Egy új kutatás több száz temetőt vizsgált meg Angliától Erdélyig, és arra jutott: a korábban sok esetben sírrablásnak, fosztogatásnak vélt jelenség nem biztos, hogy a temetkezések zsákmányszerzésből, nyereségvágyból elkövetett felprédálását célozták.
Több száz kora középkori temetőt megvizsgálva európai régészek egy csoportja érdekes megállapításra jutott: a korábban sok esetben sírrablásnak, fosztogatásnak vélt jelenség nem biztos, hogy a temetkezések zsákmányszerzésből, nyereségvágyból elkövetett felprédálását célozták. A sírok ilyen jellegű – egyes helyeken igen gyakori – bolygatásának lehetőségét néhányan már korábban is felvetették, ám az Antiquity szaklap hasábjain most megjelent tanulmány nagy bontásban próbálta összegezni az ásatások tapasztalatait. Ezekből pedig a szerzők szerint az látszik, hogy a VI. és VIII. század között, figyelembe véve persze a helyi sajátosságokat, Erdélytől Dél-Angliáig kimutatható és általános jelenségről volt szó.
De miért gondolják úgy a kutatók, hogy nem klasszikus fosztogatásról van szó? Azért, mert sok esetben nem az értékes tárgyakat, például arany- vagy ezüstékszereket emelték ki a sírokból. Bizonyos tárgytípusokat ugyanakkor szinte mindig eltávolítottak, különösképp a kardokat, a nagy késeket és a ruhakapcsoló tűket, brossokat, azaz fibulákat. Szintén az anyagi haszonszerzés ellen hat, hogy a régészek azt is megállapították, a sírokból kiemelt tárgyak közül sok rossz állapotban lehetett, különösen a kardok, és elmozdításukkor már nem bírtak sok gyakorlati haszonnal vagy gazdasági értékkel. Arra is akad példa, hogy a tárgyaknak csak egyes részeit veszik ki, például Bajorországban a többrészes övkészletek elemeit, vagy Franciaországban a kardrészeket, így az eltávolított részek lenyomatai maradnak.
A meglévő adatok szerint Franciaországban a sírok újranyitási aránya ritkán haladja meg az 50 százalékot bármelyik lelőhelyen, míg Németország déli részén, Ausztriában, Magyarországon vagy Romániában bizonyos temetőkben szinte minden nyughelyet megbolygattak. A legújabb tanulmányok eredményei pedig azt mutatják, a sírokat általában egy generáción belül nyitják meg. Sőt, olykor még kevesebb idő telik el a ravatal és a tárgyak kiemelése között. – Leggyakrabban a lágy rész pusztulása után nyúlnak bele a sírokba, de még azelőtt, mielőtt a faanyag, így a koporsó összeomlott, vagy e nyomán üledék keletkezett volna benne – állapítják meg a szakemberek.
A Somogy megyei Vörs VI. századi, langobárd temetőjében tapasztaltak alapján Sági Károly három bolygatási módszert figyelt meg. Ha a koporsó már összeomlott, az egész sírgödröt újra kinyitották, majd ezt követően kivitték a tárgyakat. Ha a koporsó még ép volt, egy kisebb gödröt ástak, és a fedelet koporsót átszúrták. A tárgyakat hosszú eszköz segítségével keresték meg és vitték ki. Vagy egy nagyobb gödröt ástak, a koporsó fedelét kinyitották, és a tárgyakat kivették.
A friss tanulmány vezető szerzője, a Stockholmi Egyetem régésze, Alison Klevnäs fontosnak tartja, hogy megállapításaik nem általános érvényűek, mint inkább egy széles körben és területen megfigyelhető folyamatot rögzítenek. A jelenség mögött álló motivációk régiónként eltérőek lehetnek, és a helyi sajátosságokhoz, halottkultuszokhoz illeszkedhettek.
Vajon mi húzódhatott meg a folyamat mögött? Pontos és aprólékos válaszok nincsenek, a kutatók is csak találgatnak, és több feltételezés is napvilágot látott már ezzel kapcsolatban. Az első szerint, mivel a sírbolygatások korban nagyon közel esnek a temetés időpontjához, az „elkövetők” lehetnek az elhunyt rokonai, vagy tágabb pátriája. Olyan, akár személyes tárgyakat vesznek így magukhoz, amellyel őrizni tudják az adott személy emlékét. Egy másik magyarázat a kereszténység mind szélesebb körben történő elterjedésével magyarázza a folyamatot. Mivel az új rítussal eltűnnek a mellékletek, ezért a később kereszténnyé váló lakosság így próbál megfelelni az új temetkezési szokásoknak. Ezt támasztják alá azok a megfigyelések, amelyek szerint a sírt bolygatók nem nyúlnak a kereszténység szempontjából fontos tárgyakhoz, tabuként kezelve a sírokban hagynak minden ilyen mellékletet.
A népvándorlás kor kiváló kutatója, Bóna István azt sem zárta ki, hogy az egyébként 568 táján Észak-Itáliába vándorló langobárdok, valamint a gepidák a saját temetőiket pucolták ki a mögöttük érkező, majd a Kárpát-medencét meghódító avarok elől. Hasonlóan érvel Hermann Friedrich Müller, aki szerint a jelenség a zavaros, bizonytalan, háborús idők mellékzöngéje; a sírokat olyan időszakokban fosztogatták amikor nem tudták érvényesíteni a törvényeket. A kora középkorban érvényben lévő „jogszabályok” ugyanis kifejezetten tiltották a sírok fosztogatását, kirablását. Ez ugyan erősíthetné az előbbi teoriákat, ám a gyakorlat inkább azt mutatja, nem köthető etnikai változásokhoz a jelenség. Klevnäsék megfigyelései is azt erősítik, hogy egy-egy temetőben generációkat átívelően, hosszú évtizedeken át nyitották fel a sírokat.
A VI-VII. századi erdélyi temetőket ebből a szempontból áttekintő Dobos Alpár szerint kevés a jól dokumentált temetkezés, ám egyelőre nincs olyan szilárd érv, amely alátámasztaná azt, hogy a korabeli erdélyi temetők sírjait rituális céllal nyitották volna fel. „Valószínűbbnek tűnik, hogy a fő cél az volt, hogy kivegyék a drágább tárgyakat a sírokból. Ez valószínűleg egy olyan folyamatos tevékenység volt, amely a helyi közösségek egyetértésével és tudtával zajlott. A jelenség részletesebb és pontosabb értelmezéséhez új és jól dokumentált temetőkre van szükség” – írta még egy 2014-es publikációjában Dobos.
A Live Science tudományos portál is több régészt is megkérdezett arról, hogy mit gondolnak a friss tanulmány megállapításairól. „Azt hiszem, nagyon nehéz lesz pontosan megmondani, miért távolították el az emberek a sírokból a tárgyakat” – véli Yves Gleize. A francia Nemzeti Megelőző Régészeti Kutatások Intézetének (Institut national de recherches archéologiques préventives) kutatója szerint nem szerencsés, hogy a tanulmány kutatói úgy kísérelték megállapítani, mikor nyitották fel a sírokat, hogy megbecsülték a testek lebomlási folyamatát az adott sírokban. „Ez problematikus, mert a testek és a koporsók bomlása a környezettől függően hosszabb vagy rövidebb ideig is eltarthat” – figyelmeztetett Gleize.
A Tübingeni Egyetem professzora, Heinrich Härke szerint a cikk újdonsága – amelyet érdemes kiemelni és kellő elismeréssel szólni róla – az a következetes igyekezet, amellyel a szerzők a összegyűjtötték a nyugat- és közép-európai bizonyítékokat a „sírnyitásokról”, majd pedig azt a VI-VII. századi európai szintű jelenségként mutatják be, néhány lehetséges értelmezést kínálva mellé. Hasonlóan elismeréssel szólt a munkáról Emma Brownlee, a Cambridge-i Egyetem régésze. „Az egyik dolog, ami feltűnik számomra, az a tény, hogy a sírok újranyitása nagyon hasonló módon történik egymástól távoli helyeken, az angliai Kenttől egészen Erdélyig, ami azt sugallja, közös megegyezés volt arról, hogy miként lehet kapcsolatba lépni a halottakkal, és ez meghaladta a kulturális határokat. Még csak most kezdjük értékelni, mennyire összekapcsolódott a kora középkori világ, és az ehhez hasonló kutatások rendkívül hasznosak” – nyilatkozta Brownlee.
Felhasznál források, szakirodalom
• Klevnäs, Alison - Aspöck, Edeltraud - Noterman, Astrid - Van Haperen, Martine - Zintl, Stephanie: Reopening graves in the early Middle Ages: from local practice to European phenomenon. Antiquity 2021, 1-22. [pdf]
• Dobos, Alpár: Plunder or Ritual? The Phenomenon of Grave Reopening in the Row-Grave Cemeteries from Transylvania (6th-7th Centuries). Annales Universitatis Apulensis – Series Historica (18/2) 2014, 135-162. [pdf]
Érdekli a történelem? Lapunkban minden hónap első péntekén olvashatja Időgép mellékletünket! Ha pedig online is olvasná, az Időgép további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/29. számában jelent meg július 16-án.
