Napra pontosan negyven évvel azután, hogy az akkori budapesti brit nagykövet egy fogadáson látta vendégül a Népstadionban fellépő Queen együttes tagjait, Freddie Mercury – a Madame Tussauds Budapest által kölcsönadott viaszfigura formájában – visszatért a rezidenciára. Más visszatérő vendég is volt a Lorántffy Zsuzsanna utcában pénteken: Denis O’Regan fotós (aki az együttes akkori koncertsorozatának, a Magit Tour-nak a hivatalos fényképésze volt), valamint Peter Freestone, Freddie személyi asszisztense.
A négy évtizeddel ezelőtti eseményre nagyszabású fogadással emlékeztek a nagyköveti épületben, melyen fellépett a hazai Don’t Stop The Queen tribute-zenekar, ott volt és rövid beszédet mondott Orbán Anita külügyminiszter, és minden vendég munkatársunk, Körmendy Zsuzsanna Freddie Mercury életrazji kötetét kapta ajándékba. A sikerkönyvet a Magyar Hang adta ki, és itt rendelhető meg.
A világhírű rockegyüttes 1986 nyarán több napos látogatást tett Budapesten. Szárnyas hajóval érkeztek a rock ikonok Bécsből, hogy július 27-én több tízezer rajongó előtt adjanak koncertet a Népstadionban. A Queen ezzel történelmet írt, hiszen a brit banda volt az egyik első nyugati sztárcsapat, amely a vasfüggönyön túlra merészkedett, felejthetetlen élményt nyújtva ezzel a magyar rajongók tömegeinek. Freddie Mercury a koncertre készülve titokban megtanulta a „Tavaszi szél vizet áraszt” című népdalt, amelyet aztán magyarul elő is adott a fellépés közben. A nagyköveti rezidencián kiállítottak több képet Denis O’Regan fotóiból: ahogy a duna-parti szálloda teraszán Freddie a magyar népdalt próbálta, a stadionbejárást, a Hungaroringen tett látogatást és természetesen színes koncertfelvételeket is.
– A Queen 1986-os budapesti látogatása több volt egy koncertnél: olyan emlék, amely máig összeköti az embereket Magyarországon és az Egyesült Királyságban. A pillanat, amikor Freddie Mercury magyarul énekelt a színpadon, a mai napig sokak számára megható emlék. Nagy öröm, hogy negyven évvel később a rezidencián méltó módon emlékezhetünk erre a különleges fejezetre közös kulturális történetünkben – mondta Justin McKenzie Smith, az Egyesült Királyság budapesti nagykövete.
A fotós, Denis O’Regan maga is a rocktörténelem része, hiszen popkulturális ikonok garmadájával turnézott együtt. Ő volt David Bowie és az 1985-ös Live Aid hivatalos fotósa, de fényképezte a Queen mellett a The Rolling Stones, The Who, Kiss, Bee Gees, Pink Floyd, AC/DC, Duran Duran együtteseket, és a világsztárok özül többek között Mick Jaggert, Patti Smith-et, Amy Winehouse-t és Paul McCartney-t.
A fogadás előtt lehetőségünk nyílt rövid interjút készíteni Denis O’Regannel:
– Nem félt Budapestre jönni 1986-ban? A Queen volt az egyik úttörője a Vasfüggöny mögé bemerészkedő sztárzenekaroknak.
– Nem féltem, hiszen már többször jártam előtte Budapesten. Először 1974-ben, magánúton, egy kelet-európai utazás részeként, utána még fotósként is voltam itt egy kisebb zenekarral. Mondták nekünk, hogy mindekit figyel a titkosszolgálat és vigyázzunk magunkra, de nem láttuk semmi jelét ennek. Inkább kíváncsiak voltunk – az együttesből mindenki nagyon kíváncsi volt a városra. Voltak egyéni programok is – Brian May például hőlégbalonozott is valahol egy parkban, de én nem voltam ott. Arra is emlékszem, hogy itt ünnepeltük a dobos, Roger Taylor születésnapját – pont azon a szállodai teraszon, ahol Freddie a Tavaszi szelet gyakorolta.
– Egyszerűen odament egy stúdió hátsó bejáratához, és addig vár, amíg kijött egy híres zenész – ezzel kezdődött a fotós karrierje a hetvenes években. Ma, a testőrök, lesötétített üvegű limuzunok és szigorúan titkos naptárak világában ez teljesen elképzelhetetlen. Szerencséje volt?
– Tudtam, hogy mit akarok csinálni, mielőtt még elkezdtem volna, és ezért mindent megtettem, ez a titok. Négy dolog volt a bakancslistámon: le akartam fényképezni David Bowie-t, akartam egy turnét a Quennel és a Rolling Stonessal, és a Beatles miatt akartam dolgozni Paul McCartney-val. Szerencsém volt, hogy mindet kipipálhattam, de ehhez türelmesnek kellett lenni, és amikor eljött az idő, megragadni a lehetőséget. David Bowie esetében egy egészen banális dologgal kezdődött a hosszú kapcsolat: egy kisboltban dolgoztam, ahova bejött két rajongó tinédzser, és papírt-ceruzát kértek, és elkotyogták, hogy azért van ezekre szükségük, mert az út másik oldalán lévő stúdióban állításuk szerint épp a világsztár adott elő egy dalt. Hazarohantam a fényképezőgépemért, és én is odaálltam a stúdió ajtajához.
– Ma már gyakorlatilag nulla az esély arra, hogy egy világsztárral összefussunk az utcán.
– Nem fogja elhinni, de valószínűleg már ön is talákozott valakivel, csak nem tudott róla. Ők is emberek, szeretnek egyedül kószálni, és egy mélyen behúzott baseball-sapka tökéletesen elrejti az embert. Az emberek fejében a fellépőruhás, csillogó sztár él – egy farmerben, egyszerű polóban, napszemüvegben és sapkában lévő valaki bele tud olvadni a tömegbe. Ha valaki nem akar feltűnni, nem is fog – David Bowie például olyan éttermekbe járt, melyek nem arról voltak híres, hogy celebek járnak oda, így nyugodtan tudott ebédelni. Igaz, ma annyiban változott a helyzet, hogy mindenkinek van telefonja, és tud készíteni egy lesifotót, amit ha kiposztol egy népszerű platformra, a rajongók percek alatt értesülnek róla.
– Ha már a telefonnál tartunk, ön az analóg vagy a digitális fotózás híve?
– Én már régóta a digitális tábor híve vagyok, de nosztalgiából „visszarontom” a digitális képeim fekete-fehérre és ráteszek egy szemcsés szűrőt. Ma már a telefonom is tűéles, tökéletes képeket tud készíteni és ez néha túl sok. De fantasztikus érzés, hogy nem kell nehéz táskákat cipelnem, és mindig nálam van az eszközöm. És mondok még egy, talán kevéssé ismert előnyt: régen, ha egy magazin színes képet kért tőlem, el kellett küldenem magát a negatívot (míg a fekete-fehér képeknél elég volt egy jó minőségű nagyítás). Rengeteg jó képem eredetije kallódott el így. A digitális világban viszont minden megmarad nálam – igaz, most arra kell figyelni, hogy több helyre is lementsem őket.
