Ötvenkilenc éves korában, tragikusan korán meghalt a dél-koreai rendezőzseni, Kim Ki-duk (Kim Gidok). A koronavírus szövődményeiben elhunyt alkotó legismertebb filmjei itthon a Bin-Jip, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz, illetve Az íj, de akadnak még bőven fontos, felfedezésre váró munkái. A rendezőre emlékezünk.
Az első művészfilm, amit moziban láttam, Kim Ki-duktól Az íj lehetett. Bár ennyi idő elteltével már csalóka lehet elsőt hirdetni: eredetileg ugyanis erre is úgy emlékeztem, hogy mintha valamikor 2004-ben lehetett volna. Tizenhárom évesen, 2003 decemberében kezdtem rendszeresen venni a VOX Mozimagazint, ott olvashattam azokról a klasszikusokról és új remekekről, amik az addig ismert Star Wars-univerzumhoz, illetve kereskedelmi tévés kínálathoz képest egy egészen más világot jelenítettek meg. A dél-koreai rendezőzseni alkotásaiba első látásra beleszerettem. Pedig ezek aztán tényleg nagyon mások voltak, mint amiket kamaszfejjel megszokhattam. Az íj 2006 tavaszán jutott el Magyarországra, így én is nem sokkal később nézhettem a veszprémi HEMO-ban. A Helyőrségi Művelődési Otthon azóta korszerű, nagyszerű Agóra lett, bár felteszem, rendezvénystop idején ugyanolyan szomorúan kihalt, mint az összes hasonló művelődési ház. Kim Ki-duk filmjei meg nagyon akkor sem mehetnek ott, amikor épp nyitva tartanak.
Kim Gidok?
A rendező neve bár pontos magyar fordítás szerint Kim Gidok lenne, és egyes helyeken is így szerepel, ám Magyarországon évtizedek óta – az angol átírás szerint – Kim Ki-duknak nevezik őt. Ezen a néven vetítették filmjeit, ez is szerepel a hivatalos DVD-kiadásokon. A koreai nevek átírása visszatérő probléma: a friss Oscar-díjas Bong Joon-ho is Pong Dzsunho lenne, míg mondjuk az Oldboy-jal nemzetközi sikerre szert tett Park Chan-wook helyett Pak Csanvukot kellene írni. De ezt elvétve teszi bárki is, a filmjei nem ilyen név alatt futnak, így abba a hibába eshetünk, hogy egy senki által nem ismert változatot használunk, és az olvasóknak nem egyértelmű, kiről beszélünk. Az ötvenkilenc évesen elhunyt rendező neve egyébként koreai nyelven így néz ki: 김기덕 A németek, spanyolok, franciák, horvátok és románok is Kim Ki-dukként ismerik, de a szlovákok már Kim Ki-dokra írják át. Kínaiul pedig így írják a nevét: 金基德
Egészen váratlan élmény volt Az íj visszafogottsága, csendes szépsége. Valóban mozivászonra kívánkozott. A rendező filmjeiben nem ritka az erőszak, a hangos szó, itt viszont ez csak nagyon minimálisan volt jelen. Titokzatos idős férfit, illetve egy tinédzserlányt láttunk, akik évek óta közösen élnek egy hajón, bár hogy mi módon kerültek össze, azt jótékony homály fedte. Egész addig, amíg fel nem bukkant egy fiatal fiú, hogy rögtön felborítsa a lány addigi nyugodt, biztonságosnak vélt életét. Nagyon letisztultan, egyszerűen mesélt Az íj egy örök emberi tapasztalatról, a felnőtté válás élményéről. Arról, amikor a világról vallott minden elképzelésünk borul, és hirtelen ott imbolygunk a semmiben, újraértékelve magunkat és a minket körülvevő embereket. És még a zene is mennyire csodálatos volt mellé!
Aztán sorra fedezhettem fel a dél-koreai rendező azon filmjeit is, amikben a csend mellett a düh, az engesztelhetetlenség, a frusztráció is épp olyan jelentős szerepet játszik. Igazi zseni volt abban, hogy ezeket ötvözze, mondjuk egyik legismertebb filmjében, a Bin-Jipben. A Lopakodó lelkekként is ismert mű talán az, amit Magyarországon a legtöbben láthattak, és amihez még egy kétlemezes, gyönyörű díszdobozos DVD-kiadás is készült.
Az íjhoz hasonlóan szép, költői volt a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz, míg a kevésbé ismert Idő számomra az egyik legfelkavaróbb Kim Ki-duk-film. Egy nyugatabbra szokatlannak tűnő, nagyon koreai alapsztorival: Seh-hee úgy érzi, barátja két év után teljesen ráunt, ezért a nő, hogy visszaszerezhesse a régi lángot, eltűnik, átoperáltatja az arcát, és új személyként veszi fel a kapcsolatot a férfival. Aki egyre kétségbeesettebben keresné régi barátnőjét az új kapcsolatban, csak még több kétséggel, bizonytalansággal eltöltve a lányt is. A végeredmény borítékolhatóan a teljes zavarodottság, az őrület. Hőseink lába alól kifordul a talaj, üvöltve keresik a rég elveszett boldogságot – miközben konkrétan ott lehetnének egymásnak. De képtelenek már felismerni, kik ők, kit keresnek, kik akarnak lenni, végső soron mi kell a boldog együttléthez.
Kim Ki-duk a negyvenes évei elején járt, amikor filmjei meghódíthatták a magyar nézőket is. Elsőként a brutális A sziget, aztán sorra a Tavasz, nyár…, a Bin-Jip, Az íj vagy Az irgalmas lány. A rendező később is rendkívül aktív maradt, az IMDb huszonöt rendezését tartja számon, de írt mások filmjeihez is forgatókönyvet. Utóbbiak nem mindig jöttek be, de saját munkái mindig emlékezetesek, fájdalmasak, magukkal ragadóak tudtak lenni. (A 2013-as Koreai Filmhéten adták például az Ez csak egy filmre keresztelt 2008-as Jang Hoon-rendezést, amihez Ki-duk írta a forgatókönyvet, és ami kifejezetten fárasztó volt.)
A 2007-es Álom négy évvel később volt látható az Urániában a Koreai Filmhéten. A Pieta nagy sikerrel futott a 2012-es Velencei Filmfesztiválon, a rendező meg is kapta érte az Arany Oroszlánt. Hazai mozibemutatóról mégsem hallhattunk. Meglehet, a film súlyossága riasztotta el a forgalmazókat. Egy csalódott kommentelő, aki szerint meg sem érdemelte a film az elismerést, így fogalmazott: „az első néhány perc eseményei: öngyilkosság, elélvezés, sűrű káromkodás, k*félés, egy nő megverése, és egy fickó kezének megcsonkítása (?)... (ezt már nem vártam meg).” Rosszul tette, hogy nem várt, mert egy nagyon is megrendítő filmet kapott volna az anya-fiú kapcsolatokról, a család elvesztéséről és arról a kegyetlen bosszúvágyról, amire utóbbi sarkallhat mnket.
És hát Kim Ki-duk sosem finomkodott a filmjeiben. Egy a rendezőt kedvelő barátom úgy fogalmazott most, hogy a 2013-as Moebiusra még lelkiekben készül, „egyszer nekifutottam, de túl erősen kezdődik.” Hozzátéve, hogy a Pieta is tényleg rendkívül kemény, de azt még valahogy be tudta fogadni.
Az elmúlt években is készültek sokat dicsért, illetve kevésbé lelkesen fogadott filmjei Kim Ki-duknak. A 2016-os A hálót inkább szerették, a két évvel ezelőtti Human, Space, Time and Human-t, illetve a tavalyi Din-t visszafogottabban. Ez lett a rendező utolsó filmje. Ötvenkilenc évesen halt bele a koronavírus-fertőzés szövődményeibe. Lettországba utazott, ahol házat nézett magának, illetve egyes források szerint lett-koreai filmet is tervbe vett. A Variety viszont azt írta, az észtekkel készült volna a koprodukció, ami a Rain, Snow, Cloud and Fog címet kapta.
Nem lehetett könnyű ember, ami fakadhatott művészi szabadságából, de emellett természetéből is. Néhány éve szexuális zaklatási ügybe is keveredett, de a vádakat végül bizonyíték híján ejtették, viszont pénzbüntetésre ítélték. A koreai filmgyártással egyébként sem ápolt túl szívélyes viszonyt, miközben Európából elhozott egy sor fontos elismerést, díjazták Cannes-ban az Arirangért és a Berlinalén Az irgalmas lányért. A különféle zaklatási vádak után aztán végképp ellehetetlenült a karrierje Dél-Koreában. A Dint már orosz nyelven, Kazahsztánban készítette. Pályája során kapott olyan kritikákat is, hogy filmjeiben túl kegyetlenül bánnak a nőkkel, és hogy ez állítólagos nőellenességéből fakadhat. Rendezései azonban épp hogy utóbbi ellenkezőjét mutatják. Ezt támasztja alá az is, amit még 2006-ban fejtett ki a Népszabadságnak adott interjúban, az Idő Karlovy Vary-i bemutatója után: „Lehet, hogy sokan ennek nem fognak örülni, de a mai társadalomban a női agy sokkal érzékenyebb és bonyolultabb, mint a férfiaké. Most nem arról van szó, hogy melyik nem uralkodik a másikon, csupán a különbségekről beszélek. Az asszonyok áldozatok a filmjeimben. Bár számos erőszakos vagy durva jelenete van némely filmemnek, kétszer annyi nő nézi meg őket, mint férfi. Mernek és tudnak az emberi lélek mélyére nézni.”
Még akár tucatnyi zseniális filmet rendezhetett volna. A tragikusan korai halál után viszont itt az ideje, hogy az életművel, annak ismeretlenebb darabjaival kezdjünk foglalkozni. Abban az évben, amikor a szintén dél-koreai Élősködők kaphatta a legjobb filmért járó Oscart, ez különösen időszerű. Bong Joon-ho, Park Chan-wook, Kim Ji-woon és Im Kwon-taek mellett Kim Ki-duk volt a kortárs koreai mozi legfontosabb alkotója. Az életmű sajnos túl korán vált teljessé.
