy zseniális színésznővel volt dolguk, aki csodálatosan játszotta el a szerepet, amit rá osztottak. Próbált ebből kitörni házassággal, drámai szerepekkel, elutasítással és könyörgéssel, de egymagában esélye sem volt. Mert bárhogy is sugallják ezt a ma divatos konyhafilozófiák, az ember valójában társas lény, és szüksége van támaszra, biztos hátországra ahhoz, hogy önmagában bízni tudjon. Ha viszont valaki végtelenül magányos, akkor bármennyit mondogathatja magának, ki is lenne ő valójában, nem fogja elhinni végül maga sem.
