Meddig tart a dokumentumfilm, honnantól kellene egy másik műfajról beszélnünk? Az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) Kínával kapcsolatos filmjei esetében vetődhet fel bennünk a kérdés. Elsősorban is A Vörös falak foglyai esetében, miután az kizárólag a Műszaki Egyetem 2019. novemberi ostromáról készült felvételekből áll össze. Ami persze kuriózumszámba megy így, hogy az információkat legszívesebben elzárnák a külvilág elől. Az sem csoda, hogy az alkotók nem merték felvállalni a nevüket, ahogy az arcukat sem. Utóbbi a helyzet a Faceless (Álarc mögött) esetében is, ahol viszont ismerjük a készítők, köztük Jennifer Ngo rendező nevét. Igaz, itt amerikai produkcióról van szó, a hatósági megtorlástól az alkotóknak kevésbé kellett tartaniuk, mint a megszólalóknak. Akiket látva kevésbé lepődünk meg a mostani járványos időszakban, viszont 2019-ben még idegenebb lehetett volna számunkra, hogy mindannyian maszkban járják az utcákat, és abban is mernek csak nyilatkozni.
Ellentmondásos viszont, hogy miközben A Vörös falak foglyaiban a tüntetők többségének arcát elhomályosítják, addig vannak, akiket közvetlen közelről mutatnak, ráadásul maszk nélkül. Ilyenek a Műszaki Egyetemet elfoglaló fiatalokhoz érkező iskolaigazgatók, akik a távozásba beleegyező diákokat akarják kimenekíteni. Vagy nem is menekíteni, hanem kiszolgáltatni a hatóságoknak? Nem lehetnek ebben biztosak a tüntetők, akik az egyetem elfoglalása után patthelyzetbe kerülnek. Távoznának egy idő után, de tisztában vannak vele, miféle megtorlásban lehet részük, ezért inkább a kivárásra játszanak. A hatóságokkal állítólag egyeztető igazgatók pedig azt ígérik, nem történik majd semmi azokkal, akiket sikerül kijuttatniuk. Az egyik ilyen iskolai vezető a teljes nevén bemutatkozik, és többször beszél arról, hogy szeretnének ők is eredményt elérni a hatalomnál, valamint nem céljuk a vezetéssel (és a kínai beavatkozással) szemben demonstrálók megtörése. Ha tisztában is vagyunk vele, hogy nekik kevésbé kell tartaniuk a következményektől, akkor is: miért szolgáltatják őket így ki, miközben minden egyes tiltakozónak megadják a jogot, hogy anonim maradjon?
A hongkongi események bemutatása esetében is érvényes az, amit a posztszovjet filmekkel kapcsolatban írtunk. A narratíva itt is erősen egy irányba lejt, ami persze a szabadságjogokért tüntető civilek esetében még kevésbé meglepő, mint mondjuk az ukrán paralimpikonoknál. Magától értetődő, hogy inkább azonosulunk az autoriter törvények ellen tiltakozókkal, mintsem a birodalmi érdekeit védő Kínával, illetve az azokat kiszolgáló hongkongi vezetéssel. Nemcsak általában a szabadságvágyukkal értünk egyet, de a különböző ügyekben való kiállásukkal is.
A mostani filmek a néhány évvel ezelőtti nemzetbiztonsági törvénytervezethez, illetve az amiatt felerősödő tiltakozásokhoz kapcsolódnak. A Kínának való kiadatás lehetősége nem meglepő módon utcára vitt annyi embert, mint az 1997-es visszacsatolás óta semmilyen más ügy Hong Kongban. Az emberek most úgy érezték, minden korábbinál jobban ki lettek volna szolgáltatva a kommunista Nagy Testvérnek, ezt pedig bármi áron meg kívánták akadályozni. Ami persze elvezetett az elmúlt évtizedek legnagyobb letartóztatáshullámához is Hong Kongban. Az Álarc mögött általánosabb képet ad, több tiltakozót (diákot, hívőt, rendőr lányát) megszólaltatva mesélve a városállam elmúlt évtizedes küzdelmeiről. A Vörös falak foglyai (Inside the Red Brick Wall) eközben kizárólag a Műszaki Egyetem (PolyU) hosszúra nyúlt ostromáról szól, cseppben a tengerként mutatva a rendszer pitiánerségét, kíméletlenségét és generációk szembenállását.
A Hong Kong Documentary Filmmakers produkciója a végére válik kifejezetten érdekessé. A tüntető diákok addigra teljesen kimerülnek, az indulatok egyre inkább elszabadulnak, miközben a kintről érkező iskolaigazgatók igyekeznek többeket meggyőzni a távozásról. Ezek a jelenetek azok, amelyek sokat emelnek a filmen, kicsit ellensúlyozva az első nagyjából háromnegyed-egy óra unalmát. Merthogy az már tíz perc után is látszik, hogy ugyan jó ilyen közeli képeket látni egy elhallgatni próbált tüntetéssorozatról, de a végtelenségig azért nem néznénk a rendőrök és demonstrálók összecsapásait. Főleg, hogy azok nagyjából hasonló dramaturgia mentén szerveződnek: rendőrök fenyegetőznek és tömegbe lőnek, a tüntetők menekülnek vagy megsérülnek, nagyon dühösen forradalmi jelszavakat skandálnak, végül mégis elkeserednek.
Érdekes amúgy látni, mennyire hasonló egy ilyen megmozdulás Hong Kongban, mint mondjuk Budapesten, ahol efféle képek az egyetemfoglalások idején jöttek szembe velünk. Hasonló, már ami a diákok indulatait, eszköztelenségét és tehetetlenségét illeti. A hatalom viszont Hong Kongban sokkal durvábban üt vissza, az erőszakos jeleneteket pedig kifejezetten dermesztő itt, ahogy az Álarc mögött-ben is nézni. Viszont egy idő után idegesítővé válhatnak a fontoskodó, magukból egyre inkább kiforduló, idegrohamot kapó diákok, és olykor már azért kezdünk szurkolni, hogy legyen mielőbb vége az egésznek, mert az egészet egyszerűen rossz nézni. Ebből a szempontból szerencse, hogy nem tudunk hasonló kamerás felvételeket megtekinteni bármelyik korábbi forradalmunkról, különben biztos csökkenne a lelkesedésünk. Még úgy is, hogy, ha kellőképp racionálisak vagyunk, tudjuk, mennyire véletlenszerűen alakulnak ilyenkor az események, a résztvevők pedig mennyire feszültek, harciasak tudnak lenni.
A végére viszont valóban drámaivá válik a tüntetők és a diákokat kivezetni próbáló igazgatók szembekerülése. A fiatalok végtelen elkeseredettségét, kifáradását a hatalom cinizmusa, kegyetlensége táplálja, nézőként pedig a végére csak dühösebbek leszünk, hogy megint el kellett jutni idáig. Hiszen az életben sokkal fontosabb dolgokkal kellene elfoglalnunk magunkat, különösen ezeknek a fiataloknak, akik előtt ott lenne a jövő. Ráadásul a hatalmat megtestesítő rendőrök olyan gúnyolódásokkal bőszítik őket, mint hogy „az egyetemre felvételivel lehet bejutni, nem ostrommal. Tanuljatok szorgalmasan és bejuttok.” Máskor egy-egy popdalt játszanak be a tüntetőknek: Tíz oldalról támadunk, Körül vagytok véve. Csoda-e, hogy a tüntetők csak még hajthatatlanabbá válnak, a kompromisszum pedig még elképzelhetetlenebbé? Ezzel persze a tragikus kimenet is nehezen elkerülhetővé.
Az Álarc mögött-ben eközben többet hallunk az egykori gyarmati múltról és a visszacsatolásról, illetve a fogadkozásról, hogy most már szabadok lesznek, nem pedig a kommunista Kína bábjai. Amikor pedig látják, hogy ez egyre bizonytalanabbá válik, jönnek az esernyős tüntetések, majd az állandósuló összecsapások, illetve a hatalmi magyarázkodás: Carrie Lam nem ért egyet azzal, hogy rendőri erőszakról beszéljenek, szerinte a hatóságok csak próbálják fenntartani a rendet. A rögzített képek persze nem ezt mutatják, a tüntetőkkel szembeni brutalitást nézve önkéntelenül is ökölbe szorul a kezünk.
A demonstrálók forradalmi hevületét látva máskor csökken, hiszen a „győzelem vagy halál”-t, bosszúállást és Hong Kong utolsó csatáját kiáltó, egyre jobban őrjöngő diákok látványa könnyen elidegenítheti a nézőt. A megszólaltatott maszkos ellenállók viszont érthetően és átérezhetően elmondják, miért érzik szükségét a kiállásnak, és miért félnek attól, hogy még jobban kiszolgáltatódnak Kínának. A legizgalmasabbak viszont a rendőr apjával való csörtéit mesélő lány történetei. Egyben elkeserítő hallani, ahogy egyre jobban elmérgesedik a viszony ahelyett, hogy valamit végre megértenének a másik hozzáállásából is. Ebből a szempontból erős túlzás is sajnos, amikor a film leírásában azt írják, a rendőr apját imádó lány is megszólal a produkcióban.
Jó lenne arról hallani, hogy lehetséges a nagyon mást gondoló és helyesnek tartó feleknek megbékélniük, közösen dolgozniuk egy élhetőbb hazáért. Sajnos az említett filmek egyike sem ezt mutatja.
