A két gyerek pedig olyan lassan készül el, hogy addigra este lesz. Csak itt épp senki nem élvez vidám családi strandolást, a szülők számára még Gyula is távoli úti célként tűnik fel. Szilágyi Zsófia bemutatkozó nagyjátékfilmje, az Egy nap mintha csak az Égigérő fű sötét folytatása lenne, megmutatva az eseményeket az ottani, folyton rohanó fiatal pár szemszögéből. Emlékszünk? „Eloltottad, lekapcsoltad, bezártad? Villany, gáz?” De őszintén szólva mostani filmünkhöz képest még az is egy idill volt: ott legalább egymással harmóniában szaladták végig napjukat az érintettek.
Itt az anya, Anna (Szamosi Zsófia) történetét kapjuk, élete huszonnégy órába sűrűsödő látleletét. Ami gyakorlatilag az egyik stresszhelyzetből a másikba történő rohanást jelenti, olyan intenzíven, hogy a mit sem sejtő néző önkéntelenül is tiltakozni kezd. Reviczky Gyula óta legalábbis tudjuk, hogy a világ csak hangulat, és bizony ha összejönnek a gondok, ha nem kapunk segítséget, akkor bele lehet szakadni abba is, hogy egyik percben fogmosásra noszogatjuk a gyereket, a következőben pedig már különórára hurcibáljuk őt.
„Szülőnek lenni nem egy poén, nem egy hétvégi program" | Magyar Hang
Az anyaság mindennapjairól, a családok évéről és a nemzetközi lehetőségekről is kérdeztük Szamosi Zsófiát, az Egy nap főszereplőjét.
De vajon kötelezően stresszként kell megélni, hogy ha gyerekeket vállaltunk, utána őket nevelgetni is kell? Valóban idegösszeomlást kell jelentsen, mikor a kislány kopácsol az asztalon az evőeszközzel, és kötelezően szükséges felrobbannunk, hogy megint mi lett a tornazsákkal? Fárasztó mindez, hogyne, és ha öt percünk nincs leülni, az könnyen felőrli az idegeket. Mégis: ha épp hosszú távra rendezkedünk be, érdemes előre számba venni, mi mindennel járhat az az egy nap évek múlva. Hogy legalábbis ne legyen az élet egy horror. Itt viszont még a kocsiban való énekelgetés is olyan nyomasztó élménnyé válik, hogy Hitchcock sírva könyörögne a receptért.
Gondolkodásra, vállalásaink és hozzáállásunk átgondolására sarkall az Egy nap, emiatt pedig valóban erős alkotás akkor is, ha épp más életszakaszban lévén nem látunk bele a hasonló mindennapokba. A román realista drámákat szokás példaként említeni, és tényleg akad azonosság, csak épp Szilágyi filmje még az ottaniaknál is jóval naturálisabb, valószerűbb. Az Ünnepek utánban és a Mindenki a mennybe megy esetében még kaptunk valamiféle történetet, itt viszont tényleg csak azt az egy napot látjuk, amiben benne vannak anyagi gondok, gyerekek utáni szaladgálás, házastársi hűség és jövőbeli kilátások egyaránt.
A Mán-Várhegyi Rékával közösen írt sztori leginkább talán azt bizonyítja, hogy egyedül nem megy. Hiába vagyunk együtt, ha az apa arcán utoljára a megismerkedés idején láthattunk bármiféle mosolyt végigszaladni. Ha az ígéret ellenére fél éjszakára eltűnik, majd úgy bukkan fel, mintha mi sem történt volna. Ha nem rágtuk át közösen, pontról pontra: menni fog-e ez nekünk. Vagy egy a múltból felbukkanó barátnő, két-három szakkör vagy a szerelőre való várakozás teljesen felőrölheti az idegeket. Persze, erre érkezhet a jogos felelet: a szép tervek gyakran úgyis megbuknak a valóság próbáján.
Füredi Leó a Betondzsungel ösvényein című videósorozatból lehet ismerős számunkra, ott komikusi vénáját csillogtatja meg. De a feszült-komor apa megformálása is olyan hitelesen megy neki, hogy mi érezzük kényelmetlenül magunkat a feleség helyett is. Aki a végére egyre jobban csak sodródik, mindezt Szamosi Zsófia megrázó alakításában. Szilágyi Zsófia bemutatkozása joggal részesült Cannes-ban a kritikusok elismerésében.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án.
