Kilencvenhat éves korában meghalt a Széchenyi-díjas ókortudós, Ritoók Zsigmond. A római és ógörög irodalom kiváló ismerője szeptemberben töltötte volna be a kilencvenhetet.
1929. szeptember 28-án, Budapesten született, egyetemi tanulmányait pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem görög-latin szakán kezdte. Mire 1952-ben megszerezte bölcsészdiplomáját, az intézményt már Eötvös Loránd Tudományegyetemnek hívták. Emellett 1950-es megszűnéséig tagja volt az Eötvös Collegiumnak is. Az MTA.hu vele készült, 2018-as életútinterjújában beszélt arról: „Elsőéves hallgatóként például találkoztam Brusznyai Árpáddal, akit '56 után kivégeztek. Ő akkor már végzett, tanszéki könyvtáros volt. Kérdezte, hogy milyen szakos vagyok. Mondtam, hogy latin–görög–angol szakos vagyok. Mire ő: Három holt nyelv, nem lesz az sok? Ő már '48-ban látta, hogy az angol itt hamarosan holt nyelv lesz, és valóban, néhány hónap múlva a középiskolákban megszüntették a nyugati nyelvek oktatását.” Családilag is közel álltak hozzá az ókori latin szerzők. Nagyapja testvérétől, Ritoók Emmától kapott rengeteg régi szövegkiadást, köztük Cicero-szövegeket. Az egyetemen közben felvette egy időre a magyar szakot is, ahol olyan tanárai voltak, mint Komlós Aladár vagy Gyergyai Albert.
Demonstrátor lett a Görög Tanszéken, 1956-ban pedig felvonult maga is. Szepessy Tibor kollégájával fogalmaztak meg kegyelmi kérvényt a halálra ítélt Brusznyaiért, de mire elkezdtek aláírásokat gyűjteni, az ítéletet végrehajtották. „Én akkor azt hittem, hogy rögtön kitesznek az egyetemről, de nem így történt. Először fegyelmit indítottak mindkettőnk ellen, és szigorú megrovásban részesítettek. Ez 1957-ben történt. Azt kell hogy mondjam, hogy még ott, a fegyelmi tárgyaláson is voltak kellemes tapasztalataim. Kardos László volt a fegyelmi bizottság elnöke, és ő mindig úgy értette félre vagy magyarázta félre az én szavaimat, ahogy az nekem előnyös volt” – mondta az említett interjúban. Végül szigorú megrovásban részesítették, később pedig áthelyezték az óbudai Martos Flóra Gimnáziumba (későbbi Óbudai Gimnázium). Latint tanított itt is, majd a hetvenes években bekerült az MTA ókortudományi tanszéki kutatócsoportjába, 1986-ban pedig az ELTE latin nyelv és irodalom tanszékének lett egyetemi tanára, aztán tanszékvezetője.
Az MTA nekrológjában úgy idézte fel pályáját: „Munkásságában természetes egységbe illeszkedik klasszikus antik szövegek (köztük Arisztotelész Poétikája) értelmezése, magyarra fordítása, magas szintű kiadása, az ókori zeneesztétika forrásainak bemutatása, valamint irodalmi jelenségek és egész művelődéstörténeti korszakok mélyreható átvilágítása. Módszertanával mintapéldája lehet annak, amit az irodalommal való foglalkozás tágabb látóhatárú, kultúratudományi fordulatának nevezünk, de közben sohasem mondott le az irodalmi szöveg sajátos nyelvhasználatának tüzetes poétikai és retorikai vizsgálatáról, sőt a természettudományok módszertani inspirációjára is fogékonyan új, teljesebb és jelentősebb szintézisbe tudta foglalni a homéroszi epikus nyelv hálózatos működésére vonatkozó korábbi ismereteket.”
A Szent-Györgyi Albert-díjat 1992-ben, a Széchenyi-díjat 2001-ben, a Corvin-láncot pedig 2018-ban kapta meg. Fontos kötetei voltak A görög énekmondók, a Vágy, költészet, megismerés és a Homéros Magyarországon, Németh Györggyel és Sarkady Jánossal közösen pedig megírták a Görög művelődéstörténetet. Felesége, Szalay Ágnes szintén klasszika-filológiával, irodalomtörténettel foglalkozott.
