Az orosz irodalom klasszikusainak jó része nem a hatalom szolgálatában, hanem éppen annak ellenében született meg. Az orosz invázió kezdete óta többen megfogalmazták ezt, tiltakozva Putyin és Csajkovszkij, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj összemosása ellen. Igaz ez akkor is, ha a nagy orosz írók regényeiben is sokszor megjelent az imperializmus igenlésének gondolata.
Eközben persze a legnagyobb alkotók sokszor így is üldöztetésnek voltak kitéve, műveiket betiltották, olykor még az életük sem volt biztonságban. Különösen igaz ez a Szovjetunió talán első számú belső ellenségére, Alekszandr Szolzsenyicinre. Megrázó, korszakos regényekben adott számot a XX. század nagy traumáiról, különösen a szovjet munkatáborok kegyetlen világáról. Nem meglepő hát, hogy szovjetellenességgel vádolták meg, elvették tőle állampolgárságát, menekülnie kellett hazájából. Egy amerikai erdei házban töltött két évtizedet, meg is kapta magának a vermonti remete megnevezést.
A Szovjetunió széthullásával aztán visszakapta állampolgárságát, hazatérhetett Oroszországba. A korábban visszahúzódó Szolzsenyicin lelkesen vetette bele magát a közéletbe, a kilencvenes években pedig Vlagyimir Putyin egyik fő támogatójává vált. Hogy még meglepőbb legyen a dolog, a baráti érzések kölcsönösek voltak, Putyin pedig azóta is előszeretettel hivatkozik a Rákosztály szerzőjére. Ami annál is különösebbnek tűnik, hiszen egy volt KGB-tisztről van szó, aki az elmúlt évtizedben épp a Szovjetunió-nosztalgiára kezdett építeni, még Sztálin történelmi szerepét is jóval kedvezőbben ítélve meg, mint az korábban megszokott volt.
Putyin az utóbbi időszakban beleásta magát az oroszok nagyságát hirdető történelmi művekbe, és meggyőződésévé vált, hogy miközben a náci Németország leverése elsősorban a Szovjetunió érdeme, ezt a tényt nem ismerik el hazájának. Putyin, hasonlóan az orosz imperializmus több ideológusához, mélyen hisz az ország történelmi elnyomásában, ezzel párhuzamosan pedig kialakult benne az elképzelés, hogy neki kell ezen változtatnia. Amikor pedig elindította az Ukrajnával szembeni háborút, arra számíthatott, hogy néhány nap alatt elérheti szándékait, és a világ nagyjából úgy reagál majd rá, ahogy a Grúziával szembeni agresszió idején tette. Nem így történt. Na de mit szólna mindehhez Putyin egykori nagy barátja, Alekszandr Szolzsenyicin? És miért is kerültek egymáshoz ennyire közel?
A szovjet munkatáborok krónikása
Azt korábbi cikkünkben is megírtuk Ewa M. Thompson könyvére, A birodalom trubadúrjaira hivatkozva: ahogy más nagy orosz írók, úgy Szolzsenyicin sem volt mentes a birodalmi gondolkodástól. Thompson a Rákosztályt színtiszta kolonialista regényként jellemezte, amiben a szereplők Moszkvát tekintik a középpontnak, a megjegyzéseikből pedig úgy tűnhet, mintha például Taskent is a birodalomhoz tartozna. Ez persze a legkevésbé sem jelenti, hogy aki így látja, az egy Ukrajnával szembeni véres háborút is támogatni tudna. Főleg, hogy az oroszok jó része épp azért sem érti az egészet, mert az ukránokat testvérnépnek tekintik. Amibe belefér, hogy Oroszország meghosszabbításaként jelenjen meg a gondolkodásukban, az viszont nem, hogy egyetértsenek Ukrajna szétbombázásával. Igaz, épp ezért is az orosz propaganda minden csatornán tagadja, hogy rakétákkal támadnák Ukrajnát, sokan pedig tényleg nem hiszik el, hogy ilyesmi történik.
Az viszont tény, hogy a politikai tévedéseit nem szívesen vallja be senki, sokan egy életen át ragaszkodnak elképzeléseikhez. Szolzsenyicin gyakorlatilag a kezdet kezdetén felismerte, milyen világot hoz magával a világháború utáni Szovjetunió. Egy barátjának írott levelében bírálta Sztálint, emiatt 1945-ben le is tartóztatták, innentől pedig tizenegy évet volt kénytelen börtönökben, munkatáborokban, majd száműzetésben tölteni. Bár ezt követően rehabilitálták, de írásai jórészt külföldön jelentek meg, a szovjet vezetés pedig túlzott pesszimizmussal, szovjetellenességgel vádolta. Számos magyar vagy épp orosz íróval szemben tehát Szolzsenyicinre nem az volt a jellemző, hogy eleinte megtévesztette a kommunista propaganda, és csak később ébredt rá, mit is jelent mindez a valóságban.
„Putyin segített újra felfedezni, mit jelent orosznak lenni”
Putyinnal kapcsolatban viszont már a kilencvenes években rendkívül bizakodó volt az író. Innen jutott el a kétezres évek közepéig oda: Putyin valójában segített újra felfedezni, mit jelent orosznak lenni. Négy hónappal a 2008-as halálát megelőzően Szolzsenyicin úgy vélte, Putyin jobb munkát végzett az ország vezetőjeként, mint Mihail Gorbacsov vagy Borisz Jelcin. Moszkva melletti dácsájában 2008 áprilisában látogatta meg Szolzsenyicint az amerikai nagykövet, William Burns. Itt beszélt neki a kilencvenedik születésnapja előtt álló író arról, hogyan látja országa politikai helyzetét. A WikiLeaks által később kiszivárogtatott jelentés szerint az író kifejezetten negatívan szemlélte nemcsak Gorbacsov, de Jelcin elnöki tevékenységét is. Szerinte csak hozzájárultak ahhoz a károkozáshoz, amit „hetven évnyi kommunizmus okozott az országnak”. Putyin akkor nyolc éve volt elnöke az országnak, a négy évnyi miniszterelnökségre épp ekkoriban váltott. Az őt az elnöki székben váltó Dmitrij Medvegyevet az író kedves fiatalemberként jellemezte, bár azelőtt nem találkozott vele. Mindenesetre egész más kép rajzolódott ki a szavai alapján, mint amit ma látunk, ha Medvegyev háborús nyilatkozatait olvassuk.
Azt ugyanakkor Szolzsenyicin is elismerte, hogy Oroszország helyzete közel sem tökéletes. Problémának nevezte a szegények és gazdagok közötti egyre szélesedő szakadékot, továbbá hibának látta, hogy Putyin eltörölte a kormányzóválasztás rendszerét. Az író emellett aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a fiatalok szerinte nem értik eléggé, milyen súlyos károkat okozott a szovjet kommunizmus. Ezen a téren ugyanakkor a helyzet azóta jelentősen romlott, a 2020-as évek elején a korábbinál sokkal inkább jelen van az országban a Szovjetunió-nosztalgia.
Burns áprilisban látogatta meg a Rákosztály szerzőjét, mindössze négy hónappal az orosz-grúz háború előtt. Akkor szó sem volt hónapokig tartó hadviselésről, Putyin 2008 augusztusában egy hét alatt elérte az országban mindazt, amit szeretett volna. Szolzsenyicin egészségi állapota már korábban jelentősen romlott, a nagykövet látogatásakor is ott ült mellette végig a felesége, hogy pontosítsa, amit szükségesnek érzett. A decemberi, kilencvenedik születésnapját az író már nem érte meg, de a háború kirobbanását sem. Négy nappal korábban, 2008. augusztus 3-án halt meg.
Ukrajna? Szolzsenyicin megtartaná
A kilencvenes évek elején viszont voltak nagy visszhangot kiváltó, imperialistának is nevezhető gondolatai Szolzsenyicinnek. Még akkor is áll ez, ha a Hogyan építjük újra Oroszországot című esszéjében épp a Szovjetunió fenntarthatatlansága mellett érvelt. Csakhogy az etnikai és vallási alapon elkerülhetetlen bomlás elismerése mellett bizonyos területekhez mindenképp ragaszkodott. Szergej Prozorov az orosz-grúz háborúról szóló tanulmányában úgy fogalmaz: az aktuális kontextust nézve kifejezetten vészjósló, hogy Kazahsztánt illetően például a feldarabolás mellett érvelt az író. Úgy látta, hagyni kell egy kisebb, független államot, amit elsősorban kazahok laknak, viszont le kell róluk választani a dél-szibériai és dél-uráli, „eredetileg” orosz területeket.
Ukrajna és Belarusz tekintetében viszont Szolzsenyicin szenvedélyesen érvelt amellett, hogy tartsák fenn az uniójukat Oroszországgal. Ha a nacionalista tendenciák ezeken a területeken felerősödnek, akkor is csupán egyes régiók függetlenedését tegyék lehetővé – javasolta. Megnevezte például Nyugat-Ukrajnát, és más olyan területeket, amelyek etnikai vagy vallási kötődése Oroszországhoz szerinte gyengébb. Az író egyértelműen fogalmazott, a közelmúltban született hazugságnak nevezve azt, hogy egy az orosztól eltérő nyelvvel rendelkező, különálló ukrán nép létezne a IX. század óta.
Mi mutatná jobban az orosz birodalmi gondolkodás erejét, mint az, hogy az 1973-tól 1994-ig egy elhagyatott amerikai erdei házban élő Szolzsenyicin is rögtön sietett felvázolni, hogyan kellene felosztani különböző, általa behatóan nyilván nem ismert területeket?
Szolzsenyicin állításával szemben Thompson például azt írta: Moszkvát csak a 12. században alapították, és bár innentől folyamatosan expanziós vágy jellemezte, de egészen a 17. század végéig nem állította, hogy Kijev örökébe lépett volna. Thompson szerint „semmi okunk azt gondolni, hogy Rettegett Iván vagy az elődei bármikor is moszkvai örökségnek tekintették volna az akkor lengyel-litván uralom alatt álló Ukrajnát vagy Fehéroroszországot.”
Vlagyimir Putyin 2007 júniusában a legmagasabb állami díjat adományozta a Kremlben Alekszandr Szolzsenyicinnek. Az elnök beszédében úgy fogalmazott, hogy A Gulag szigetvilág írója gyakorlatilag egész életét a szülőföldjének áldozta. Ezt követően Putyin ellátogatott Szolzsenyicin otthonába is, és kifejezte abbeli meggyőződését, hogy az Oroszországban tapasztalható „fejlődés” összhangban van mindazzal, ami az író munkásságában áll. A Politico 2015-ös cikkében a történelem egyik nagy iróniájának nevezte, hogy a Szovjetunió első számú belső ellensége a szovjet idők iránt nosztalgiázó volt KGB-ügynök „lelki gurujává” válhatott.
Putyin kifejezetten egyetértésre találhatott Szolzsenyicinnél mindabban, amit Ukrajnáról gondolt. Az orosz elnök retorikája már a kétezres években is hasonló volt, mint ma. Ukrajnát mesterséges államnak tekintette, egy 2008-as bukaresti NATO-ülésen pedig George W. Bush elnöknek azt mondta: „Ukrajna még csak nem is egy állam. A területe egy része Kelet-Európában található, az ország nagyobb része pedig ajándék tőlünk.” A Politico aggasztónak nevezte, hogy Putyin osztotta az író nézeteit Kazahsztánról is, igényt tartva az állam egyes, oroszok lakta területeire.
A bátorság hiánya, a nyugati média végtelen szabadsága
Szolzsenyicin az említett 90-es esszéjében kifejtette, hogy az orosz („russian”) kifejezés századok óta magában foglalta a „kisoroszokat” (ukránok), a nagyoroszokat és a fehéroroszokat (belarusz nép). Ugyan elfogadta, hogy Ukrajna egy része függetlenedjen, de sietett leszögezni, hogy nagyon heterogén területről van szó, rengeteg orosz él arrafelé, és szerinte csak a helyiek dönthetnek arról, hova akarnak tartozni. Ezt az érvelést hangoztatja Krím 2014-es elcsatolása óta Putyin is. Amikor az említett év decemberében a nyugati szankciókról beszélt, Szolzsenyicint idézve ki is jelentette: itt az ideje, hogy megvédjék Oroszországot, különben teljesen meg fogják törni őket.
Ráadásul Szolzsenyicin a nyugatról is nagyjából hasonlóképpen gondolkodott, mint Putyin. Mint a Politico írja, 1978-ban a Harvardon tartott egy beszédet, itt pedig bírálta a nyugati civilizációt a „bátorság hiánya”, „a média végtelen szabadsága”, és a jogállamisághoz, az egyéni szabadságjogokhoz való ragaszkodás miatt. Szolzsenyicin például a gyengeség jeleként értékelte, hogy az Egyesült Államok visszavonta csapatait Vietnámból. Mint mondta, az önvédelem érdekében késznek kell lennünk akár meghalni is, ő viszont nem lát erre hajlandóságot egy olyan társadalomban, amelyik az anyagi jólét kultuszában nevelkedett. Szolzsenyicin arra a kérdésre, hogy hazája kövesse-e a nyugati utat, határozottan nemleges választ adott. Egyúttal úgy vélte, a következő háború, aminek szerinte nem feltétlenül kell atomháborúnak lennie, végleg maga alá temetheti majd a nyugati civilizációt.
Szolzsenyicin születésének századik évfordulóján, 2018-ban Vlagyimir Putyin igazi és valódi hazafiként méltatta Szolzsenyicint. Kifejtette, az író még a száműzetése idején sem engedte senkinek, hogy tiszteletlenül, elítélően beszéljen a hazájáról. „Kiállt a ruszofóbia minden formája ellen”, fogalmazott az elnök, aki szerint az író leleplezett egy totalitárius rendszert, ami emberek milliói számára okozott szenvedést. Az eseményen részt vett az író özvegye, Natalja is, aki arról beszélt, hogy az emberek továbbra is ölik egymást, továbbra is szegénységben tartják a másikat, „Ivan Gyenyiszovics napja még nem ért véget.” Utalva ezzel az Ivan Gyenyiszovics egy napja című műre, amiben egy Gulag-fogoly tapasztalatait írta meg Szolzsenyicin.
Az író özvegye szerint Krím Oroszországot illeti
A Le Figaro 2018-ban interjút is készített Natalja Szolzsenyicinával, rákérdezve arra, hogyan látná férje mindazt, ami 2014 után Ukrajnában történt. Az özvegy úgy látta, különbséget kell tennünk a Krím és Donbassz között, és nagyon sajnálja mindazt, ami utóbbiban történt, az oroszoknak szerinte nem kellett volna közbeavatkozniuk. Hozzátette viszont, ami a Krímet illeti, az szerinte egyértelműen Oroszországhoz tartozik. Szolzsenyicin özvegye úgy fogalmazott, képzeljünk el egy válást, ami előre nem látható, például háborús körülmények között történik. Szerinte ilyenkor nincs idő gondolkodni, ügyvédeket keresni, és az egyik fél elvehet olyasmit is, ami valójában nem az övé. Natalja Szolzsenyicina szerint pontosan ez történt Ukrajna függetlenedése esetében is. Mint mondta, senki nem kérdezte meg az ott élőket, hogy mit akarnak, Krím annektálását pedig történelmi igazságszolgáltatásnak tartja. A Le Figaro felvetésére, miszerint ennyi erővel Oroszország visszaköveteli-e majd a balti államokat is, az özvegy azt mondta, az teljesen más, nem fog megtörténni, Krím viszont orosz földnek számít.
Natalja Szolzsenyicina mindenesetre hozzátette azt is, ha férje látta volna mindazt, ami 2014-ben Kijevben történt, megszakadt volna a szíve a fájdalomtól. Elmondása szerint ugyanis Szolzsenyicin családjának nagy része ukrán volt. És tudta is az író, hogy Ukrajna függetlenedni fog, viszont Krím vagy Szevasztopol esete felháborította. A NATO felelőssége ebben szerinte óriási, mert nem tett le a terveiről, hogy csapatokat telepítsen a területre.
Mindezek alapján talán nem túl merész kijelentés: a vérontás elkeserítette volna Szolzsenyicint is, Putyin elvi elgondolásainak jó részével viszont továbbra is egyetértene. Az orosz elnök pedig ki is használja ezt, az író örökségét a magáénak is tartva. Ami persze – tegyük ismét hozzá – semmit nem von le a Rákosztály, A Gulag szigetvilág vagy az Ivan Gyenyiszovics egy napja korszakos jelentőségéből, irodalmi csúcsteljesítményéből. Viszont dőreség lenne azt gondolni, hogy Szolzsenyicin például az elsők között ítélné ma el Putyin invázióját.
