Nehéz az objektivitás látszatát megőrizve írni a Magyar Zene Házáról, hiszen a közéleti viták egymásra rakódott rétegeit immár lehetetlen lekaparni az épületről, amely így nem jelenhet meg önálló alkotásként, kizárólag a Liget-projekt politikailag (is) túlterhelt viszonyrendszerében. Emiatt vagy indokolatlan felső fokban beszélünk róla, vagy a NER természetkárosító gépezetének újabb termékét látjuk benne. Középút nem nagyon van, holott ez az épület valójában pont azt keresi. Már csak azt kell tisztáznunk, hogy ez az előnyére válik-e.
10 milliárdos fejlesztésből 300 milliárdos gigaberuházás
– A Liget-projekt a nyugati világ legnagyobb kulturális fejlesztése – fogalmazott Gyorgyevics Benedek, a Városliget Zrt. vezérigazgatója a Magyar Zene Háza csütörtöki sajtóbemutatóján. Feladta a leckét az utánajövőknek, de Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár azért megpróbált rálicitálni, a tér helyett az idő tágasságára apellálva: „a millennium óta Magyarországnak nem volt ilyen kulturális beruházási boomja”. Majd tovább fokozta: „soha nem volt olyan periódusa a magyar történelemnek, ahol közpénzből ennyi forrást fordítottak volna a kulturális intézmények felújítására, létrehozására, új csodák születésére.”
Baán László miniszteri biztos a fényes jövőbe tekintett előre, amikor azt állította, hogy „a világ egyik legtöbbet csodált új épülete és intézménye lesz” a Magyar Zene Háza. Majd ő is visszanézett, de csupán a közelmúltra, és emlékeztetett rá mindenkit, hogy a tízéves Liget-projekt első elkészült épületének bemutatóján vagyunk.
E tekintetben valóban mérföldkő a létesítmény, és óhatatlanul is felidézi a Baán László által említett évtizedes periódust, amely egy szerény, 10 milliárdos költségvetésből megvalósítandó kulturális fejlesztésből mára egy bőven 300 milliárd fölé kúszó gigaberuházás lett. A hatalmas NER-formájú tortából a Magyar Zene Háza is kiharap egy tekintélyes szeletet, építése legutóbb tavaly drágult 19,2-ről 23 milliárdra, és ehhez jön még a kiállítás 2 milliárd forintért.
Ha a költségvetés nem is bódítja el az embert, hiszen az elmúlt tizenegy év beruházásai mellett szinte aprópénznek tűnik, a bemutatón elhangzottak magasra teszik a lécet. A „nyugati világ” aktuálisan legnagyobb, a magyar történelemben pedig minden idők legjelentősebb kulturális fejlesztése hallatán nehéz nem valami ellenállhatatlanul gigantikusra, valami fenségesre várnunk. Ha így indulunk neki, könnyen csalódhatunk a japán sztárépítész, Fudzsimoto Szószuke (Sou Fujimoto) tervezte épületben.
Mintha palacsintát ejtenénk a hőlégbefúvóra
A légiesen könnyednek ígért alkotás nem követte a Duna Aréna példáját, amely a látványterveken szereplő, tavaszi szellő borzolta vízfelszín helyett végül egy kérlelhetetlen betontömböt mintázott meg. A Magyar Zene Háza valóban szinte elemelkedik a talajtól, hullámzó, világítóaknákkal foltozott teste olyan, mintha palacsintát ejtenénk a hőlégbefúvóra, dinamizmusát csupán a (korszellemtől idegen) transzparenciát biztosító üvegfalak törik meg valamelyest.
A belső tér, akár egy népmesében, három szintre oszlik, és ez esetben (is) a felszín alatti rész a legnagyobb. Itt kapott helyet az állandó kiállítás, a különleges audiovizuális élményt kínáló – projektorokkal és több tucat hangszóróval felszerelt – hangdóm, valamint egy kreatív hangtér. A középső szint a fogadócsarnoké és a koncertteremé. Utóbbi különlegességét az üvegfalakban kereshetjük, nem mindennapi ugyanis, hogy a világszínvonalúnak mondott hangzást az üveg biztosítja. Mivel a zenészek állítólag maradéktalanul elégedettek voltak az eredménnyel, felesleges kötekedésnek tűnne azt állítani, hogy a bemutatón elhangzott zenei produkciók jobban gerjedtek, mint Szájer József Brüsszelben, a szakmai vélemények hitelességét ugyanis nincs módunkban megkérdőjelezni. A felsőbb tér – „a fény birodalmaként” – a múzeumpedagógia foglalkozások otthona, a plafontól a padlóig futó világítófülkék ezen a szinten látványelemnek sem utolsók.
Ha az ideológiai küzdelem szorítójába lépve mondunk véleményt az épületről, akkor egy túlzó, felesleges, drága és indokolatlan létesítmény ütközik meg egy csodálatos, világraszóló, egyedülálló és hiánypótló intézménnyel. Ha a pillanatnyi benyomásra hagyatkozunk, akkor egy izgalmas tervet tisztességesen megvalósító beruházást látunk, aminek a létjogosultságáról azonban semmi sem győzi meg a közönséget.
Esélye sincs meghökkenteni a látogatót
Fudzsimoto alkotásának lényege a meghökkentés, az izgalom lenne, ahogy arra Baán László is utalt a bemutatón. Csakhogy ez az épület nem akasztja meg a befogadót, nem szembesíti semmi szokatlannal, nem gondolkodtatja el, és nem zavarja össze. A Magyar Zene Háza tökéletesen illeszkedik a környezetébe: áttekinthetősége, hullámmozgása, és az „őszi lombkoronát” idéző, stilizált faleveleket ábrázoló álmennyezete a platánok barátságos társaságába invitálja az épületet, amelynek így aztán esélye sincs meghökkenteni a látogatót. Emiatt talán túlzó elvárás „a világ egyik legtöbbet csodált új” épületeként emlegetni az intézményt.
Különös bátorságra vall a kijelentés, ha figyelembe vesszük, hogy világszerte havonta adnak át alkotásokat ugyanezzel a jelmondattal. Ebben a versenyben pedig egy „csak” izgalmasan megrajzolt és hűen kivitelezett épületnek nincs sokkal több esélye, mint a becsületes munkára alapított építőipari vállalkozásnak a magyar közbeszerzés rendszerében. Vagyis az intézmény létrehozása önmagában egyelőre nem indokolja azt a környezeti terhelést, amelyet a jelenléte okoz a park életében. Talán még akkor sem, ha felidézzük a korábban a helyén állt, erősen lepusztult Hungexpo irodaházakat.
– A Liget körüli vita fantomháború, ahol az ellenzők egy olyan apokaliptikus, démonizált jövőkép ellen hadakoznak, amit saját maguk kreáltak, és aminek nem sok köze van a leendő, ténylegesen létrejövő valósághoz. Ebben az évek óta hiszterizált helyzetben az érvek már kevesek, ezért az épületek létjogosultságát minden kétséget kizáróan akkor lehet majd igazolni, ha már elkészültek és ki-nyitják kapuikat a nagyközönség előtt – mondta a Magyar Hangnak tavaly nyáron Baán László. Kérdés, hogy az első elkészült épületet melyik oldal vetheti be döntő érvként. A küzdelem tétje nem kicsi, hiszen ne feledjük, a Liget-projekt központi létesítménye, az egykori Petőfi Csarnok helyére álmodott Új Nemzeti Galéria építése még nem indult el.
A Magyar Zene Háza január végén kiállítással és zenei programokkal nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt.
