Máig szokás a vígjátékot alábecsülni, valamiféle olcsóbb, megúszósabb műfajként tekinteni arra. De nemcsak leszólni, mentegetni is ezzel szeretik az igazán rosszul sikerült munkákat: hiszen ez a film olyan ártatlan! Csak egy könnyed kis komédia, ami nem akar többet, csak másfél óráig szórakoztatni! Mintha kilencven percen keresztül nevettetni, kirántani a mindennapi gondból-bajból annyira egyszerű lenne. Erről persze szó sincs. A legkevésbé sem könnyű olyan vígjátékokat összerakni, amik valóban szórakoztatóak, igényes a humoruk, és a végefőcím alatt azt érezzük, ezt legszívesebben rögtön újranéznénk, megmutatnánk barátainknak, családtagjainknak.
A rendszerváltás óta készült magyar vígjátékok jelentős részére sajnos valóban nem lehetünk büszkék. Ezt belátva pedig semmi szükség arra, hogy rögtön mentegetni kezdjük őket, mondván, úgysem akarnak filmklasszikussá válni. Nem is kell azzá válniuk, de attól még egyszeri nevettetésre vállalkozni is kihívás, amit nem ártana teljesíteni. Vannak olyanok, amiknek sikerült is: ezek jellemzően azok, amik erősen építettek a helyzetkomikumokra, az össznépi kavarodás mulattató pillanataira. A rendszerváltás utáni legnézettebb magyar vígjáték, A miniszter félrelép ilyen volt, ahogy mondjuk az azt erősen másoló Kölcsönlakás is. Utóbbit a kritikusok nagy része az elmúlt évek egyik legrosszabbjának tekintette, pedig Dobó Kata filmjéről tényleg elmondható, hogy nem akar több lenni annál, ami. Ezektől a komédiáktól leginkább annyit várunk, hogy ne legyen túl prosztó a humoruk, továbbá hogy legyenek szerethetőek a karakterek. Ez sem kis feladat, ezt is könnyű elbukni.
Az elmúlt évtizedek vígjáték-rendezői általában bele is estek az előbbi csapdákba. Vagy lementek nagyon alpáriba (Coming out, Megdönteni Hajnal Tímeát, Valami Amerika 3.), vagy épp bugyuták, sablonosak, életszerűtlenek voltak (Sas Tamás-filmek). Ha pedig mindez összejött, akkor a végeredmény annyira rossz volt, hogy a néző az első perctől az utolsóig leginkább csak szégyenkezett (Pappa Pia). Utóbbi produkció kapcsán született meg a kedvenc apológiám, méghozzá a rendszerideológussá lett Békés Mártontól. Ő érvelt azzal egy 888-interjúban: „A 444-en, a HVG-n és az Indexen nagyon egyszerre jelent meg egy-egy sárgaföldbe döngölő kritika a Pappa Pia című filmről. Nagyon lehúzták. Ebben komoly szerepet játszott a liberális gőg és elitista dölyf, ami nem bírja elviselni, hogy nemcsak Fassbinder-filmeket vagy Tarr Béla hosszú snitteket nézünk, hanem, hogy készül egy pusztán szórakoztató film a Vajna-rezsimben. Azt állítom, hogy ezek a cikkek azok ellen íródtak, akik ezt a filmet megnézik! (...) Az volt az igazi cél, hogy azokat kell ledorongolni, akik ezt megnézték, mert ők primitívek, hiszen musicalt néznek, adott esetben eljárnak egy plázába vasárnapozni, mert nekik az a kikapcsolódás, hogy osztrák import sört isznak vagy olykor a gyermekeiket elnevezik egy focista után. A liberálisokat ez felháborítja, lenézik az embereket. A néppel van a bajuk, ez a probléma. Aztán elmentünk a barátnőmmel és megnéztük ezt a filmet. Nagyon jó mozi. Nyolcvanhárom perc és egy üresjárat nincs, végigröhögtem az egészet. Úgy jöttünk ki a moziból, hogy egész este vigyorogtunk”. Ennél jobb paródiáját elképzelni sem tudom az „ez csak egy kis könnyed filmecske akar lenni”-érvelésnek. Hogy ezzel le is nézzük azokat, akikről azt gondoljuk, nekik ennyi megfelel úgyis? Az már mindegy is.
Magyarországon úgy van, hogy ha készül egy valóban kiugró vígjáték, akkor a sikert utána számosan meg is lovagolnák, elkészítve a mind rosszabb másolatokat, esetleg konkrét feldolgozásokat. Született remake a Meseautóból, az Egy szoknya, egy nadrágból vagy épp a Hyppolitból. Olyanok is lettek, amilyenek. A miniszter félrelép sikerét az említett Kölcsönlakás lovagolta volna meg, míg A Tanút a pár éve készült Lajkó – Cigány az űrben vette alapul. Utóbbi is sajnos csak gyenge, nem túl vicces másolat tudott lenni, benne olyan fergeteges poénokkal, mint hogy Brezsnyev sorra végigcsókol minden elé kerülő férfit.
A totalitárius rendszerekkel viccelni egyébként is jóval nagyobb feladat, mint drámában feldolgozni a múlt tragédiáit. Nem csoda, hogy annyi vita zajlott Roberto Benigni csodálatos filmjéről, Az élet szépről is. Arról, ami igazán átérezhetően, megindítóan, noha komikus eszközökkel mesélt a holokauszt borzalmairól. Valóban méltóbb emléket állít még egy szürkébb, unalmasabb dráma is, ami a legkevésbé sem kerül közel a nézőhöz? Nem hinném. Nagyszerűen mutatták be a diktatúrák abszurditását az olyan filmek is, mint A Tanú, a Sztálin halála vagy a Jojo Nyuszi. Egy hasonló produkcióhoz bátorság kell, szív és lélek, a végeredmény pedig így igazán maradandó lesz. A Lajkó például sajnálatosan mellőzte ezeket: sem bátor, sem igazán humoros nem tudott lenni. Így pedig már joggal vetődhet fel bennünk, hogy valóban illő volt-e, amilyen olcsó poénkodásra használta fel a film mondjuk Mengele figuráját.
Utoljára a Rossz versek, illetve a Liza, a rókatündér tudott igazán eredeti, szívmelengetően szórakoztató lenni, még ha utóbbinál is ott voltak olyan előképek, mint az Amélie csodálatos élete. De hát ott mégis leginkább csak hangulati egyezésről volt szó, olyan gyönyörű munkákból pedig, mint az Amélie, bőven lehet inspirálódni. Szintén érdemes kiemelni Bodzsár Márk Isteni műszakját, ami valóban formabontó tudott lenni, némi friss levegőt hozott a hazai vígjátékgyártásba. Ami, sajnos, az utóbbi években sem bővelkedett kiemelkedő munkákban. Miközben a magyar filmnek sikerült lendületet vennie az elmúlt évtizedben, vígjátékokból tavaly is olyanokat kaptunk, mint mondjuk a Pesti balhé. Idén nyáron pedig három újabb film bizonyítja, hogy továbbra sem igen tudunk mit kezdeni a műfajjal.
Annál is szomorúbb a helyzet, mert kezdő rendezők munkáiról van szó. Varsics Pétert a veszprémi Magyar Mozgókép Fesztiválon kérdezték arról, miért épp az Így vagy tökéletest készítette el. A válasza az volt, hogy mert ezt lehetett. Szomorú képet ad ez a filmkészítés általános helyzetéről, esélyeiről, de az alkotói mentalitásokról is. Az első munkák – ahogy mondjuk Bodzsár, de legutóbb például Felméri Cecília esetében láttuk – sokkal merészebbek, ígéretesebbek, egyénibb hangvételűek kellene legyenek. Ilyen filmeket, mint az idei nyár vígjátékai, egy remek filmekkel teli pálya után megbocsájthatunk, mint ahogy Csupó Gábor Pappa Piája sem változtat semmin az olyan fantasztikus sikerein, mint amit a Fecsegő tipegővel véghez vitt.
Minőségi különbségek akadnak az idei nyár vígjátékai között. A legrosszabb talán a Becsúszó szerelem, amit nézni tényleg kínszenvedés, az igényesebb néző legszívesebben menekülne a nézőteremből, nem értve, hogy amit lát, miként gondolhatta komolyan bárki is. Nagy Viktor Oszkár első nagyjátékfilmje futballultrákról szól, akik maximum annyi időre függesztik fel a rasszista rigmusok üvöltését, amíg összeverekszenek néhány szlovák drukkerrel. A közegről amúgy lehet hatásos, pontos munkát is készíteni, ezt bizonyította Füzes Dániel nyomasztó rövidfilmje, a Szokásjog. Sajnos a Becsúszó szerelem ezzel szemben papírmasé vicckaraktereket ereszt össze filmjében. A máskor fantasztikus színészek (Ötvös András, Thuróczy Szabolcs) pedig sajnos képtelenek mit kezdeni ezekkel a legolcsóbb sztereotípiákból összeeszkábált figurákkal.
Nagy filmjében az ultrák még egy hivatalban, ügyintézés közben is ökölbe szorult kézzel tarzankodnak, a gyerekeiket pedig természetesen Álmosnak és Elődnek nevezik el. Hősünk, Gyula élete viszont nem könnyű, miután természetes úton nem képes megfoganni a gyerek (nyilván ezt is őrjöngéssel reagálja le), így párja úgy dönt, a legjobb lesz másét örökbe fogadniuk. Valami különös megfontolásból haza is visz egy intézetis, alig nagykorú cigánylányt, majd csodálkozik azon, hogy rasszista rajzfilmfigura ura rasszista rajzfilmfiguraként viselkedik. Ne legyünk persze igazságtalanok, Stefanovics Angéla az egyetlen, aki többé-kevésbé elviselhető tud maradni ebben a filmben. Ellenben az ismerősét alakító, a terhesgondozáson felbukkanó Rajkai Zoltán annyira tenyérbemászó, hogy azóta akárhányszor meghallom a szinkronszínész hangját egy reklámban, azonnal az egekbe szökik a vérnyomásom. A hasonló gyenge komédiákban az ő affektáló, nyálaskodó figurája szokott lenni a sztereotip meleg karakter, itt persze ezt sem merték teljesen bejátszani.
Míg az ultrák afféle progresszív rémregényből bújtak elő, addig a film cigány karaktere egyenesen a Kurucinfó hasábjairól pattant le. Nyilván Lüszinek hívják, hatalmas karikafülbevalót hord, fiatal kora ellenére máris gyereket vár, akit nem akar felnevelni, és persze fogalma sincs, hogy kell viselkedni vendégségben. Így hát rögtön az ágyra pattanva, rajoskodó pózokba vágódva kezdi fotózni magát, majd becsörtet a kisszobába, ahol giccses nyálreppet üvöltet maximális hangerőn. Jellemző, hogy Gyulához a film egy pontján az hozza közel, hogy egymásra licitálva mondogatják, melyikük keveredett több erőszakos kimenetelű balhéba.
A Becsúszó szerelem afféle gyenge tanmese akar lenni az egymásba szerető ultráról és cigánylányról, ez a tanító szándék pedig sajnos túlságosan is tetszett a fim egyes kritikusainak ahhoz, hogy igazán bírálni merjék a végeredményt. Jellemző, hogy míg a kormánypárti ítészeknek csak az ultrák sematikus ábrázolásával volt gondjuk, addig a kormánnyal nem szimpatizálók kizárólag azt említették: a roma főszereplőnő ábrázolása lehetett volna kevésbé sztereotipikus. Pedig egyik is, másik is kifejezetten bosszantó. Szó sincs róla, hogy egy vígjáték ne lehetne politikailag inkorrekt, sőt. A fentebb említett pozitív példák is mutatják, hogy a szatíra akkor igazán jó, ha nem fél karikírozni, odamondogatni. De a Becsúszó szerelem bátornak a legkevésbé sem nevezhető, annak meg semmi tétje nincs, hogy ebben az elrajzolt paródiavilágban a karikatúra-szélsőségek végül egymás karjaiba omlanak, és így váratlanul parkban sétálgatós, konszolidált párrá vedlenek. Legalább hazudna szórakoztatóbban a film.
Varsics Péter filmje, az Így vagy tökéletes szintén egy alternatív Magyarországon játszódik. Ebben a világban létezik egy önmagát elitírónak gondoló, valójában sikertelen bunkó, aki véletlenül összeismerkedik a magából coelhói bölcsességeket ontó sztárszerzőnővel. Már egymásra akadásuk pillanatában tudjuk, hogy a végeredmény ugyanaz lesz, mint a Becsúszó szerelemben. Varsics, kollégájához hasonlóan, a valóságban nem létező figurákat ereszt össze, így a végeredmény is maximum a mese szintjén lesz érdekes.
A szereplők ezúttal legalább némileg szerethetőbbek, főleg az ezoterikus életmódokosságokat jegyző Tordai Kata, akit Béres Márta alakít bájos érzékenységgel. Sajnálatos módon viszont a vak is látja, hogy semmi köze a Fekete Ernő által hozott mogorva sznobhoz. A film egyik kiemelt poénforrása, hogy a két össze nem illő karaktert a mindkettejükről negatívan író kritikus személye egyesíti. Olyannyira, hogy az éjszaka közepén fel is keresik az említett kritikus lakását, és kutyaszarral igyekeznek megdobálni az ablakát. Nem viccelek, a filmben tényleg ez történik kétszer is, ennél pedig már csak az értelmezhetetlenebb, hogy a Csoknyaiként emlegetett recenzens (Hegedűs D. Géza) a Magyar Narancsban publikálja írásait. Az egy dolog, hogy a filmben felolvasott „kritika” valójában kommentelői szidalmazásnak illik be, és az említett hetilap sosem közölne le hasonló színvonalú írást. Az meg egy másik, hogy kifejezetten kellemetlen, amikor a valóságtól ennyire elrugaszkodott, nem túl bátor film váratlanul úgy dönt, hogy egy létező hetilap nevét keveri bele a poénba. A kellemetlenséget növeli, hogy a filmnek épp az a Lajos Tamás a producere, aki nemrég az SZFE-hez igazolt, azóta pedig még nagyobb hangerővel áll bele a kultúrharcba.
Érdemes a film nézése közben elképzelnünk, a valóságban ki lehetne az egyik, ki a másik író, illetve ki a recenzens, és hogy ők hárman hogyan viselkednének egymással az életben. Valóban ennyire egy sablonos romantikus komédiába illően? Valóban ennyire unalmasak és kiszámíthatóak lennének? Nem kellene ennyire kishitűnek lenni: a valóságban még az ezoterikus közhelyeket pufogtató írónő is sokkal izgalmasabb, érdekesebb karakter lenne ennél. Az Így vagy tökéletes alkotói viszont abszolút a lajostamási filozófia mentén dolgoznak: megnézték, mi mindent szokás belerakni egy amerikai popcorn-vígjátékba, majd azokból igyekeztek összerakni egy nézőcsalogató szórakoztatóipari terméket. A Becsúszó szerelemmel szemben annyi szól mellette, hogy többnyire csak fejcsóválva értetlenkedünk, nem pedig üvöltve kérdeznénk, hogy ez meg már megint mi akart lenni.
A nyár harmadik vígjátéka, az Űrpiknik szintén pályakezdő alkotó, Badits Ákos munkája. A három film közül még ez tekinthető a legkevésbé kínosnak. Az Űrpiknik szimplán csak értelmezhetetlen. A szűk nyolcvan perces játékidő végére érve nem értjük, tulajdonképpen mit is akartak ezzel mondani, miért is kellett ezt a filmet elkészíteni. Hírlik, hogy a tervezettnél több jelenet végezte a vágóasztalon, ezért lett végül ennyire rövid az alkotás. Nem csodálkoznék rajta, ha a végeredményt látva az alkotók is inkább a „kevesebb néha jobb” elvéhez igyekeztek volna nyúlni. Az Űrpiknik mellett szól ugyanis rövid játékideje. Mielőtt igazán felhúznánk magunkat azon, hogy a látottaknak semmi értelme, máris gördül a stáblista, mehetünk is dolgunkra.
Az Űrpiknik persze a három közül az egyetlen, amitől elfogadható, hogy kevés párhuzamot mutat a magyar valósággal. Főleg, hogy ez végül nem is teljesen lesz igaz. A történet szerint a hozzánk érkező látogató legfőbb célja, hogy felkutassa és magával vigye a népszerű slágerek énekesnőjét, Zalatnay Saroltát. Ígéretes alapsztori, egyszerre kellően őrült, mégis nagyon magyar: ebből tényleg ki lehetett volna hozni valamit. Az Űrpiknik érdeme az is, hogy a fenti két filmnél változatosabb színészi játékokkal operál. Láttunk már bőven jobbat Walters Lilitől és Rainer-Micsinyei Nórától, de azért szerethetőek itt is, a nagydarab marslakót játszó Takács Zalán nemkülönben.
A film elején rögtön az űrszemétről magyarázó Walters Lilit látjuk, a jelenet hangulata pedig egy az egyben olyan, mintha csak a Bodzsár Márk-féle Drakulics elvtárs folytatását néznénk. Attól a filmtől többet vártunk, a végeredmény felemás, de azért még bőven elfogadható, élvezhető lett. Az Űrpikniktől nem nagyon tudja a néző, mit várjon, és a film végére sem igazán derül ki, teljesített-e a produkció bármiféle várakozást. Ennek oka elsősorban a forgatókönyv összevisszasága. Olyan, mintha az írók sem tudnák, mit akarnak kihozni az egészből, majd húsz percenként meggondolnák magukat, és valami teljesen új irányba indulnának el. Ennek jegyében például fogalmunk sincs róla, Rainer-Micsinyei Nóra karaktere mit csinál a történetben. Nem arról van szó, aranyos ő, meg minden. De ennél többet nehéz kihámozni mind az ő szerepéből, mind az Űrpiknik lényegéből. Többnyire Walters Lilit és Takács Zalánt látjuk egyik helyszínről a másikra szaladgálni, miközben Árpa Attila trash-filmekből idecibált űrlényzsaruja-terminátora üldözi őket. A végén szerencsére happy end, mindenki boldog, mindenki cukorfalat, fenség, Észak-fok, titok, idegenség. Az Űrpiknik tényleg nagyon szeretné, ha a nézők szeretnék. Mi pedig tényleg nagyon próbálkozunk, de nehezen megy.
Akadnak majd még idén vígjátékok, legközelebb például Grosan Cristinától A legjobb dolgokon bőgni kell, ott is Rainer-Micsinyei Nórával a főszerepben. A film leginkább egy női Rossz verseknek (vagy VAN-nak) tűnik, reméljük, ötletességben-humorban tényleg meg is közelíti Reisz Gábor második filmjét. Dobó Kata pedig ezúttal is receptkönyvben kutatta a siker titkát, így Lakner Artúr regényéből váratlanul forgatott egy Tim Burton-i látványvilágú komédiát. Mellette szóljon, hogy tényleg valami nálunk szokatlanba vágta a fejszéjét. De van egy olyan érzésem, hogy a szintén ősszel érkező horrorfilm, a Post Mortem izgalmasabban nyúl majd egy nálunk kevésbé bejáratott műfajhoz.
Azt mindenesetre a Rossz versek vagy az Isteni műszak kritikai sikere jól mutatja: a vígjátékoknál is elsődleges az eredetiség kérdése. Ha az alkotó nem fél szakítani a bevett formákkal, és nem azon ügyeskedik, hogy kit másoljon éppen, akkor lehetséges maradandót alkotni. Reisz Gábor filmjeiről ordít, hogy a rendező gondol valamit az életéről, erről az országról, világos koncepcióval fog bele a filmezésbe. A végeredmény megítélése ettől még ugyanúgy lehet vitatott: hiába, hogy a Rossz versek az egyik abszolút kedvencem, de a VAN szenvelgésétől máig kiráz a hideg. Miközben annak ötletességéhez, újszerűségéhez kétség sem fér. Az eddig idén látott vígjátékok viszont olyanok, mintha laboratóriumban rakták volna össze őket. Nem hiszem el, hogy fiatal alkotóknak ennyi mondanivalójuk lenne az őket körülvevő világról.
A Becsúszó szerelmet július 15-én, az Űrpikniket pedig július 1-jén mutatták be, míg az Így vagy tökéletes premierje augusztus 19-én lesz, de korábban lehetett már látni a Magyar Mozgókép Fesztiválon.
