Sir Kenneth MacMillan 1978-as koreográfiája, a Mayerling a brit Royal Ballet meghatározó darabja, amelyet nem véletlenül vesznek elő időről időre, hisz több mint négy évtized távlatából is ugyanolyan merész alkotásnak számít, mint amikor bemutatták David Wall legendás Rudolf-alakításával. A Magyar Nemzeti Balett tizenöt éve állította utoljára színpadra ezt a neoklasszikus balettet, amelyet most az operaház újranyitása alkalmából tűztek ismét műsorra. Solymosi Tamás balettigazgatót, aki korábban maga is táncolta a férfi főszerepet, Rudolf trónörököst, MacMillan özvegye is segítette a felújításban.
A Mayerling nem történelmi, sokkal inkább pszichológiai dráma. MacMillan, mint egy görög tragédiában, kíméletlen képet fest az emberi természet kiszámíthatatlanságáról: Rudolf és Erzsébet királyné kapcsolatára helyezve a hangsúlyt próbálja értelmezni, mi vezethetett el a mayerlingi tragédiáig, a két szerelmes – Rudolf és Vetsera Mária – öngyilkosságáig, amiről sokan inkább úgy tartják, megrendelt gyilkosság volt. A boldogtalan trónörökös, mivel nem kapja meg rajongott édesanyjától, Sisitől a vágyott szeretetet, feleségtől szeretőig, sógornőtől kurtizánig sodródik, elveszett, sérült lelke a testiségben, drogokban és a forradalmi politika bajtársiasságában keres vigaszt.
A didaktikusság és a dramaturgiai esetlenségek ellenére a Mayerling szokatlanul nehéz koreográfiája miatt mégis a huszadik századi balettirodalom meghatározó darabja. MacMillan minden koreográfiájában, ahogy a Mayerlingben is, a tradíció keretei között a maga erőteljes, határokat feszegető nyelvén mesél el egy valóságos történetet. Rudolf kétségtelenül az egyik fizikailag és érzelmileg is legmegerőltetőbb férfi szerep, de Vetsera Mária és Larisch grófnő megformálása is hasonlóan megterhelő feladatot ró a táncosokra.
Ahogy Rudolf világa kibillen a normalitásból, úgy borítja fel a hagyományokat MacMillan: a megrázó erejű szólók és kettősök, szokatlan és nehezebbnél nehezebb emelések és ugrások, ellenpontozások, váratlan irány- és ritmusváltások mellett a testi vágy éteri ábrázolása helyett az aktust a maga pőreségében láttatja. MacMillan expresszionista pas de deux-i húsba vágó őszinteséggel mutatják be Rudolf nőkhöz való viszonyát: van, akit megaláz, mást kihasznál, míg végül szembe találja magát a mindent felemésztő szenvedéllyel, ami a halálba taszítja.
MacMillan darabja azonban nemcsak a koreográfia, hanem a színészi alakítás, az összetett jellemábrázolás miatt is komoly kihívás a táncosoknak: a Rudolf trónörököst alakító Timofeev Dmitry a kezdeti hibák ellenére táncilag tökéletesen megoldja a szerepet, de nem marad ereje a karakter színészi megformálására, arra, hogy megmutassa, az önpusztító Rudolf miként válik egyre zavarodottabbá és érzelmileg instabilabbá. Mellette sokkal magával ragadóbb Melnik Tatiana alakítása. Szépen, gesztusról gesztusra építi fel, miként lesz Vetsera Mária az ártatlan, naiv gyereklányból odaadó, a szerelméért bármit feláldozni képes asszony. Kristálytiszta, gyönyörű vonalú tánca pedig generációja legfigyelemreméltóbb balerinájává teszi.
Nem csak a két főszereplőnek ad a megszokottól eltérő táncos-színészi alakításra lehetőséget a Mayerling. Kulcsfontosságú Larisch grófnő – Rudolf unokatestvére és feltehetően egyik szeretője – szerepe, melyet Balaban Cristina kifinomult technikával és ravasz, játékos nőiességgel old meg. Szintén kiemelkedő a kétszínű kurtizánt, Mitzi Kaspart táncoló Sawatzki Aglaja és a Rudolf fiákeresét, Bratfisht alakító Guerra Yago. Utóbbi lenyűgöző könnyedséggel adja elő a technikailag különösen nehéz szólókat.
Sir Kenneth MacMillan–Liszt Ferenc–John Lanch bery: Mayerling. Magyar Állami Operaház
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/13. számában jelent meg március 25-én.
