Az utókor elfogulatlan szemlélője sokszor pontosabban ítél, mint azok, akik megélték egy történelmi kor mindennapjait. Így van ez a kortárs német újságírás fontos alakjával, a Berliner Zeitungnál dolgozó Maxim Leóval is. Volt egyszer egy NDK című, 2009-ben megjelent családtörténetével Európa-szerte kivívta a kritikusok elismerését, a kötet pedig a Park Kiadó jóvoltából idén hozzánk is megérkezett. A Margó Irodalmi Fesztiválra a szerző is ellátogatott, lapunknak a személyes történeteken túl arról beszélve, hogyan látja Európa jövőjét.
A kelet-berlini születésű újságíró saját családján tapasztalta, mennyire elidegenítő, a vasárnapi ebéd nyugalmát felkavaró dolog tud lenni a politika. Hát még, ha egy elnyomó rezsim ugraszt egymásnak rokonokat, és olyan fogalmakat kell tisztázniuk magukban és egymás közt, mint ellenállás, megalkuvás, kompromisszum és kiegyezés. Vagy közeli államok felkeléseiről megbeszélni, valójában minek is tartják azokat. „Törést okozott számunkra is 1956, sokan a mi országunkban is akkor fedezték fel, hogy talán nem épp a kommunizmus jelenti a jó irányt” – fejti ki Maxim Leo. A következő aztán Prága és 1968 volt, de azt már Budapest is megmutatta számukra, mi történik, ha az emberek szembeszegülnek a hatalommal.
Amikor az NDK-ban néma csenddel adóztak a magyar forradalmárok emléke előtt - Magyar Hang
Négy izgalmas filmet néztünk a német, osztrák és svájci alkotásokat egybegyűjtő Szemrevaló Fesztiválon.
Márpedig mindezt különbözőképp értékelhették az újságíró családjában. Nagyapja, Gerhard a francia ellenállásban harcolt, majd büszkén állt be az új állam építői közé. Zsidó származású, de a nácikkal való szembenállását inkább kommunista elköteleződéséből eredeztette. Ahogy a Volt egyszer egy NDK szerzője mondja: „zsidóként úgy érezte, csak áldozat lehet. Kommunistaként még hőssé is válhatsz, a harcok győztesévé, és ez fontos volt számára. Anyámnak pedig fontos volt nagyapám alakja, hitt benne, hogy háborús hősként a jó irányt mutatja, nagyra becsülte őt. A családi sztorik mindig ilyenekről szóltak.”
Csak hát ez nem feltétlenül veszi ki jól magát, mikor Leo édesanyja, Anne egy olyan művész férfihoz megy hozzá, aki élesen szemben áll az NDK-val. A bohém Wolf meg volt győződve róla, hogy Kelet-Németországot bűnözők vezetik, és nem feltétlenül osztotta felesége simulékonyabb hozzáállását. Kétségtelen viszont, hogy Anne helyzete bonyolultabb: sokkal nehezebb csalódni, és elutasítani valami a gyermekkortól meglévőt, mintsem szembeszállni azzal, amiben az ember soha nem hitt.
„Anyámnál szinte már vallásos hit volt ez, és nem hinni többé, az nagyon nehéz lehet egy ember életében. Meg volt győződve róla, hogy másként nem lehet élni. Aztán a kilencvenes években vette észre: nahát, mégis lehet, és nem is olyan nehéz ez. A helyzet iróniája, hogy apám jóval nehezebb helyzetbe került az újraegyesítés után” – fejti ki a szerző. Édesapja, Wolf ugyanis nem ismerte túlzottan a kapitalista rendszer szabályait, nem értett hozzá, hogyan építse ki a saját hálózatait.
A könyv írása során Maxim Leo nem csupán közeli rokonait értette meg jobban, de felvette a kapcsolatot rég nem látott apai nagyapjával is. Werner múltja még kacifántosabb, náciból vált sztálinistává, hogy végül Maxim számára már csupán egy idős ember legyen, egy rég látott nagyszülő, akiben ráismert édesapja vonásaira. Előkerült az idős ember naplója is a háború idejéből, ami sokat segített a szerzőnek a múlt feltárásában. Ha már belőle nem feltétlenül tudott sokat kihúzni: „Megkérdeztem, mit bán a legjobban az életéből. Azt, hogy soha nem lett egy unokája, felelte. Ez azért kicsit meglepett.”
Viszont jobban megértette őt is, ahogy másik nagyapját szintén. Gerhard ugyanis, bár elkötelezett volt a párt iránt, de sokszor épp azért, mert nem látta át teljesen a dolgokat. Leo szerint az október 23-ai forradalmat sem igazán gondolta át, ellenben ebben az évben Magyarországon járt, és még a Petőfi Kör tagjaival is találkozott. A kötet szerint ezt rossz szemmel nézte a Stasi, a kelet-német rendszer kételkedni kezdett a nagyapa elkötelezettségében. Ez büszkeséggel töltötte el az unokát: hogy még ha otthon a mintaelvtársat is játszotta, „ellenállt, ha a hazugságok és ostobaságok túl nyilvánvalóak lettek.”
Persze, attól még, hogy a régi rossz rendszertől sikerült megszabadulni, azért a történelem napjainkra sem ért véget. Német újságíróként tudhatja ezt Maxim Leo, miután a populista mozgalmak erősödése, illetve a menekültválság felkorbácsolja az indulatokat hazájában is. Szerinte Kelet-Németországban még nehezebb helyzetben vannak, mint nyugati társaik. „Ma a legfontosabb az identitás kérdése. A félelem a menekültektől, a külföldiektől is ezzel áll összefüggésben, hogy az identitás megkérdőjeleződött. Az öntudat hiányából is fakad ez, hogy a társadalom nem találja magát, ami a kelet-németek számára élesebben jelenik meg” – vallja. Mindenesetre szerinte az európaiság, az EU közös nevező lehet, és enélkül a közösség nélkül, úgy látja, elveszne Magyarország, de Németország is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 25. számában jelent meg, 2018. november 2-án.
