1526. augusztus 29. – történelmünk egyik legfeketébb napja, amikor a magyar magyar hadak súlyos vereséget szenvedtek Mohács mezején a terjeszkedő török birodalom ellen. Sokan és nagyon sokáig a magyar hadtörténelem talán legtöbbet emlegetett ütközetét tartották a legsorsfordítóbb eseménynek, melynek következtében majd négy évszázadra megszűnt létezni az önálló Magyar Királyság. De vajon szükségszerű volt-e a Jagellók vezette ország bukása?
A mohácsi vészt megelőző török benyomulások ellen Magyarország nem tett, s nem is tehetett semmit, ugyanakkor az 1512. évi török betörésekre válaszul Szapolyai János erdélyi vajda behatolt Havasalföld területére, ahonnan nagy zsákmánnyal és sok fogollyal tért haza. Báthori István temesi ispán a Temesközben aratott győzelmet, nyolc ló vontatta a szekeret, mely a levágott török fejeket Budára szállította.
Ugyanakkor – noha a magyar udvar 1526-ban időben értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül – annyira nem volt pénze az államkincstárnak, hogy kifizesse a határvidéket védő katonákat, és a végvidéki parancsnokok márciusban beadták lemondásukat. Noha a veszély valós volt, a nemesség számára a rákosi rendi országgyűlésen a védelmi intézkedéseknél még mindig fontosabb volt a személyes ügyeik intézése, valamint a főúri és a köznemesi párt közti viszályok elsimítása. Igaz, 1526. május 1-jén megszavaztak konkrét védelmi határozatokat is – a végvárak felszerelése és megerősítése, a hadak táborba szállásának előkészítése, a hadiadó megszavazása, valamint a katonaállítási kötelezettség –, pénz azonban ehhez sem volt.
Mohács mezején
A magyar vezetés számos katonai hibát is elkövetett. Az urak nagy többsége Mohácsot választotta a csata színhelyéül, annak ellenére, hogy még nem érkezett meg a király táborába minden várt csapat. Szapolyai János erdélyi vajda 5000-10 000 fős serege még csak Szegednél járt, a szlavón hadak épp hogy csak elkezdtek gyülekezni Zágrábnál, míg a II. Lajos másik országából, Csehországból érkezett 10 000 fős hadsereg is csak Székesfehérvár környékén volt még. Ennek ellenére a sereg elindult délnek, és augusztus 24-én megérkezett Mohácsra.
Maga a csata 1526. augusztus 29-én zajlott: története egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el a magyar had, amely 24 800 emberből állott, 85 ágyúval. A gyalogság egy részét zsoldosok tették ki, akik közt főleg németek, bajorok és csehek voltak, de akadt néhány spanyol is. Az oszmán hadsereg erőit hatvanezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik a történészek, amelyből az elit egységek száma 30 ezer fő lehetett. Arról sem lehet elfeledkezni, hogy a törökök a legkorszerűbb európai haditechnikával rendelkeztek, megközelítőleg négyszer több ágyújuk volt, és a janicsárok közül sokan puskával voltak felfegyverezve.
Magyar szempontból jól indult a csata, ám alig másfél-két óra alatt megsemmisítő vereség lett a vége: elesett 4000 lovas, 10 000 gyalogos, 7 püspök – köztük a fővezér Tomori és Szalkai László esztergomi érsek – és 16 zászlósúr, valamint 12 főúr. De ami ennél is lényegesebb, uralkodó nélkül maradt az ország: a menekülő II. Lajos a Csele-patakba fulladt. Ugyanakkor a mohácsi csata a korszak legnagyobb ütközetei közé tartozott, hisz majd százezer ember nézett szembe egymással, ami akkoriban szinte elképzelhetetlen volt.
Bűnbakkeresés és téves következtetések
A mohácsi csatavesztést követő másfél évtizedes belviszály az államhatalom széteséséhez, az oszmán hódítás pedig 1541-ben az ország három részre szakadásához vezetett. Ráadásul a vereséget követően szinte azonnal megkezdődött a máig tartó bűnbakkeresés, illetve a téves következtetések levonása a magyar királyság további sorsával kapcsolatban.
„Egyszerűen nem igaz az a nézet, hogy a mohácsi csata következményeként megszűnt volna a Szent Istváni magyar állam. A rendek ezután is választották az uralkodót, a Habsburg család következő tagja nem örökölte meg a trónt. Mohács egyébként egyértelműen utólag vált szimbólummá, hiszen nem közvetlenül azt követően, hanem évtizedekkel később jött létre a török hódoltság az ország középső részén” – állította lapunk kérdésére Katona Csaba történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kommunikációs referense.
Mátyás királyból legendát faragtak, hogy Ulászlót befeketítsék
1515 júliusában óriási pompa mellett Bécsben találkozott II. Jagelló Ulászló magyar és cseh király, I. Habsburg Miksa német-római császár és I. Jagelló Zsigmond lengyel király, hogy országaik jövőjét meghatározó egyezséget kössenek. A királytalálkozó ötszázadik évfordulójának közeledtével kutatócsoport alakult a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében, hogy mind teljesebben megismerhessék és megismertessék e nem mindennapi diplomáciai eseményt és következményeit.
A szakember elmondta, 2026-ban lesz a mohácsi csata 500. évfordulója, várhatóan országos megemlékezésekkel és emlékezetpolitikai vitákkal. A közelgő évforduló jó alkalom és ösztönzés arra, hogy a történészek újra megvizsgálják a magyar állam vereségéhez vezető utat, magát az ütközetet és annak következményeit, hogy reális ismeretekkel vértezzék fel a majdani ünnepségekre készülő országot.
Erre a feladatra vállalkozott a Fodor Pál és Pap Norbert kutatócsoport, amely hároméves időtartamra 120 millió forint támogatást nyert a mohácsi csata tudományos kérdéseinek tényszerű megválaszolására. Több nagy témakörben indultak új módszereken alapuló kutatások, mint például az ütközet főbb helyszíneinek meghatározása, az események pontosabb rekonstruálása, a csatára, előzményeire és következményeire vonatkozó régi források újraértelmezése és új források feltárása.
A Hunyadiak legendája és „a Nyugat árulása”
A 2018 elején indult munka máris új eredményekkel szolgált. A közvetlen és a későbbi utókor alaptalanul tette felelőssé mindenért a Mohács előtti Magyarország vezetőit. Ahogy a korabeli történetírás teljes körű vizsgálata kimutatta, rögtön a csata után megkezdődött az a mai napig is folyó bűnbakkeresés, amelynek elsősorban a Jagelló-uralkodók és Szapolyai János estek áldozatául. Lejáratásukban nagy szerepet játszottak a trónra áhítozó Habsburgok, s az ő szempontjaik szivárogtak át a későbbi magyar történetírásba is. A folyamat másik nagy nyertesei a Hunyadiak lettek, akik valódi teljesítményüknél jóval pozitívabb megítélést kaptak az utókortól.
A mohácsi vereség okai között Trianon hatására jutott túlsúlyra a külpolitikai szempont, ekkoriban erősödött meg a „Nyugat árulásának” fekete legendája. 1945 után a kiépülő új kommunista diktatúra kurzus-történetírói azután sikerrel „szintetizálták” a különféle addigi magyarázatokat, egy minden addiginál sötétebb és vádaskodóbb, az egységes magyar nemzet eszméjét és a magyarság európai sorsközösségét egyaránt támadó magyarázatot kínálva az eseményre. A kutatócsoport vizsgálatai ezt a torzképet minden elemében cáfolják és rámutatnak, hogy az ország vezetői becsülettel teljesítették kötelességüket, s nem rajtuk múlott, hogy még „visegrádi együttműködéssel” sem tudták feltartóztatni a hatalmas oszmán-muszlim birodalom hadigépezetét.
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
