Az ötvenes évekbe repít vissza Deák Kristóf új tévéfilmje, a 2019-ben érkező Foglyok. Az ávósok túszejtése valós történeten alapszik, a nyomasztó korszak ugyanakkor abszurd fekete komédiában elevenedik meg. A Mindenki Oscar-díjas rendezőjével és a film egyik főszereplőjével, Sodró Elizával ültünk le beszélgetni.
– A lakásban való fogolyejtős sztori kapcsán eszünkbe juthatnak olyan drámák, mint A berni követ volt, bár ezúttal fekete vígjáték készül. Jelentett inspirációt Szász Attila történelmi filmje?
Deák Kristóf: – A berni követet én nagyon szeretem, számomra hosszú idő után az volt az első tévéfilm, ami igazán jól lett megcsinálva ebben a műfajban. Olyan szempontból lehet inspirációról beszélni, hogy „na, akkor így is lehet csinálni” – azaz viszonylag kisebb büdzséből, jó csapattal játékfilmes színvonalat is elérhetünk, ha akarunk. Az biztos, hogy a kamaraszituáció, az egy helyszínen játszódó történet jobban illik a tévéfilm műfajához.
A Foglyok esetében ez a helyszín egy fővárosi bérház, az ötvenes években. Egyre többen érkeznek az egyik szűkös lakásba, az ott tartózkodó ávósok pedig ott fognak mindenkit, aki belép az ajtón – és senki sem tudja, miért. A történetnek valós alapja van, és nekünk (Vörös András íróval együtt) egyértelmű volt, hogy nem lehet humor nélkül nyúlni a sztorihoz. Már eleve abban rengeteg abszurd volt, ahogy a történteket elmesélte egy videófelvételen az egyik résztvevő, egy nyolcvanas éveiben járó néni. Ez volt talán a leginspirálóbb az egész sztoriban, hogy egy ilyen szörnyű helyzetet is ennyi humorral tudott kezelni.
– Attól a Sára nénitől hallották, akinek fiatalkori énjét Sodró Eliza játssza?
Deák: – Az eredeti sztorit egy bizonyos Erzsi nénitől hallottuk videofelvételen, ő sajnos már nem él, de később találkoztunk is Sára nénivel, aki szintén átélte az esetet, ő a találkozásunkkor épp kilencven felett járt.
Sodró Eliza: – Az anyaggyűjtés jóval a forgatás előtt elkezdődött, amikor pedig én képbe kerültem, Kristóféknak már nagyon konkrét elképzeléseik voltak. Engem is érdekelt az egész háttér, és nagyon örültem, mikor Kristóf megmutatta az interjúk hanganyagát. Így látatlanul is lett egyfajta viszonyom ahhoz az emberhez, akitől a történet származik. Az eredeti sztori Erzsi nénitől való, és aztán találták meg Sára nénit, aki szintén az események sűrűjében volt. A dramaturgi munka során végül az a döntés született, hogy az ő szemszögén keresztül mutatjuk meg az eseményeket.
Deák: – Fontos elmondani, hogy teljesen fikcionalizáltuk a sztorit. Sok eredeti, kicsi részletből összeraktuk a mi legójátékunkat, aminek nagyon sok köze van a valósághoz, de a dramaturgia szabályainak is meg kellett, hogy feleljen. Egy karakteren keresztül szerettünk volna megmutatni egy jellegzetes világot.
Sodró: – Nem egy életrajzi filmről van szó, tehát nem kellett eltanulnom Sára néni gesztusait, vagy a gyerekkori képein merengve felépíteni a karaktert. Ihletforrásként szolgált a személyes elbeszélésük, amiből született ez a fikciós történet. Nem igyekeztem hasonlítani rá, viszont abból, ahogyan beszélt, átszűrődött egy fontos élményanyag.
Deák: – Mi így elsőkézből, azaz egyetlen ember szűrőjén keresztül értesülhettünk a történetről. Ahogy telik az idő, egyre kevesebb ember van, aki személyes élményei alapján tud mesélni például a Rákosi-korszakról, ezért egyre több szűrőn keresztül jutnak el hozzánk ezek az események. Kérdés, hogy a sok áttételen keresztül végül marad-e valami igazság az egészben, vagy az már egy másvalaki igazsága lesz. Ezért is szükséges, hogy sokat beszélgessünk a megmaradt idős rokonokkal, barátokkal. Nekem az volt a legnagyobb felfedezés, hogy a világ, amiben mi most élünk, az a felszín alatt pontosan ugyanaz a régi világ, és nagyon hasonló embertípusokkal van tele.
Csirkemellből művészet, tüskés építőből LEGO Technic | Magyar Hang
Magunk is meglepődtünk, amikor 2018 legjobb filmjeinek számba vételekor szinte kizárólag magyar filmek jutottak az eszünkbe. Idén ugyan „csak" Oscar-jelölésig jutott Magyarország, mégis igaz, hogy rég volt ilyen erős éve a hazai alkotásoknak. Kedvenceink közé azért jutottak külföldi csemegék: lesz kiért izgulni az idei filmes díjátadón is. Azzal kezdem, hogy nem könnyű.
– Legkésőbb az Ernelláék Farkaséknál óta nem tévedés abból kiindulni, hogy egy ilyen kamaradarabnak nincs keresnivalója a mozikban?
– Deák: Azt el tudom képzelni, hogy valamilyen alternatív forgalmazási módot kitalálunk, ez az Ernelláék esetében nagyon jól működött. De nem vagyok benne biztos, hogy mindig érdemes erőltetni a mozis forgalmazást. Mi egy film készítésekor mindig ugyanolyan igényességgel járunk el, mintha nagy vászonra szánnánk, ettől még nem feltétlenül jut el egy film több emberhez attól, hogy mozikba kerül. Mi az elejétől kezdve egy kb. 80 perces tévéfilmben gondolkoztunk.
– A fekete komédia mint műfaj mennyire van nálunk háttérbe szorulva? Volt ugyan az Isteni műszak, és hamarosan érkezik Bodzsár Márktól a Drakulics elvtárs is, de összességében nincs sok hasonló jellegű alkotás.
Sodró: – Pedig a fekete humor kicsit népnyelv is nálunk. Mikor külföldön éltem, sokszor nem értették, mivel viccelek tulajdonképp. Jellemzően itthoni dolog, hogy humorral igyekezzünk oldani egy nagyon feszült helyzetet, ez teljesen a miénk.
Deák: – Csehszlovákiában évtizedekkel ezelőtt rengeteg vígjáték készült, amiket nem neveztek fekete komédiának, miközben dermesztő sztorik voltak. De hát mi itt Kelet-Európában csak ahhoz tudunk nyúlni, amit mindannyian átéltünk a XX. században. Képesnek kell lennünk mindezzel viccelődni, különben tényleg felvághatjuk az ereinket. Nagyon nehéz egyébként a műfaj, nem könnyű egyensúlyozni komoly tétek és a humoros szemszögek között. Talán ezért is lehetnek óvatosabbak többen, mert nem a legegyszerűbb műfajról van szó, és a döntőbizottságoknál sem mindig megy át egy ilyen forgatókönyv.
– Ha filmalapos döntőbizottsággal nem is volt korábban dolga, de a Mecenatúra támogatta például a Mindenkit. Mennyire próbáltak beleszólni a munkába?
Deák: – A Mecenatúrával eléggé áldott helyzetbe kerültünk. Miután megítélték forgatókönyv alapján a támogatást, teljes kreatív szabadságot biztosítottak, a leadásig nem is szólnak bele semmibe.
– Az említett sötét humor jellemző az olyan sorozataikra is, mint a Tóth János, vagy Kristóf esetében az Eszméletlen miniszéria. Milyen fogadtatásra találtak ezek?
Deák: – A műfajt nagyon szeretem kicsiben és nagyban, és szeretnék is még sorozatokkal foglalkozni. A nagy, epikusabb hosszúságú drámai sorozatokban most több potenciált látok, már csak a karakterek kibontása szempontjából is. Hatalmas íveket lehet bejárni a szereplőkkel, az életünk részeivé válnak, így inkább a regény megfelelőjének lehet mondani ezt a műfajt. Több olyan sztorit forgatok a fejemben, amiből lehet, hogy sorozat kellene legyen, de Magyarországon ehhez még nincsenek meg a szükséges keretek. Nemzetközi terepre ilyenekkel tőlünk nemigen lehet kilépni. De talán hamarosan ezt a korlátot is át lehet törni, mostanában már az amerikai Netflix is elkezdett angolra szinkronizálni külföldi sorozatokat!
Sodró: – A Tóth János fogadtatásáról én nem tudok nyilatkozni. Néha belenézek, ha tudok, de teljesen más viszonyom van ehhez a sorozathoz. Képtelen vagyok szűz szemmel figyelni a történetet. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy emlékszem a forgatásokra. Leginkább arra figyelek, hogy az látszik-e a képernyőn, ami a szándékom volt. És ha nem, miért nem. Korábban sosem volt ekkora feladatom kamera előtt. Egy rakás színészi dologra ott, a forgatások alatt jöttem rá. Még most is tanulok belőle.
Még naivabb és szerethetőbb az Oscar-díjas Deák Kristóf új rövidfilmje | Magyar Hang
Ha Deák Kristóf előző, Oscar-díjig menetelő rövidfilmjét naivan szerethetőnek láttuk, mit gondoljunk a legújabbról? A 14. BuSho Nemzetközi Rövidfilm-fesztivál versenyprogramjában szerepel A legjobb játék, ami az Eszméletlen minisorozatot leszámítva az első, amivel a rendező a Mindenki óta előállt. Nemcsak a játékidő köti össze a kettőt, de az összefogás erejéről szóló mondanivaló is azonos, csak a lépték változott.
– A Mindenki által elnyert Oscar-díj mennyire irányította rá a magyar rövidfilmre a nemzetközi figyelmet?
Deák: – Jó kérdés. Az a pár ezer ember, akik tudják, hogy nálunk milyen jó kis rövidfilmek készülnek, már előtte is megtöltötték az olyan fesztiválokat, mint a Friss Hús vagy a BuSho. De ez még mindig egy rétegműfaj, és nincs igazán olyan csatorna, amin keresztül eljuthatna a közönséghez. Néha ha felkap egyet-egyet a net, mint az Újratervezést, az eljut egymillió emberhez. Teljesen megérdemelten, hiszen remek film lett. Csak épp minden évben lenne még hat-hét olyan rövidfilm legalább, ami érdemes lenne erre, és nagyon fontos volna, hogy az alkotóknak ebből bevételük is lehessen. Az is egy megoldás lehet, hogy kísérőfilmként mutatják be a mozik egy másik mű előtt. De ritkán láthatunk erre példát.
Sodró: – Nézőként például én is érdeklődnék, de sokszor egyáltalán nem vagyok képben, hol érhetném el ezeket. A kísérőfilmes jelenség is egy szép emlék számomra: emlékszem, mikor a testvéreimmel beraktuk videókazettán az Egy bogár életét, és olyan boldogok voltunk, hogy a stáblista után még jött egy rövidfilm, a Gary sakkozik. A Mindenkit is szerettem nagyon. Soha nem láttam olyan félelmetes jelenetet, mint mikor a kislány először veszi észre, hányan tátognak vele együtt. Az pedig Szamosi Zsófit is dicséri, hogy ugyanúgy értem a tanárnő gondolatait. Nem csináltak belőle egy gonosz nyugati boszorkányt. Ő csak egy nő, aki úgy gondolja, így szolgálja legjobban a rendszert.
„Szülőnek lenni nem egy poén, nem egy hétvégi program" | Magyar Hang
Cannes-ból a legjobb elsőfilmnek járó FIPRESCI-elismeréssel tért haza Szilágyi Zsófia új filmje, míg a főszereplőt a kassai Art Filmfesztiválon választották a legjobb színésznővé. Szamosi Zsófia a Mindenki révén részt vett már Oscar-díjas produkcióban, és úgy tűnik, a szülői élet kihívásaival szembesítő Egy napot is a szívükbe zárták a kritikusok.
– A Deák Kristóf rendezte új rövidfilm, A legjobb játék és a Mindenki esetében is felmerülhetett, mennyire idealista hozzáállás bízni az effajta közösségi összefogásokban. Hiszen közben a társadalom jóval individualistább, nem biztos, hogy mindenki egyért hajlandó lenne tenni.
Deák: – De ha már arra sem fordítunk energiát, hogy elképzeljük, hogyan lenne lehetséges, akkor tényleg nem jutunk semmire! A képzelet teremtő erő. Muszáj elképzelnünk jó szcenáriókat is.
Ez eleve az egyik kedvenc vesszőparipám most: miért is ekkora divat mostanában a disztópia a fikciós művekben? Miért mindig azzal foglalkozunk, hogy elképzeljük, hogyan fordulhat rosszra minden? Nemrég jött ki az ENSZ jelentése arról, hogy ha nem kezdünk el nagyon sok mindent másként csinálni, tizenkét év alatt teljesen visszafordíthatatlanná válik a klímaváltozás. Ehhez képest folyamatosan olyan filmeket és regényeket írunk, amik arról szólnak, hogy milyen egyéb módokon mehet még tönkre a világ. Szerintem kicsit erőltessük meg a fantáziánkat, és próbáljunk meg elképzelni egy fenntartható társadalmat, egy jobb világot.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 31. számában jelent meg, 2018. december 14-én.
