A szalonrendszer felélesztése a Magyar Művészeti Akadémia korábbi elnöke, Fekete György nevéhez fűződik. 2014 óta tavaszonként az építőművészet, a képzőművészet, a média- és fotóművészet, a tervező- és iparművészet, a dizájn, valamint a népművészet átfogó bemutatására vállalkoztak a Műcsarnokban. A klasszikus szalonrendszertől eltérően ez az új koncepció nem követi a beadás-zsűrizés egykorvolt gyakorlatát, itt a felkért kurátorok választásai alapján mutatják be az adott terület keresztmetszetét.
Idén második alkalommal kerül fókuszba a népi iparművészet; az első, a témának dedikált szalont 2018-ban rendezték meg. Az a kiállítás azért is volt különösen figyelemreméltó, mert a műfaj akkor kerülhetett be először a kvázi múzeumi térbe. Akkor Beszprémy Katalin, a Hagyományok Házának munkatársa és Fülemile Ágnes, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajztudományi Intézetének főmunkatársa hatalmas anyagot, közel 500 alkotó 3500 munkáját válogatta össze. Az izgalmasan installált kiállításon a megelőző öt év kiemelkedő teljesítményeit is összegyűjtve próbáltak képet adni arról, mit üzenhet a ma emberének a múlt, és a népművészet miként válik élhetővé a XXI. században. Épp ez a tartalom hiányzik az aktuális népművészeti nemzeti szalonról, melynek Vetró Mihály nemezkészítő művész volt a főkurátora.
„Kiállításunkban néphagyományunk egységét szeretnénk bemutatni, a tárgyalkotó mesterek munkásságával együtt azt a szellemi és lelki világot, indíttatást, melyből a kézbe simuló tárgyaink kisarjadnak. Láttatni, hogyan öltenek testet, lesznek tárggyá a lélekformák. Az erős gyökerekből táplálkozó, növekedő, napjainkban is kivirágzó magyar művészetet és azt a szerves gondolkodásmódot, amely az alkotás örömén keresztül túlélni segít” – olvasható a tárlat magasztos nyitógondolata. Az előző kiállításhoz képest szembeötlően szűk anyagot válogattak össze, a Műcsarnok grandiózus terei kínosan üresek, szinte elvész az a kevés tárgy, amit érdemesnek találtak a bemutatásra.
(Fotó: Magyar Hang/Makrai Sonja)
A népművészet a kiállítás terében zárt világgá válik, a laikus nézőtől már csak ezért sem várható el, hogy szakértőként tárja fel az alkotások megszületésének hátterét, a kurátorok pedig nem sietnek a segítségére. A szalon képtelen úgy végigvezetni az érdeklődőt a tágas térben, hogy az teljes képet kapjon a népi kultúra hányattatott sorsáról. Szinte semmi sem derül ki arról a roppant izgalmas folyamatról, ahogy a hagyományos falusi közösségek szétesését követően az egykor identitásképző erővel bíró tárgyak elvesztették jelentésüket, majd értékeik búvópatakként buktak ismét a felszínre, és ihlették ismét a tradíciókra rátaláló fiatal generációt. A tárgyak önmagukra reflektálnak, ez azonban kevés a megértéshez.
(Fotó: Magyar Hang/Makrai Sonja)
„Az öregek, a mesterek a megtartók, de a fiatalok a továbbvivők, akiknek hagyni kell, hogy a megszerzett tudásból úgy alkossanak, ahogy ők a mai világhoz szólni tudnak. Csak így tudjuk biztosítani a megmaradást, a tovább élést, és csak így van értelme az emlékezésnek is. A népművészet a Lélek megjelenési formája: a földből táplálkozik, ahol születtünk, és a világba közvetít, amiben élünk” – áll az egyik kurátori szövegben. Sajnos éppen a lélek megjelenési formái hiányoznak a kiállításról: nem derül ki, honnan ered a hagyomány, ahogy az sem, hogy milyen világnak közvetít. Nincs kontextus, nincs reflexió, csak raklapokhoz hasonló gyümölcsösdobozokra kitett tárgyak.
LélekFormák – II. Népművészeti Nemzeti Szalon. Műcsarnok. Július 16-áig
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/18. számában jelent meg május 5-én.
