Nem mondhatjuk, hogy a filmes kultúrharc az elmúlt években csitult volna, sőt. A filmtámogatásokat illetően is bőven volt min fennakadnunk az elmúlt évben: fontos rendezők küszködnek, miközben erősen megkérdőjelezhető presztízsprojektek kapnak hatalmas összegeket. Egy jellemző példa a Katinka dokumentumfilmé, amely egymaga nagyobb állami támogatást kapott, mint az előtte lévő kilenc évben huszonegy dokumentumfilm összesen. Közben ha rendezőkkel interjúzunk, visszatérő téma, éppen hány projektjüket utasították el. Ami persze nem jelenti, hogy mind működőképes lett volna, de úgy tűnik, ma a szakmai szempontoknál akadnak fontosabbak, ha pénzosztásról van szó.
Vannak persze támogatható döntések is. Az Inkubátor Programból jövő filmek szinte egytől egyig izgalmasak, kreatívak – mindezt töredékpénzből összehozva. A bőkezűbben támogatott filmek között is akadnak szerethetőek, beszéljünk akár a Nagykarácsonyról, akár a most bemutatott Szia, Életem!-ről vagy A játszmáról. A Filmio streaming-platform elindítása is régóta váratott magára, és a Nemzeti Filmintézet által szervezett Mozgókép Fesztivál is olyan esemény, amelyik végre méltóképp ünnepli a közelmúltban készült magyar filmeket.
A hagyományteremtő céllal Veszprémbe (és Balatonfüredre, Balatonalmádiba) vitt fesztivál az egykori Filmszemle örökébe kíván lépni, így persze felmerülhet a két korszak összevetése is. Amíg az alkotói szabadságot illetően jobban vizsgázhat a 2010 előtti időszak, addig kétségtelen, hogy valamiféle professzionálisabb működés 2010 után tapasztalható. És készülhettek azért fontos, emlékezetes filmek, még ha ezt adott esetben évtizedes vesszőfutás is előzte meg. A tavalyi Magyar Mozgókép Fesztiválnak szintén megvoltak a maga érdemei, ha akadt is mit kritizálni. Rossz szájízt hagyott maga után, hogy épp a melegellenes törvény tárgyalása környékén mondták vissza a Tobi színei című transzneműs dokumentumfilm szereplését. (Még ha ragaszkodtak is hozzá, hogy nem a törvény miatt.) A díjazások is sokszor különösek voltak, így például a még bemutatás előtt álló Post Mortem megdicsőülése. (Ráadásul ezt neveztük Oscarra, miközben a film színvonala erősen megkérdőjelezhető volt.) Továbbá a műsorvezető, Prokopp Dóra is sokszor egészen értelmezhetetlen kérdéseket tett fel.
Ehhez képest az idei fesztivál már jóval problémamentesebben zajlott, és nemcsak azért, mert Prokopp Dórát lecserélték a feladatát sokkal jobban teljesítő Juhász Annára. (Aki azért nem győzte hozzáfűzni minden beszélgetés során, hogy neki ugye irodalmi beszélgetései szoktak lenni.) Kiugróbb botrányról sem tudunk beszámolni, hacsak az Elkúrtuk című produkció további erőltetését nem számítjuk. (Legalább jelölésekkel nem szórták meg.) Rendes körülmények között Eperjes Károly filmje, a közepes színvonalú Magyar Passió sem kapott volna öt jelölést, különösen nem a legjobb játékfilm, rendező vagy férfi főszereplő kategóriában. A maszkmester teljesítményét akár el is lehet ismerni, de Eperjes sajnos kifejezetten modoros volt a szerepben, és bőven voltak ennél annak idején jobb filmjei.
Viszont tény, hogy tavaly azért Nagy Dénes filmje, a Természetes fény is kapott két díjat, köztük a legjobb rendezőét – megérdemelten. Ennél már csak az lett volna jobb, ha mondjuk a döntéshozók figyelembe veszik a berlini Ezüst Medve-díjat, és a megrázó háborús drámát nevezik Oscarra. Nehéz volt azzal is mit kezdeni tavaly, hogy a legjobb elsőfilmes rendező Varsics Péter lett a kissé műanyag, kissé sablonos Így vagy tökéletes-ért. A tavalyi vígjátékokért egyébként sem lelkesedhettünk igazán: a Becsúszó szerelem inkább kínos lett, az Űrpiknik bizarr, az Így vagy tökéletes humortalan. Annál jobb, hogy azóta olyanok jöttek ki, mint a Nagykarácsony, a Zanox, vagy dramedyként a Kilakoltatás. Utóbbi filmnek bőven kijártak volna a díjak is, Fazekas Máté Bence inkubátoros filmje az idei év egyik legjobb, a magyar valóságot szatirikusan, sírva nevetősen visszaadó filmje. Viszont az idei díjazások már bőven indokolhatóak, főként Kis Hajni nagyjátékfilmes debütálását, a Külön falkát illetően. Még örömtelibb, hogy az apa-lánya kapcsolatot szerethetően, életszagúan ábrázoló mű kapta a legjobb filmnek járó díjat is. A Külön falka mellett A feleségem története tarolt, amibe szintén nem lehet belekötni, még ha a Testről és lélekről után ezúttal a végeredményben sokkal több is volt a látvány, mint a mélység. Ami persze fakadhatott abból is, hogy Füst Milán regényét tényleg nem egyszerű megfilmesíteni.
A beválogatott filmeket illetően akadtak fontos hiányzók, még ha emögött nem is biztos, hogy kell direkt tiltást keresnünk. De azért jegyezzük meg, hogy az elmúlt évben kijött Pálfi Györgytől a Mindörökké, Mundruczó Kornéltól az Evolúció vagy Fliegauf Benedektől a Rengeteg – Mindenhol látlak. Az animációs rövidfilmek (és sorozatepizódok) versenye idén a tavalyinál kevésbé volt sokszínű, bőven elfértek volna művészi, egyedi animációk. Örülhettünk persze Koós Árpádtól az ACID-nak vagy Rofusz Kingától az Otthonnak, de eközben a Friss Húson olyan izgalmas filmek jöttek alig egy héttel korábban, mint Turai Balázstól az Amok, Bucsi Rékától az Intermission, Bárány Dánieltől a Vacsora vagy Hárshegyi Vivientől a Felhők felett. Ezek persze bőven beférnének jövőre is.
Az idei fesztivál nagy pillanata volt Kulka János köszöntése, az agyvérzésen átesett színész vastapsot kapott a színpadon. Később pedig övé lett a legjobb férfi főszereplőnek járó díj is. A játszmát már nem Bergendy Péter rendezte, mint a 2011-es előzményét (A vizsga), de a színvonal így is rendben volt. Nem az évszázad filmjét érdemes persze várnunk, de csavaros politikai krimiként abszolút működik a film, Köbli Norbert forgatókönyveiben általában nem kell csalódni. A filmet egyébként Kulka állapota köré írták, filmbeli karaktere is épp túl van egy sztrókon, de ennek ellenére veszélyesnek tartják, az állambiztonság megfigyelése alatt áll. Fogatlan oroszlán, de oroszlán – hangzik el a filmben, mi pedig végképp nem tudjuk nem az áthallásokat keresni a kommunista időszakot bemutató film és napjaink között. Kulka és Nagy Zsolt a szokott módon jók, és Staub Viktória fontos felfedezése a filmnek, érdemes lesz figyelni rá.
Szintén aranyos, szerethető mű lett Vékes Csaba és Rohonyi Gábor filmje, a Szia, életem! Különösen a Thuróczy Szabolcs filmbeli fiát alakító Pásztor-Várady Mór miatt, aki tökéletes választás a szerepre, és ahogy kell, el is lopja a show-t a többi szereplő elől. A tavalyi kérdéses színvonalú vígjátékok után különösen jó nézni a filmet, még ha a történet teljesen kiszámítható is. Kicsit van benne egy kis Hahó, Öcsi!-utánérzés, kicsit az elmúlt évtizedek hollywoodi filmjeire emlékeztet (Apafej, Egy fiúról, Tapló Télapó és így tovább), de hát nehéz is újat kihozni abból az alapsztoriból, hogy az apaszerepre tökéletesen alkalmatlannak tűnő férfit hogyan szelídíti meg egységnyi idő alatt a felbukkanó kisgyerek. Nem kell semmiféle újítást várni, elég a szerethető szereplőket és helyzeteket keresni, ilyenekből pedig bőven akad az idei Mozgókép Fesztivál második napján bemutatott filmben.
