A kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet igazgatója, a Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke, Nemes László Norbert karnagy szerint bőven akad tennivaló a magyarországi ének-zene tanítás területén, és ez szervesen összefügg a mai, mennyiségi szemléletű iskolarendszer bizonyos területeinek reformjával is. Avagy: miért lenne fontos a gondolkodásra nevelés?
– Kalocsán született, abban a városban, ahol Liszt Ferenc többször is koncertezett. Miért lett éppen zenész?
– Igen, volt ott valami a levegőben. Egyike vagyok azon szerencsés magyaroknak, akik kiváló zeneoktatási intézményekben tanulhattak. Csodálatos gyermekkorom volt. Az általános iskolát végigénekeltük és végigtáncoltuk a kórusban, illetve a néptánccsoportban. Ének-zenei iskolába jártam, mindennap volt énekóránk. Emellett jártam a zeneiskolába is egy kiváló zongoratanárhoz, Fuchs Ferenchez. Lánglelkével és odaadásával beoltott minket a zene imádatával. Bebizonyosodott, hogy ahol lelkes, kisugárzó személyiségű tanárok vannak, ott különleges zenei munka folyik. Ott kialakul egy közösség, akik rendszeresen koncertekre járnak. A kecskeméti Kodály Iskolába kerültem, szintén kiváló tanárok keze közé, elsőként Kiss Katalint említeném közülük. Itt is énekeltünk kórusban, de voltak osztálykórusok is. Az osztálytalálkozókon a mai napig el tudjuk énekelni a búcsúkoncertünk teljes anyagát. Mindez determinálta, hogy zenei pályára menjek. A Zeneakadémián aztán folytatódott a kiváló tanárok sora. Erdei Péter volt a főtárgytanárom, akitől a mai napig is nagyon sokat tanulok. A Nemzeti Ifjúsági Kórust harmadik éve közösen vezetjük. Ő iskolateremtő karnagy, aki szigorú, de hamar megtanultuk tőle, hogy a szakmai sikerekhez nem elég a rátermettség, elmélyült és rendszeres munkával, szorgalmas tanulással és gyakorlással lehet csak eredményeket elérni. ơ hívott aztán Kecskemétre is tanítani.
– A Kodály Intézet igazgatását aztán Erdei Pétertől vette át 2008-ban.
– Úgy éreztem, ez egy olyan lehetőség számomra, amelyen keresztül hatást gyakorolhatok arra, hogy a kodályi hagyományok miképpen éljenek tovább, és hogyan tudjuk ezt a nagyon fontos, hatalmas értéket tovább gazdagítani.
Nemes László Norbert
– Mi ez a hagyomány, amit mi Kodálytól kaptunk?
– A legfontosabb aspektusa a kodályi koncepciónak az, hogy lehetőség szerint naponta találkozzanak a fiatalok művészi zenével. A zeneművészet olyan hatással van a személyiség kiteljesedésére, a lélek gazdagodására, ami más eszközökkel nem pótolható. Van egy csodálatos kincse az emberiségnek: az évszázadok alatt kikristályosodott nyugat-európai műzene, amely tanulmányozása valóban lelki, spirituális gazdagodáshoz vezet. Akik ének-zenei iskolába járnak, és jó tanáraik vannak, azok már gyermekkorukban találkoznak ezzel, és ez életre szóló élmény. A legfontosabbnak az értékek felismerését és befogadásuk lehetőségét tartom.
– Ahhoz, hogy egy, az utcán szaladgáló, sokfelé figyelő gyermek megtanulja élvezni a klasszikus zenét, valószínűleg egyfajta tudásra is szüksége van. Mi ez a tudás, ami ide kell?
– Ez a tudás és készség nem más, mint a zenei írás és olvasás. Ennek az elsajátítása olyan alapvetés, mint a nyelvi és irodalmi műveltség megszerzése. Hogy kommunikálni tudjunk, ahhoz képesnek kell lennünk arra, hogy olvassunk, hogy beszéljük a nyelvet, hogy írni tudjunk. Ahhoz, hogy a zenén keresztül kommunikálni tudjunk, meg kell ismernünk a zene nyelvét. Ez a nyelv mélyrehatóan a zenei írás-olvasáson keresztül sajátítható el. Ugyanúgy tanuljuk ezt, mint az anyanyelvünket. Először csak gyakorlunk, beszélünk, ösztönösen felismerünk bizonyos formulákat. Aztán eljön az a pillanat, amikor meg kell tanulnunk olvasni, írni. Verseket olvasunk, regényeket.
Ugyanez van a zenében: először éneklünk, megtanuljuk a népdalokat hallás után, táncolunk rá, élvezzük. Elkezdjük beszélni a zene nyelvét az egyszerű, ám gyönyörű népzenei anyagon keresztül. De eljön a pillanat, amikor megtanuljuk ezeket leírni, elolvasni. Ez az alapkészség segíteni fog abban, hogy a legkomplexebb zeneműveket is megértsük. El tudjuk olvasni, hallás után le tudjuk jegyezni őket. Ezt az aspektusát a kodályi gondolatoknak nagyon komolyan kell venni. Bárki, aki arra hivatkozik, hogy ő a Kodály-módszer alapján, a Kodály-koncepció szellemében tanít, nem kerülheti meg ezt a nagyon fontos aspektusát a zenetanulásnak. Ebben a folyamatban a leghatékonyabb eszköz pedig a relatív szolmizáció. Kodály kikövezte az utat a legmagasabb szintig. Etűdök százait komponálta meg, egy-, két-, háromszólamú és zongorakíséretes gyakorlatokat írt, amelyek segítségével ezek a készségek elsajátíthatók.
– Kodály tanítványai is segítettek az út kikövezésében…
– Véleményem szerint a koncepció gyakorlatba való átültetésében öt kiváló zenepedagógusnak volt kulcsszerepe. Forrai Katalin a kisgyermekkori zenei nevelés kérdéseivel foglalkozott. Ádám Jenő leírta a relatív szolmizáció használatának gyakorlatát, népdalokon keresztül. Világossá válik a módszer: hogyan jutunk el a pentatóniától a bonyolultabb hangnemekig. Dobszay László megmutatta, hogyan vezethetjük be a zeneirodalom világába azokat a gyerekeket, akik elsajátították a zenei alapokat a népdalokon keresztül. Szőnyi Erzsébet elkészítette a zenei írás-olvasás módszertanát a kezdetektől a zeneakadémiáig. Hegyi Erzsébet sorozata Kodály pedagógiai művein keresztül vezeti be a tanárjelölteket a zenei stílusok világába. Ezek a módszertanok és a hozzá tartozó tankönyvek adják az alapját ma is a magyar iskolai zeneoktatásnak és a professzionális zenészek elméleti képzésének. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak ezek alapján lehetne tanítani. A legjobb az, ha valaki megérti, megtanulja ezeket, majd a saját egyéniségéhez, iskolájához, városához-falujához, kulturális környezetéhez, tanítványaihoz szabja a napi gyakorlatot. Ehhez jól képzett énektanár kell, akit ha az ország vagy a világ bármely pontján dobunk le, pontosan tudja, hogy ott mit kell csinálni. Kodály pontosan felismerte, hogy mindahhoz, amit ő elképzelt, jól képzett, lánglelkű énektanárok kellenek. Akik meg is vannak fizetve.
– Kodály ezt mondta: „Ha a szaktanítás elve 1968-ra, száz évvel a népiskolai törvény születése után megvalósul az életben is, bizton remélhetjük, hogy mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát.” Megvalósult ez?
– Részben megvalósult. Kodály magyar zenekultúrát akart létrehozni. Ennek két aspektusa van: egyik a modern magyar zene, amit Kodály és Bartók hozott létre a népzenére alapozva. A másik a minden iskolában elérhető zenetanulás, amivel a magyar zene közönségét alapozzuk meg. Kétségtelen, vannak nagyszerű zenei intézményeink, amelyek elérhetők bárki számára, és vannak nagyszerű muzsikusaink. Ha azt szeretnénk, hogy a legtehetségesebb muzsikusaink tanítsanak, akkor azokat meg kell fizetni, vonzóvá kell tenni ezt a szakmát.
– Kell-e változtatni a kodályi elveken?
– Ez a hagyomány nagyon erős, ami gyakran megijeszti azokat, akik új eszközöket szeretnének beépíteni a zenetanítás napi gyakorlatába. Úgy érzem, évtizedek óta nem mertük a magyar zeneoktatás helyzetét progresszívabb irányba vinni, ami reagálna a minket körülvevő állandó változásra. Az elmúlt harminc évben sok minden változott körülöttünk kulturálisan, szociálisan, a kommunikáció és az infotechnológia világában, aminek következtében mi is megváltoztunk. Nem lehet ugyanúgy tanítani a zenét, mint régen. A magyar iskola még mindig nagyon merev, kissé poroszos, a tanár tiszteletére, feltétel nélküli elfogadására, engedelmességre kényszerítő pedagógiai gondolkodás jellemzi. Amikor Kodály és tanítványai a harmincas években elkezdték a módszer kidolgozását, egészen más világ volt. A pedagógia akkor már felismerte a művészetekkel való foglalkozás erejét, gyermekközpontú volt a nevelés. Ám a koncepció gyakorlatba ültetésének idején, az ötvenes években már egészen másfajta társadalmi viszonyok voltak. Az iskola is nagyon megváltozott. Azóta még több dolog történt. Az a lényeg, hogy kell tudni reagálni a történésekre, ezekhez kell szabni a zenepedagógia módszertanát is. Úgy gondolom, hogy a pop- vagy könnyűzenét sem kellene teljesen elutasítani és kirekeszteni az iskolai tanításból. Az arányokra és a súlyokra persze ügyelni kell.
Most nagyon sokszínű zenei világban élünk. A zenehallgatás szerepe is felértékelődött, kevesebbet éneklünk és játszunk hangszeren. Erre is reagálnia kell az iskolának. Fókuszba kell helyezni ezeket a kompetenciákat, magyarul meg kell tanítani a gyerekeket a helyes zenehallgatásra is. Ma már nem lehet padhoz láncolva tanítani. Szabad mozgást kell biztosítani, legyenek terek! Fontos a mozgás és a zene ősi kapcsolata. Ezt sokáig elhanyagolták, ma már vannak kezdeményezések e tekintetben is.
– A popzenére és a népzenére egyaránt jellemző, hogy az írásbeliség kikerülésével terjed. A Kodály-módszer lényege pedig a zenei írás-olvasás. Hogy oldható fel ez az ellentmondás?
– Igen, általában hallás után terjednek ezek, bár van, ahol van notáció. Ilyen például a jazz. Vannak gitárakkordok, és vannak ma már grafikus kották. Nemcsak az ötvonalas kottára kell már gondolnunk. Ezeknek a bemutatása bizonyosan nagyon izgalmas terület lehetne, mondjuk, a gimnáziumi oktatásban.
– Sokan gondolják azt, hogy a népdalt csakis hallás után lehet megtanulni, illetve tanítani…
– Igen, ez nagyon természetes formája a megtanulásának. Kodály rendkívül fontosnak tartja, hogy a gyermekek megismerjék ezt a zenei kultúrát, és ezen keresztül tanulják meg a zenei írás-olvasást. A népzene túlhangsúlyozása a Kodály-módszernél azért nem jó, mert nála a népdal a kezdeteknél fontos. Ha nem jutunk el a műzene befogadásához, akkor a kodályi elvek ellen teszünk. Nem rekedhetünk meg a népzene tanításánál. Amikor Kodály vagy Bartók feldolgozott egy népdalt, az már nem ugyanaz maradt. Műzene lett belőle népzenei alapokon. Egy népdal ismerete nem feltétlenül visz el minket a bartóki népdalfeldolgozások világának megértéséhez. Ők nagyon kreatívan nyúltak a népdalokhoz. Egy népdalfeldolgozás művészi értéke, a kompozíció sokféle zenei-tartalmi vonatkozásai nem ismerhetők fel csak az abban feldolgozott népdal ismerete által.
– Sokan gondolják azt, hogy nálunk már nem él a Kodály-módszer, csak külföldön virágzik.
– Sokak számára magától értetődő az, ahogyan a zenét tanuljuk. Nem is gondolunk arra, hogy ez különleges dolog. Mi énekelve tanuljuk a zeneelméletet, a szolfézsoktatás szerves része a hangszeroktatásnak. Gondoljunk bele, milyen sokat kell gyakorolnia egy sportolónak, amíg képes felemelni a száz kilót! Hányszor kell felkelnie hajnalban, hány apró dolgot kell ismételnie? Hányszor fáj a teste? Aztán lassan eljut egy olyan szintre, amikor átadhatja magát a kifejezés örömének. Ha valamit meg akarunk szerezni, azért meg kell dolgozni. Persze, hogy azt szeretnénk, hogy a zenetanulás folyamatos öröm legyen. De vannak olyan elemei a tanulásnak, amelyeket nem lehet megspórolni. Nem lehet nyelvet tanulni úgy, hogy ne magoljuk be a szavakat nap mint nap. A zene pontosan így működik: nap mint nap kell vele foglalkozni, hogy megértsük, megérezzük és magunkévá tegyük. Kérdés, hogy fontosnak tartja-e ezt az oktatáspolitika.
– Van-e olyan kontinens, ahol ön nem tanított?
– Afrika. Nem tartom számon ezeket a kurzusokat, de a járvány előtt általában évi három hónapot külföldön tanítottam, ma ez a technika segítségével itthonról megy.
– Visz-e magával magyar népzenét ezekre a kurzusokra?
– Úgy érzem, engem mint magyar muzsikust jellemez a magyar népdal, mindig énekelek nekik néhányat, és viszek magyar műzenét. De tőlük nem kérek számon ilyet. Mindig megismerkedem az ő népzenéjükkel, aztán a zenei készségeket fejlesztjük a kodályi gyakorlatok segítségével, az adott műzenei anyaghoz igazítva. A zenei hallás fejlesztése éneklés nélkül lehetetlen. Amit ki tudok énekelni, azt hallom is, és bizonyára le is tudom írni. Az éneklés hidat képez a notáció és a zenei hang megszólaltatása között.
– Mi lenne az, ami a magyar zeneoktatást fellendítené? Mire lenne szükségük?
– Ha valóban Kodály szellemében szeretnénk zenét tanítani, ahhoz több tanóra kellene. A heti egy kevés. És kellenek a kiváló tanárok, akiket jól megfizetnek. Ausztráliában tíz évvel ezelőtt a tanárok fizetését jelentősen megemelték. Rengeteg előadóművész indult el akkor a tanári pálya felé, mert látta a jövőt, a lehetőséget. Támogató rendszer nélkül nem lesz változás. Az iskolák világával is baj van. A képzés mennyiségi szemléletű. Hatalmas tananyag, rengeteg tantárgy nehezedik a diákokra, mázsás hátizsákokkal járnak. A tudásra nagy szükség van. De mára bebizonyosodott, hogy emocionális nevelés nélkül nincs tudás. Az érzelmek fontos hatást gyakorolnak a tanulás folyamatára. A motiváltság, a ráhangolódás nem jön létre, ha nincs érzelmi nevelés. És ezt a művészetekkel lehet elérni. Nem tudásmennyiséget kellene elsajátíttatni az iskolában, hanem szemléletet, a tanulás megtanulását. A gondolkodásra nevelés nagyon fontos lenne. Hiszek abban, hogy a művészetnek különleges helye van az életünkben. Örülnék, ha minél többen megéreznék ezen belül is a zene varázsát!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/40. számában jelent meg, október 1-jén.
