Görgei Artúr az újkori magyar történelem legnagyobb hadvezére, Bemnek pedig egyetlen hitvallása volt, Lengyelország. Ezekről beszélt lapunknak az augusztus 19-én 74. születésnapját ünneplő Kovács István költő-polonista. A Kilencek társaság tagjaként olyanokkal közösen indult a 60-as években, mint Mezey Katalin, Utassy József és Kiss Benedek, közben pedig Bem József és Lengyelország neves szakértőjévé vált.
– 1945 nyarán született, a Kilencek közül a legfiatalabbként. Közös bemutatkozásuk, az Elérhetetlen föld végén Péntek Imre ezt írta önmagáról: „1942-es vagyok. Háborús évjárat, ami azt illeti, nem a legfrankóbb.” A küzdelmekkel teli, nehezebb gyerekkor közös pont volt a társaságban?
– Az élményvilág volt közös, amelyet a faluból, kisvárosból, külvárosból egyetemre került diáktársak magukkal hoztak a hatvanas évek elején. Legközvetlenebb rokonaink révén szinte mindannyian faluhoz kötődtünk, s annak szétverését valamilyen módon mi is megszenvedtük. Hármunk apja odaveszett a háborúban. Ebben nem volt semmi különös: nagyjából megfelelt az országos átlagnak.
– Kiss Benedek mesélt arról lapunknak, hogy miként fogadták nála otthon a versek iránti érdeklődést. Jött a kétségbeesés, hogy hát mérnöki pályára szánták, mi lesz így. Önnél is voltak hasonló reakciók?
– Nálam nem volt ilyen fegyelmező irányítás. A mai Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet elődjének számító Állami Fodor József Szanatóriumban laktam, ahol anyám telefonkezelő volt. Ő csak annyit mondott: ha nem tanulok, megyek a szanatórium tanműhelyébe ipari tanulónak vagy kőművesnek. Inkább tanultam, ha nem is a legjobb eredménnyel. Felvettek a budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba, ahol kitűnő tanárok és remek osztálytársak körében napokra lebontható élményt jelentett a négy évet fel-fellobbanó szorgalommal eltölteni.
– És a lengyelek iránti figyelem honnan jött? Már elsőre is a hasonlóan regényes történetek fogták meg, mint mondjuk Bem József hősies kiállása?
– Rákosi Viktor Hős fiúk című regényében, amelynek első kiadása valamikor az 1880-as években jelent meg, tudatosan emeli ki a lengyelek magyarok melletti kiállását a szabadságharcban. Ebben társa az illusztrátor Mühlbeck Károly, aki a honvédek közt lengyel légionistákról készített portrékat is elhelyezett. A Hős fiúk lengyel epizódokkal átitatott története a korabeli fiatal olvasóban ugyanolyan rokonszenvet lobbanthatott az országukat vesztett lengyelek iránt, mint hetven évvel később bennem. A hajdani olvasókban ugyanúgy megfogalmazódhatott a kérdés, mint bennem: kik a lengyelek, miért harcoltak mellettünk akkor, amikor az egész világ ellenünk fordult? Ezzel az olvasmányélménnyel ötvöződött az 1956 őszén már személyesen átélt közhangulat egyik meghatározó eleme: az, hogy a lengyelek velünk vannak. Hogy mennyire velünk voltak, arra már kilencvenes években napvilágra került tények a bizonyítékok. Elég, ha kiemeljük: 1956 végén az egész világtól kapott pénzben mérhető társadalmi adományok több mint negyedrésze a lengyelektől érkezett.
– Nagy hatással voltak önre a lengyel Andrzej Wajda filmjei is. Idén interjúztunk Krzysztof Zanussival, ő mondta, hogy látta az Ártatlan varázslókból kivágott jeleneteket. Benne volt, hogy a főhős egy temető mellett megy el, ahol valaki azt panaszolja, hogy hazugságokat véstek fel emberek sírköveire. Antikommunista halottakat állítottak be kommunista hősöknek. A lengyeleknél a múlt megmásítása mennyire ivódott be a nemzeti öntudatba? Ők tudtak inkább tovább lépni vagy mi?
– A lengyeleknél több évszázados hagyomány, hogy az ország, a nemzet valóságos történetét a családokon belül örökítették át az újabb és újabb nemzedékekre. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a lengyel–litván államot 1795-ben szomszédai kiradírozták Európa térképéből, felosztották egymás között. A XIX. század második felében csak az Ausztria-Magyarországhoz tartozó Galíciában volt lengyel nyelvű általános és középiskolai oktatás, a Német Császárságban és az Orosz Birodalomban nem. Az 1945 utáni hivatalos történelemhamisítást a családon belüli sorsok tudatosítása a helyére tette. Katynról a rendszerváltozás előtt is majdnem minden lengyel tudta, hogy az a szovjetek gaztettének színhelye, s nem a németeké. Egyébként az úgynevezett „lengyel filmiskola” alkotásai is sokat tettek az egészséges történelmi tudat megteremtéséért, illetve őrzéséért. Andrzej Wajda szinte az egész újkori lengyel történelmet megfilmesítette. A történelmi múlt iránti közöny új jelenség a rendszerváltozás utáni időszak „terméke”.
– Azért a történelem értelmezése továbbra is fel tudja korbácsolni a kedélyeket, például a „lengyel haláltáborok” kifejezés használatakor. Ami ellen Lengyelország már büntetőjogi következményeket helyez kilátásba. És ön is úgy látja, hogy aki ilyet mond, elmossa azt, hogy valójában ki hozta létre ezeket a táborokat. De van értelme a történelmi értelmezéseket, akár félreértéseket törvényileg büntetni? Nem a korábbi elnyomó rezsimek sajátja ez?
– Aki a Heinrich Himmler birodalmi biztos által Hitler utasítására felállítani rendelt és működtetett német haláltáborokat „lengyelnek” mondja, az az ott meggyilkoltak emlékét is gyalázza. Ez esetben nemcsak történelemhamisításról, hanem halottgyalázásról is szó van. Ez eleve nem férhet bele a történelem értelmezésének kategóriájába. Itt, jogászi bikkfanyelven szólva, aljas indokból elkövetett hazugság esete forog fenn, amelyben – az esetek többségében – nem csak az egyre inkább jellemző tájékozatlanságról, műveletlenségről, hanem politikai haszonszerzésről is szó van.
– Viszont sosem volt könnyű helyzetben, aki valós képet akart kapni. Ott van például az 1953-as Föltámadott a tenger, ami Bemék küzdelmét a kor propagandája szerint úgy mutatta be, mint a burzsoázia ellen vívott osztályharcot, holott tudjuk, nem erről volt szó. Ma már pontosabb képünk lehet akár 48-ról vagy Bemről?
– Néhány évvel ezelőtt újra megnéztem a Föltámadott a tengert. Rá kellett jönnöm, hogy néhány osztályharcos mondatától, az erre vonatkozó képsoroktól eltekintve, ez nem rossz film. Eredetileg 1948-ra kellett volna elkészülnie, s a forgatókönyvben nem volt benne a Nemzeti Múzeumnál szavaló Petőfi, annyira rettegtek a hatalomra került kommunisták az általuk befeketített nemzeti ünneptől, március 15-étől. De Kádárék se tudtak mit kezdeni vele azon túl, hogy szétverték és megtorolták az 1972-es, 1973-as spontán diáktüntetéseket. A Nemzeti dalt szavaló Petőfit végül a szovjet tanácsadó javaslatára utólag illesztették a forgatókönyvbe. Az öt évet késett film bemutatását Sztálin halála tette lehetővé. Egyébként Kovács Endre, az 1954-ben kiadott Bem-monográfia szerzője elmondta, hogy az ötvenes évek első felében a történettudományban komisszárként működő Andics Erzsébet szinte utasításba adta neki, hogy Bemet a bécsi munkásosztály vezéreként mutassa be. A történész a feje tetejére állt, hogy az ideológiai kérésnek eleget tegyen. Félsikerrel.
– Dúlnak ma az ideológiai küzdelmek ’56 kapcsán is. A rendszerváltás fontos pillanata volt Nagy Imre újratemetése, a forradalomról való beszédben pedig központi helyet kapott a kivégzett miniszterelnök megítélése. Ma viszont már olyan írások jelennek meg, hogy Nagy Imre a nép mellé állt, de előtte a kommunizmusban ő sem maradt tiszta, és valójában nem kellene ünnepelni. Erről mit gondol?
– Nagy Imre számomra a magyar történelem egyik legnagyobb hőse. Az, hogy Sztálin halála után visszakerült a hatalom élére, óriási fellélegzést jelentett az ország számára, és bizonytalansággal, fel-fellobbanó félelemmel töltötte el Rákosit és kompániáját. A mártírsors vállalása azt is jelentette, hogy Kádár hatalombirtoklása mindvégig illegitim maradt, hiszen Nagy Imre nem mondott le miniszterelnöki posztjáról, hű maradt a forradalomhoz. 1981-ben Marosán György interjút adott a rádióban: meg fognak lepődni, mondta, de mi Nagy Imrének felajánlottuk, hogy kellő bűnbánat után még az Országgyűlés alelnöke is lehet. De megátalkodott volt…
– Más esetében viszont utóbb kezd pozitív kép kialakulni. Görgei Artúrról egy ideje halljuk, hogy bár a bűnbak szerepe jutott neki, valójában a megítélése jóval kevésbé kellene negatív legyen. Ön szerint sem?
– Görgei Artúr az újkori magyar történelem legnagyobb hadvezére. Kár, hogy születésének 200. évfordulójára nem készült róla játékfilm. Benne a híres 1849. július 2-i lovasrohammal, amelyben kis híján halálos sebet kapott. Ha akkor elesik, ma már hősként élne a tudatunkban. Mivel félholtan is levezényelte a nyári hadjáratot, levezette seregét Aradra, majd onnan – a reménytelen helyzetben – a világosi síkságra, árulónak kiáltották ki. Gyönyörű a róla öregkorában készült festmény, amelyen mintha azt kérdezné tőlünk is: mit tettek velem?
– És Bem megítélését nem alakíthatja politikai oldalak, világnézetek függvényében az, hogy milyen változatos utat járt be? Hiszen áttért az iszlám hitre, amiben több százan követték, majd Murad pasa néven Aleppo kormányzója lett. Ez végül is egy jó példa volt a kultúrák közti békés együttélésre, nem?
– Bemnek egyetlen hite, vallása volt: Lengyelország. Azt akarta megváltani. Jó történelmi érzékkel rendelkezett. Tudta, hogy az Oszmán Birodalom miatt rövidesen kitör a háború a nyugati hatalmak és Oroszország között. E háborúban ő főszerepet akart játszani, méghozzá az oszmán hadsereg tüzérparancsnokaként. Hogy minél előbb az legyen, áttért az iszlámra. Ahogy egy mélyen hívő lengyel költő megértéssel írta: úgy kapott a félhold után, mint az ágyúkanóc után. Egyébként csak néhány tucat társa követe a hitelhagyásban.
– Vitatható megítélésű szereplők akadnak még, például Henryk Dembiński honvéd altábornagy, akinek nevét több utca viseli, miközben az ön írásai szerint nem volt épp pozitív figura. Van azért, amit a javára írhatunk, és ami miatt méltó lehet a pozitívabb emlékezetre?– Dembińskit az 1830/31-es lengyel szabadságharcban is a visszavonulásai tették híressé. Már pedig visszavonulásokkal nem lehet háborút nyerni. Kutuzov se csupán azzal lett győztes. Dembinski haditerveiben – ahogy Görgei mondta róla – mindig volt logika. A végrehajtásban csak kapkodás. Javára írandó, hogy atyaian gondoskodott katonáiról. Erről többen is elismerően írnak.
– A Kossuth rádiónak adott életútinterjút, ahol a rendszerváltásra visszaemlékezve hozzátette, hogy „vagy minek is nevezzük” a történteket. Megint a szavak értelmezése. Nem érzi, hogy valódi rendszerváltás lett volna?
– Rendszerváltozás? Rendszerváltoztatás? Krzysztof Kieslowski, a Tízparancsolat zseniális rendezője azt mondta, akkor beszélhetünk igazi rendszerváltozásról, ha egy napon mindenki kipucolja a cipőjét. Itt arra utalhatott, ha a tömegből mind nagyobb számban válnak ki a személyiségek, azok, akik minden tekintetben minőségi társadalom megteremtésére, építésére képesek. Ehhez az 1989-ben, 1990-ben bekövetkezett változások törékeny alapot teremtettek. De teremtettek. És ez óriási dolog. A munka java viszont még hátravan.
Visszatérve a költészetre, legkedvesebb lengyel költőm, Cyprian Kamil Norwid írásaiban, legyen szó líráról, prózáról, drámáról, meghatározó fogalom a munka. A konok, mindennapi munka, a Vörösmarty által megénekelt „jó mulatság”.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/34. számban? Itt megnézheti!
