Tavaly jött ki Mi van veletek, semmi? címmel Szeifert Natália új regénye, benne egy generáció útkeresésével, az elmúlt évtized jellegzetes közösségi tapasztalataival. A vörösiszap-katasztrófa vagy a dohányboltok megnyitása után teljesen más léptéket jelent viszont a mindenki által egyszerre átélt koronavírus-járvány: miként lehet túlélni ebben az új világban? Milyen lehetőségei vannak jelen keretek között egy írónak? Erről is kérdeztük Szeifert Natáliát.
– Az altató szerekről után egy kevésbé az egészségügyis háttérrel összefüggésbe hozható, inkább elsősorban generációs regény jött a Mi van veletek, semmi?-vel. A járványhelyzet meghozta, hogy most megint előtérbe kerüljön ez majd a műveiben is? Vagy inkább azt várja most, hogy mikortól nem kell végre minden percben ezzel foglalkozni?
– Érdekes kérdés, mert folyamatosan foglalkoztat a téma, és néhány hónapja, talán fél éve elkezdtem olyan rövidebb szövegeket írni, amelyek egy egészségügyi intézetben játszódnak, illetve ahhoz köthetőek, és az életnek ezt a kevésbé napos oldalát vizsgálják, több szemszögből. De ennek semmi köze nem volt a mostani helyzethez. Most leginkább valami disztópiában érzem magam. Lehet, hogy pont ennek a helyzetnek a hatására majd előveszem a témát.
– Tart tőle, hogy ezek az intézkedések túlzásba hajlanak, és velünk maradnak hosszú távon? Vagy úgy érzi, néhány hétig, egy-két hónapig lesz csak ez, aztán visszatér rendben az élet?
– Általában tartok a hatalom túlkapásaitól, úgyhogy igen. Aggasztónak találom az indokolatlan katonai jelenlétet – bármikor. Persze, mi indokolatlan? Azt hiszem, eleve kicsit későn léptünk, de nem csak mi, egész Európa későn kapott észbe ezzel a járvánnyal kapcsolatban. Így valószínűleg elkerülhetetlen is volt a kijárási korlátozás, és csak remélni tudom, hogy amennyire lehet, hamar túl leszünk rajta. De ennél is veszélyesebbek azok a megnyilvánulások, amelyek ebben a helyzetben is a megosztottságot növelik, úgy értem, pártpolitikát csinálnak egy világszintű veszélyhelyzetből. Azt hiszem, hogy valóban nincs okuk abban bízni, hogy mindent a lehető legsimábban, körültekintően, szakszerűen fog megoldani a hatalom. Ez ijesztő.
– És a saját helyzete mennyire ijesztő? Az írók közül is sokaknak most szűnnek meg a bevételi forrásaik, amik fellépésekből, könyvfesztiválos megjelenésekből jöttek volna. Hogy vészeli át, kellett új lehetőségek után nézni? Otthonról mennyire működik ez?
– Nekem most nem volt olyan fellépésem, amit emiatt kellett volna halasztani, az utolsó pillanatban még jártam Erdélyben egy kisebb „körúton”, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában. Amióta hazaértünk, gyakorlatilag nem mozdultam ki itthonról. Viszont minden lehetőség, vagy olyan felkérés, ami még csak homályosan körvonalazódott, természetesen számomra is megszűnt. Az írók persze továbbra is írhatnak, de ez – a publikációkból származó bevétel – valójában igen kis összeg. Tőlem sosem állt távol az önkéntes munka sem, szinte mindig csináltam valami ingyenes projektet, most például hangoskönyvet olvasok fel az olvasóimnak, akik a hallgatóim is, illetve van egy podcastom, ahol régi könyvekkel foglalkozom, és most különkiadásokban íróbarátokkal, kollégákkal is beszélgetek arról, hogy változott az életük a mostani helyzetben. És a Bodor Tibor Hangoskönyvtár számára is készítem a hangoskönyveket, ez a látássérültek online könyvtára.
– A válsággal sokan jelentik be, politikusok például, hogy így-vagy úgy, de visszatérnek az egészségügybe. Megfordult ez a fejében?
– Megfordult, de nekem van itthon a különösen veszélyeztetett kategóriába tartozó családtagom, ezért úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok, azzal teszek többet, ha betartom az önkéntes karanténra vonatkozó szabályokat, és vigyázok a családomra.
– Viszont tanácsokat ad azért, például a maszkokat illetően. Már senki nem tudja, mit tegyen: máshol kötelezően bevezetik, itt inkább azt mondták, hogy aki egészséges, az ne hordja. Érdemes az utóbbi esetben hordani? És milyen kockázatai vannak?
– Az ismerőseimnek tanácsoltam korábban, hogy ne kezdjenek pánikszerűen maszkért rohanni, lehetetlen helyekre utazni és sorba állni érte, főleg azért, mert azt láttam, elterjedt tévhit, hogy a maszk megvéd a fertőzéstől. Természetesen vannak olyan maszkok, amelyek igen – megvan ennek a szakszerű besorolása –, ezekből viszont az egészségügyben is hiány van. Most is csak az intenzív osztályon dolgozó orvosok kaptak – ezt a miniszterelnök mondta. A maszk természetesen kell, főleg tömeges fertőzések idején, amikor már nem tudhatjuk, hogy hordozók vagyunk-e, lehet ez textil is az orr és a száj előtt, de tévedés azt hinni, hogy megvéd a vírustól. Egyébként megint sokadszor jutott eszembe, hogy milyen hiányos is az oktatás, hogy milyen sokan nem tudják, mi a különbség a baktérium és a vírus között, hogy klasszikus példát mondjak. És így olyan álhíreket terjesztenek, nem csak a mostani járvánnyal kapcsolatban, hogy például az antibiotikum mindenre jó.
– Előző regénye, a Mi van veletek, semmi? hősei az utcán futnak véletlenül egymásba, innen indul barátságuk, majd egyikük befogadja a másikat, közösen járnak többek közt a Mexikó sörözőbe. Ma ez hogy nézne ki? Egyikük magányosan bezárkózik, másik vagy egy rossz kapcsolatban ragad, vagy az utcára kerül, amúgy is az iskolai állása nélkül? Mit érdemes tenniük ma azoknak, akik ennyire kilátástalan helyzetbe kerülnek a járvány miatt?
– Azt hiszem, utóbbi regényem szereplői ma nem találkoznának. Milyen mázlisták voltunk egész idáig, csak most tűnik fel, nem igaz? A kérdés második fele nagyon nehéz, nem tudok rá válaszolni. Nem tudom, mihez kezdenék, ha most én ragadnék az utcán. A másik oldalra van ötletem, én is keresem azokat a szervezeteket, amelyek most is a nehéz sorsúakkal foglalkoznak, és adományozok. Ezt tartanám most fontosnak, hogy akik megtehetik, akármilyen kevéssel, de támogassák azokat a szervezeteket, akik ezt a munkát helyettünk elvégzik ebben a kritikus helyzetben is. Ugyanez vonatkozik egyébként a független sajtóra is, amelyre talán soha nem volt nagyobb szükség, mint most. Mivel minden számomra fontos orgánumot nem tudok egyszerre támogatni, forgórendszerben szoktam előfizetni és adományozni.
– És mi a helyzet a magány oldalával? Akiknek van hol lakniuk, csak épp magukra maradva. Legutóbb még a Magyar Nemzetben beszélgettünk, akkor esett szó magány és egyedüllét közti különbségről is. A jelenlegi helyzetben különbséget tehetünk még?
– A magány is nagyon sokféle, éppen azokra is gondoltam a podcasttal meg hangoskönyvvel, akik kénytelenek most egyedül tölteni a napjaikat. Régebben, amikor netrádiót csináltunk, többször kaptam olyan visszajelzést, milyen fontos tud lenni az emberi hang a magányban. Ezt nagyon megjegyeztem, és többek között ezért sem mondtam le a rádiózásról, még ha csak így is. Idő, energia, de amíg van, biztosan csinálni fogom. Ebben a krízishelyzetben azt is figyelembe kell venni, hogy még azoknak is nehéz a dolguk, akik egyébként szeretnek egyedül lenni – én például ilyen vagyok, számomra a karantén sem olyan megterhelő –, hiszen itt nincs választás. Ha valaki egyedül van, mert egyedül akar lenni, össze sem hasonlítható azzal, hogy egyedüllétre van ítélve. Sokat segíthet most az internet, de hamarosan minden eddiginél jobban érezhető lesz, hogy a közhely, amelyet korábban annyiszor pufogtattunk, milyen igaz: a valódi találkozásokat nem pótolja. Az idősekre is gondolok, talán ők a legmagányosabbak most, különösen, hogy rájuk a legveszélyesebb a koronavírus-fertőzés. Így most még azoknak is le kell mondaniuk a családjukról, akiknek van.
„Sokaknak egy-két hétre elég félretett pénzük sincs”
Interjúnkban Czutor Zoltán zenész elmondta azt is, mit gondol a #maradjotthon propagálásáról vagy a gazdasági intézkedésekről.
– Ennek mik lehetnek a hosszú távú következményei? A Mi van veletek, semmi? közös tapasztalások tucatját építi be a trafikok megnyitásától a vörösiszapon át a West Balkán-tragédiáig. A koronavírus ezekkel szemben olyan, amit nem lehet csak a tévén keresztül figyelni, az egész világ egyszerre éli át, megváltoztatja teljesen az életet. Mire számít?
– Világméretekben nem látom át, sőt azt hiszem, a szakemberek sem. Vannak persze olyan területek, ahol viszonylag könnyű megjósolni, mi várható, ilyen például az utazás. Valószínűleg vége a „20 euróért Párizsba”-típusú repülőutaknak. A mostani helyzet is részben annak köszönhető, hogy a világunk összezsugorodott, és túl sokan is vagyunk rá. Nincs jobb, amit egy láthatatlan kórokozónak nyújthatunk, mint egy hatalmas hálózat, ahol ténylegesen mindenki legfeljebb „hat lépés távolságra” van egymástól. Tehát arra számítok, hogy az utazás, a világ bejárása a járvány után visszatér arra a helyre, amelyben évszázadokon keresztül volt, tehát valamennyire kiváltság lesz. Ezt nem kell feltétlenül negatívumként megélni, éppen beszélgettünk erről Erdélyben a vendéglátónkkal, aki csodálatos egyszerűséggel azt mondta, hogy ő mindig csodálkozik, miért mennek az emberek kölcsönből két hétre nyaralni a világ másik végére, amikor azt sem tudják, mi van a szomszédban. Ez így a Hargita oldalában azért elég szép gondolat volt, de azt hiszem, máshol is ugyanígy igaz. Az, hogy a lassulás és elgondolkodás ideje volna, szintén szép gondolat, miközben ez a lassulás nagyon súlyos árat kér azoktól, akik eddig is hónapról hónapra oldották meg az életüket. Alapvetően van bennem optimizmus, ha végiggondolom, hogy mi mindent élt túl az emberiség, hányszor volt a történelem során hajszálra attól, hogy kipusztítsa magát. Úgy hiszem, hogy talán azok a változások, amelyek az utóbbi években elkezdődni látszottak, amelyek az élhetőbb élet, az élhetőbb világ felé mutattak, most felerősödhetnek.
– A Mi van veletek, semmi? fogadtatását egyébként mennyire látta másnak, mint Az altató szerekről-ét? Milyen irányokba indította el, miben szeretne változtatni az írásai kapcsán a jövőben?
– Van egy olyan tendencia, ami Az altató szerekről-nél meglepett, hogy sok férfi olvasója lett. Ez nem kéne, hogy meglepő legyen, de azért tudjuk, hogy nálunk a könyvvásárlók túlnyomó többsége, egyes felmérések szerint 90%-a nő. Tulajdonképpen ez folytatódott most A Mi van-nál is, talán még erősödött is: kapok férfiolvasóktól visszajelzéseket, leveleket. A kritikai fogadtatással nagyon elégedett voltam. A kérdés utolsó részére válaszolva el kell mondanom, hogy nekem általában van 3-4 megkezdett kéziratom (a Mi van előtt, alatt is keletkeztek ilyenek), ezekből szoktam kiválasztani, melyik lesz a következő, amelyet kidolgozok, befejezek. Nem is mindig érzem úgy egyébként, hogy én választok, inkább úgy, hogy melyik dolgozik annyira bennem, hogy foglalkoznom kell vele. Most is ez a helyzet, van egy komolyabb téma, amellyel már régóta foglalkozom, és legalább egy éve gyűjtöm hozzá az anyagot. Viszont most nem tudok hosszan benne maradni a szövegben, pedig regényhez arra lenne szükség. Figyelem a körülöttem zajló eseményeket, a világot, amennyire tudom – hiszen be vagyok zárva én is, nem találkozom emberekkel – és várom azt a pillanatot, amikor kimondhatom, hogy hatalmas tapasztalás volt mindezt átélni, túlélni. Addig marad a feszültséggel teli figyelem.
– Ugyan a kultúrharcos indulatokat most elnyomja a nagyobb baj, de azért dübörög ez is rendre, folyamatosan szóba kerül, ki a magyar író, ki érdemel támogatást, ki fogadjon el elismerést, ösztöndíjat. Ön hol húzza meg a határt? Mert sokan mondják, hogy hiába nem akar valaki államilag támogatott lenni, mégis nehéz ezt minden formában elkerülni.
– Szerencsére magammal kapcsolatban nem kell meghúznom a határt, engem messzire elkerül az ösztöndíjaknak, díjaknak még a lehetőségei is. Hogy mások hogy döntenek egy-egy helyzetben, nem ítélhetem meg objektíven. Szerintem az a magyar író, aki magyarul ír, így én mindenkit a kollégámnak tekintek, hiszen mindannyian ezzel a kicsi és szép nyelvvel töltjük a napjainkat – én mondjuk főleg az éjszakáimat. Az igaz, hogy egy munkahelyen sem szeret mindenki mindenkit. Az egy másik kérdés, hogy mit lehet elfogadni. Mint mondtam, nekem még sosem kellett ilyenben döntenem, így nagyon könnyű lenne bekiabálni kintről a véleményemet. Amikor azonban Bartók Imre szereplését Az irodalom éjszakáján hatalmilag visszavonták, azért mert úgy találták, nem elég együttműködő, amiért nem vette át a Térey-ösztöndíjat, akkor azonnal szolidaritást vállaltam vele. Igaz, csak a magam szerény eszközeivel, a szerzői oldalamon a Facebookon. Mert ilyet nem lehet csinálni. Rettenetesen rossz időket idéz az írók felosztása együttműködőekre és nem együttműködőekre. Ilyenekre meg olyanokra. A hatalomnak nem dolga – semmilyen hatalomnak, soha – bármilyen művészetet megítélni. A hatalomnak még csak véleménye se legyen, arra vannak a szakmai szervezetek.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.
