Viszonylag ritka, hogy egy magyar sztárokkal készült külföldi filmet nyolcvan évvel a premier után mutassanak be itthon. Pontosan ez történt pedig a Revücsillaggal (Tentazione), a Szeleczky Zita és Kiss Ferenc főszereplésével készült, 1942-ben debütált olasz krimivel. Tervben volt a hazai bemutató, így persze a magyar szinkron is, a háború viszont elsodorta ezt, a későbbiekben pedig még el is veszett a film, így az elmúlt közel száz évben azt nem láthatta már senki.
A filmre néhány éve is eltűntként hivatkoztak, azóta került elő egy olasz archívumból, nem kis részben Szeleczky Zita nemrég elhunyt keresztfiának, Jávor Zoltánnak köszönhetően. A Tentazione bemutatója a 4. Budapesti Klasszikus Film Maratonon volt, vasárnap a Toldi mozi kistermében. Érdeklődők akadtak, de telt házról azért közel sem beszélhettünk. Pedig nem kis dolog ez: a ma élők közt már nem igen lehet, aki megtekinthette egykor Szeleczkyék szuperprodukcióját. A film kiemelt szerepet foglalt el a politikailag kompromittálódott, később az országból elmenekült színésznő, valamint Kiss Ferenc pályáján is. Szeleczky a háború után tervezte is, hogy Olaszországban folytatja karrierjét, ez viszont nem jött össze neki. A Szeleczky Zita életútja és válogatott magánlevelezése című kötetből derült ki, hogy 1947-ben felvette a kapcsolatot Giulio Riccivel és Max Calandrival is, velük olasz filmügyekben levelezett, forgatásokról váltott szót. Nem sokra rá viszont Argentínába emigrált, az ígéretes pályaív pedig – végérvényesen – megszakadt.
Korábban hosszabban írtunk már a Szeleczky körüli vitákról és arról, a vádak közül mi igaztalan, és mit vetnek jogosan a szemére. Valószínű, hogy ha jóval később vagy előbb születik, teljesen más pályát futhatott volna be. Személyiségéből nem igazán következett, hogy politikailag elköteleződjön bármilyen irányba, a korszellem viszont nem kedvezett neki sem, ő pedig – talán kimondható – hozott rossz döntéseket is. Ahogy jókat szintén (kiemelendő a Madách melletti szerepvállalása és a Várkonyi Zoltánnak felajánlott segítség, például), csak ezekről sajnos utólag szeretnek megfeledkezni. Amit erősít, hogy elhagyta Magyarországot, a világnézeti küzdelmek, támadások pedig belemerevítették őt is egy adott szerepbe. Persze, bár színésztársai (Gobbi Hilda is) mind mellette álltak ki, mégis elítélték távollétében, így nem csoda, hogy nem tért haza. Miközben gyaníthatjuk, hogy hasonló pályát futhatott volna be, mint Kiss Ferenc, aki a börtönbüntetése után idővel visszatért a pályára, fontos filmekben szerepelt még, és 1963-ban a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze díjat is megkapta. Csak hát Kiss Ferenc mégis csak nyolc évet fegyházban töltött, mire 1953-ban végre szabadulhatott. Ki adna oda életéből nyolc évet azért a néhány filmszerepért? Valószínűleg Szeleczky utólag sem cserélt volna erre. (Tegyük hozzá, Kissel szemben talán súlyosabb vádakat hoztak fel, mint Szeleczky esetében.)
Zavarba ejtő úgy írni egy hazai sztárokkal készült nyolcvan éves filmről, hogy meglehet, ez az első magyar nyelvű kritika róla. De zavarba ejtő maga a mű is. Olaszországban készült, többségében olaszok játszanak benne, akik olasz neveket viselnek, és nyilván olaszul is beszélnek. (Szeleczky Zitát és Kiss Ferencet Lydia Simoneschi és Mario Besesti szinkronizálták olaszra. Érdekes emellett, hogy több olasz színésznek is más adta a hangját.)
Ugyanakkor a történet – bár ezt csak elvétve jelenítik meg – Magyarországon játszódik. Nem is igazán értjük a dolgot, amikor pedig felvillan a háttérben a „színészbejáró” felirat, vagy amikor a Széchenyi-hídra beszélnek meg találkozót, rögtön elkezdjük keresni, hol lehetett szó Olaszországban bármi hasonlóról. A film ugyanakkor nem hagy kétséget a helyszín felől. Szeleczky Zita karakterét, Gisella Rey-t egy ponton kihallgatják, itt hangzik el, hogy a filmbeli revücsillag Temesváron született. Máskor a Kiss Ferenc által alakított bírótól kérdezik meg, Budapesten született-e. Hogy a bíró neve eközben Giulio Passmann, míg az általa gyanúsított mérnöké Lorenzo Wendich (Lorenzo Toso), az már más kérdés.
Mindennek persze elsősorban gyakorlati okai lehettek. Alessandro Rosselli történész írt az Ezredvég 2017/01. számában azokról az olasz filmekről, amelyek Magyarországon vagy magyar szereplőkkel készültek. A Tentazione kapcsán pedig arra jutott: „A film cselekménye meglehetősen kényes. Amellett, hogy felsorakoztatja a könnyű erkölcsű és csalárd magyar nő valamennyi hagyományos sztereotípiáját, középpontba helyez egy hagyományosan minden szempontból gyanú fölött álló bírót, aki majdnem enged a kísértésnek, ám ugyanakkor hivatásánál fogva rájön, hogy a rendőrség hamis következtetésre jutott, amit neki kell ítéletével helyrehoznia. Mindezen elemek következtében a cenzúra nem engedte volna egy ilyen film bemutatását, ha az Olaszországban játszódik.”
Ha már könnyű erkölcsű, csalárd nőről volt szó, meg kell védenünk a Szeleczky által alakított revüsztárt, Gisella Rey-t. Azt, akire a film összefoglalóiban is úgy szokás hivatkozni, mint Wendich mérnök szeretője. A nőről eközben pontosabb azt mondanunk, hogy kacér, csábító természet, olyan, aki pontosan tisztában van azzal, milyen hatást kelt a férfiakban, de szereti maga megválogatni, kikkel incselkedik. A film elején így rögtön abból is származik a konfliktus, hogy a gyárigazgatóval nem kíván ismerkedni, az viszont erőszakoskodik, míg nem a gyárigazgató alkalmazottja, Wendich közbe nem lép. Utóbbi persze megnézheti ezért magát, másnap kirúgják, de mégsem sokat bánkódik, gondolatai csak Gisella körül forognak, akivel egyébként a sztori szerint gyerekkorukban már ismerték egymást, és most találkoztak újra. Sok ideje nincs viszont az új szerelemre koncentrálni, mert időközben titokzatos módon elhalálozik a felesége, akivel régóta rossz volt a kapcsolata, így természetesen rögtön rá terelődik a gyanú.
A szigorú, ámde igazságos, kissé begyepesedett Passmann vizsgálóbíró kapja meg az ügyet, ő pedig hamarosan börtönbe is veti Wendich-t. Gisella megpróbálja elcsábítani a bírót, hogy így rábírja újdonsült majdnem-kedvese szabadon engedésére. A „majdnem” itt fontos, mert szerelmük csak a végére teljesedik be. Az alkotók ügyeltek rá, hogy se a mérnökre ne vetüljön a házasságtörés gyanúja, se Gisella karaktere ne tűnjön démoni csábítónak. A naiva meghatározás sem feltétlenül igaz utóbbira, bár a filmről szólva sokan szeretik így emlegetni, annak idején Szeleczky is ekként hivatkozott rá. A színésznő sokat beletehetett a szerepbe önmagából: a filmbeli revüsztár titokzatos, mindenki rajongásának tárgya, de megvan a magához való esze, és nem fél kihasználni adottságait, érvényesíteni az érdekeit. Moralitását persze ennek során érheti kritika, főleg, ami a szegény Passmann bíróval való cicázást illeti. – Mesélik, hogy parasztlány, mások szerint meg hercegkisasszony, aki ismeretlen okokból megszökött a családjától – mondja a film elején a revü egyik nézője Giselláról. A nő karakterének titokzatosságát, férfiakat felpiszkáló és nőket féltékenységbe ejtő vonzerejét mindez tökéletesen le is írja. Egyébként pedig remek jellemzés lenne az ellentmondásos, megannyi vitát kiváltó Szeleczky Zita esetében is.
A Film, Színház, Irodalom cikke 1941. október 24-én (Forrás: Arcanum)
A film valódi hőse azonban végül nem is az énekesnő, hanem a Kiss Ferenc által játszott bíró lesz. Ő, akinek komolyzenei bemutatóját a menye már a film elején halálra unja, és később is csak nevetnek régimódi, rigorózus stílusán. Passmann hisz az igazság érvényesítésében, szenvedélyesen veti bele magát az ügybe, és egyre inkább az a meggyőződése, hogy valóban Wendich követte el a bűncselekményt. Ezt követően viszont hajlik elcsábulni Gisellának, aki végül szembesíti őt azzal, hogy most már azért sem akarja szabadon engedni a szerinte ártatlan mérnököt, mert magának kívánja a nőt. Passmann pedig teljesen elbizonytalanodik. A fentiekkel szemben nem annyira az igazságszolgáltatásban, hanem önmagában inog meg a hite. Abban, hogy valóban képes-e elfogulatlanul dönteni, vagy igaza van a nőnek, amikor azt kiáltja felé: maga gazember, nem bíró. Nem tudunk nem együttérezni Kiss karakterével, ezzel a kemény tartású, megkeményedett szívű férfiemberrel, aki még az ünnepi öltönyét is olyan régen viselte, hogy abba teljesen beleivódott a naftalinszag, ezért hát a randevú előtt riadtan próbálja parfümmel elfedni a dolgot. Magányos hős ő, aki váratlanul szerelembe esik, és hirtelen úgy tűnik, felborítaná az egész életét, csak legyen végre valaki mellette. Bukása ezek után tragikus, tiszteletünk viszont csak növekszik iránta, amikor hajlandó hátralépni, az önérvényesítés helyett az igazságot választani. Kissnek tökéletesen áll ez a szerep, már az 5 óra 40-ben is hasonló Columbo-figurát hozott, onnan sokat átemelt ebbe a filmbe is.
A filmre hivatkoznak Kísértésként is, de eredetileg Revücsillagként tervezték forgalmazni, így most is utóbbi cím alatt mutatták be. A mű, hasonlóan Tóth Endre előbb említett krimijéhez, régi vágású bűnügyi sztori, akadnak benne humorosabb részek, és persze egy felderítendő rejtély, ami a bő nyolcvan perc alatt kellőképp izgalomban tarthatja a nézőt. Wendich ártatlanságában elbizonytalanodunk, aztán újra meggyőződéssel hiszünk benne, hogy a végére ne csalódjunk azért mégsem senkiben, akit addigra megkedveltünk, viszont még jobban elítélhessük, akit amúgy sem szerettünk. Nincs ebben a filmben semmi különösebben rendkívüli, de semmi bántó, bosszantó sem. Annak, aminek szánták – egy mindenkit a moziba csábító, pörgős közönségfilmnek – remekül beválik. Az érzelmek persze időnként túlcsordulnak annyira, hogy azt nehéz kibírni nevetés nélkül. Ilyenek azok a közelik is, amiken Otello Toso karaktere epekedő pillantásokkal biztosítja szerelméről Gisellát. A korabeli olasz filmek egyébként is szerették a hasonló érzelemkitöréseket ábrázolni. Aldo Frosi (és a film stáblistáján fel nem tüntetett Hans Himrich) filmje máskülönben Farkas Zoltán egy évvel korábbi Kísértésének nagy vonalakban történő feldolgozása. Közel sincs szó egy az egyben történő átvételről: a Kísértésben a Karády Katalin által játszott Cecil testvérét ítélik el, mire ő megfogadja, hogy bosszút áll a vizsgálóbírón (Hajmássy Miklós). Kiss Ferenc egyébként ebben az 1941-es filmben is szerepelt.
Persze, a fenti történetszálak a mai felfogásunk szerint nem tűnnek kiugrónak, politikailag problémásnak sem, de Rosselli (eredetileg 2014-ben, olaszul) megjelent tanulmányát olvasva azért már értjük, miért kellett itt is a magyarországi helyszín: „Mussolini 1926-ban kijelentette, hogy a jó közbiztonság eredményeként az olaszok nyitott ajtók mellett alhatnak – így természetesen az olasz filmekben nem fordulhattak elő bűncselekmények, gyilkosságok. Továbbá a valláserkölcsi alapokon nyugvó fasiszta társadalompolitika nemkívánatosnak nyilvánította a hedonizmust, a nő szerepe az anyaság, a családi életé a szükséges népszaporulat biztosítása – következésképpen a filmeken nincs helye Olaszországban játszódó szabados szerelmi történeteknek, a vásznon a könnyű erkölcsöket nem jeleníthetik meg olasz szereplők. így hát a Cinecittá producerei és rendezői a nézők által elvárt szentimentális vagy éppenséggel bűnügyi történetek színhelyét Magyarországra helyezték, vagy Olaszországban játszódó filmjeikben magyar nevekkel – és állítólagos tulajdonságokkal – felruházott szereplőket vonultattak fel. Ehhez számos esetben vettek alapul magyar színműveket, adaptáltak magyar mozifilmeket.”
Rosselli tanulmánya kapcsán viszont érdemes megemlíteni, hogy a történész nyilván nem láthatta a filmet, ezért téves megállapításokat is tesz annak kapcsán. „A bíró már-már enged a nő csábításának és hamis ígéreteinek, de végül mégis megőrzi a tisztességét. Az eljárás végül beigazolja a vád megalapozottságát, a bíró úgy térhet haza, hogy nem tagadta meg önmagát és egész múltját” – foglalja össze. A csábítási jelenetekben viszont szó sincs hamis ígéretekről, a nő szándékosan nem fogalmaz meg egyértelmű állításokat. A bíró viszont elcsábulna, aminek Gisella kifakadása tesz keresztbe: épp ő az, aki a jelenet valódi értelmezése szerint „megőrzi tisztességét”. (Ezzel pedig nem illik a képbe, ami szerint a korabeli olasz filmben sztereotipikusan könnyed erkölcsűként ábrázolták a magyar nőket.) Annak is épp az ellenkezője az igaz, hogy az eljárás beigazolná a vád megalapozottságát, illetve hogy a bíró úgy térne haza, hogy nem tagadta meg egész múltját. A cikkünk elején említett idézettel szemben Passmann bíró arra jött rá, hogy ő maga jutott hamis következtetésre, tehát utóbb önmagát kell korrigálnia.
A Tentazione – akárcsak a Rózsafabot, az Egy éjszaka Erdélyben vagy a Sok hűhó Emmiért – kiemelt jelentőségű Szeleczky pályáján. Áldozatokat is kellett hoznia ezért, miután a feszített munkatempó miatt megbetegedett, légcsőhurut gyanújával több hétig kezelték a Szent János Kórházban, az 1941/42-es évadban már nem kötött színházi szerződést. Kiss Ferenc is már csak a Szabotázs című 1942-es filmben tűnt fel, majd Szálasi Ferenc megbízásából elfogadta a Nemzeti Színház igazgatói pozícióját, ami aztán kulcsszerepet játszott az ellene hozott ítéletben. Az ötvenes években viszont visszatérhetett a kamerák mögé, és 1978-as haláláig olyan filmekben láthattuk még, mint az Égi madár, a Légy jó mindhalálig, a Húsz óra, A kőszívű ember fiai vagy a Régi idők focija. Szeleczky Zita a háború alatt játszott még a Gyávaságban, a Sziámi macskában, a Zenélő malomban, Az elsőben és a Nászindulóban, emellett – amit sokan felemlegettek ellene – hungarista esten szavalta el Petőfi Sándor Föl a szent háborúra című versét. Az ötvenes évek elején felbukkant még a Vivir un instante című argentínai filmben, később viszont már csak a helyi színházi élet szervezésével volt elfoglalva. A 48-as ítélet alól 1993-ban felmentette a Legfelsőbb Bíróság, hazatért, és úgy volt, hogy Koltay Gábor Honfoglalásában még Árpád anyját is eljátszhatja, ez viszont már nem valósult meg. Nyolcvannégy évesen, 1999-ben halt meg Érden.
