Kevés dolog lehet nyomasztóbb egy filmben, mint azt érezni, hogy a felvetett problémá(k)ra nincs igazán megoldás. Illetve: nem tudjuk, hogyan lehetne kezelni a dolgot, javítani a helyzeten. Márpedig miféle megoldást tudunk elképzelni, amikor a probléma az, hogy a főszereplő túl sok problémát kreál? Amikor a tomboló narcizmus vezet minden rosszhoz, akkor hogyan lehetne a helyzetet az általunk ismert keretek között megoldani? Hiszen megszoktuk, a gond általában az, hogy valakire nem figyelnek igazán, a bajait nem ismerik fel, a katarzis pedig akkor jön el, amikor ez megtörténik. De mi a helyzet akkor, amikor az önmaga körül forgó személyről hull le a lepel? Az adná a megnyugtató lezárást, hogy elfordulnak tőle, nem figyelnek már rá? Abszurdabbat nehezen lehet elképzelni.
A Rosszul vagyok magamtól című norvég szatíra címe nem is lehetne találóbb. Esetleg kiterjeszthetjük azt többes szám első személyre. A film ugyanis nyilvánvaló kortünetről, a kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkra jellemző, a közösségi média által jelentősen táplált betegségről ad számot. Ezért is olyan csalóka, ha azt gondoljuk, hogy ezt a főhőst teljes önfeledtséggel utálhatjuk, drukkolhatunk a bukásáért. Mégis jelzésértékű, ha így teszünk, ez ugyanis azt mutatja, hogy fel sem ismerjük: mindegyikünkben megvan az, amit Signe (Kristine Kujath Thorp) elképesztő mértékig túlzásba visz, ámokfutásával hol kórházban, máskor divatfotózáson kikötve. A kettő voltaképpen fel is cserélhető egymással.
Kristoffer Borgli filmje azért is olyan csodálatos, mert tökéletes látleletet ad a másságkultuszt paródiáig fokozó, eközben a felelősségvállalástól rettegő, a mentális betegségekből divatot gyártó, gyógyszerfüggőségbe és önsajnáltatásba menekülő korunkról. Ha kicsit is végiggondoljuk, láthatjuk, hogy politikailag korrektnek cseppet sem mondható film ez, hiszen megmutatja mindannak álságosságát és nevetségességét, amit napjainkban díjazni, elismerni szokás. A film ebben némiképp hasonlít Ruben Östlund olyan fontos alkotásaira, mint a Lavina vagy A négyzet. És mondanám A szomorúság háromszögét is, ha ott a recepció nem térítené el némileg az összképet, a burzsoázia diszkrét báját megmutató filmet úgy keretezve, mintha nem a mi elitünkről, hanem egy másikról, mindig a fentebbiről szólna. Mintha nem bennünket mutatna meg (ahogy teszik azt mondjuk az osztrák Ulrich Seidl csodálatos filmjei), hanem a tőlünk független, sőt, „belőlünk lakmározó” elitet.
Hasonló tendenciát megfigyelhetünk a Rosszul vagyok magamtól kritikáiban is. Az elemzők rendszerint a „rosszul vagyok tőlük” jegyében elemzik a filmet, alig ismerve fel, hogy ez a film mindannyiunkról szól. Pedig emiatt lesz igazán nehéz nézni az alkotást, mert miközben figyeljük, végiggondolhatjuk saját kisszerűségünket, önzésünket, folyamatos megmutatkozásvágyunkat. Belegondolhatunk, mikor volt utoljára, hogy mi is úgy viselkedtünk, mint a főszereplő. Persze, mi (jó esetben) nem tömtük tele magunkat nyugtatókkal, hogy aztán kórházban legyenek kénytelenek gézbe csavarni szinte a teljes fejünket. És persze, mi nem szervezünk divatfotózást a nappalinkba, hogy aztán narcisztikus társunk a széket igyekezzen kiszervezni alólunk, mondván, számára az művészetének eszköze, és nem szeretné, hogy ilyen kontextusban megjelenjen.
A szatíra lényege viszont, hogy túlzásig hajtva mutassa meg mindazt, ami a körülöttünk lévő világra jellemző. Márpedig okoseszközöktől túlcsordult életünkben, amikor az „amit nem nem posztolsz, az nincs” elve hajt mindannyiunkat, voltaképpen senkit nem érthetnénk meg jobban, mint Signét. Legalábbis akkor, ha őszintén szembe próbálnánk nézni önmagunkkal. Ettől viszont rettegünk, ezért gyűlöljük a vásznon látott személyt inkább. Közben esetleg egyenesen arra gondolva: „mit van úgy oda? Hiszen a mi bajunk sem érdekel senkit, aztán mégsem juttatjuk magunkat kórházba! Hát az én gondjaimmal ki törődik? Ki sajnál engem annyira, mint én magamat? Őt nem is kell sajnálni, engem kell!”
Lám, még a narcizmusunkról tükröt tartó film is alkalmas arra, hogy egyszerre jót nevessünk és közben önsajnáltatásba merüljünk ahelyett, hogy kényelmetlenül fészkelődnénk székünkben. Ráébredve arra, amiről Albert Camus is írt A bukásban: „Nem azt kívánjuk (...), hogy esendőnek ítéljenek bennünket. Csak azt akarjuk, hogy sajnáljanak minket, és megerősítsenek az utunkon. Lényegében tehát azt szeretnénk, ha nem volnánk többé bűnösök, de erőlködnünk se kéne, hogy megtisztítsuk magunkat. Nincs bennünk sem elég cinizmus, sem pedig elegendő erény.” József Attila ennél is szigorúbb volt egyik legmegrendítőbb versében: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad. // A bűn az nem lesz könnyebb, / hiába hull a könnyed. / Hogy bizonyság vagy erre, / legalább azt köszönjed.”
A Rosszul vagyok magamtól végtelenül szórakoztatóan, zseniális fekete humorral ábrázolja nyomorultságunkat, szünet nélkül önmagunkért hullajtott könnyeinket, jelentőségünk felismertetéséért vívott szakadatlan harcunkat. Azt, amikor rettegésünk folyamatos tárgya lelepleződésünk lesz, és az, hogy hiába próbálunk majd tovább a másik szánakozásáért folyamodni, azt már nem fogjuk megkapni. Az ilyen mesteri szinten űzött önalázás pedig már végleg elmerül önmagában, egyszerűen nincs hova kimászni, mert nem ismerünk végül semmi mást, csak ezt. Épp ezért olyan kényelmetlen film a Rosszul vagyok magamtól, és épp ezért nehéz megmondani, merre is indulhatunk innen.
norvég-svéd fekete komédia, 95 perc, november 17-től a mozikban
