Anyagfáradás, román forradalom és az év sokkmozija. Ezek voltak 2024-ben a kedvenc filmjeink.
Fekete pont
Pont fekete
Az iskola ablaka úgy ahogy volt, keretestül zuhant ki az udvarra. Nem rossz gyerekek lökték ki, az ok: anyagfáradás. Az üveges vállalkozó nagy mellénnyel, katonásan sorolja az árakat, a tanárok megszeppenten hallgatják, hisz kik ők egy menő mesterhez képest a mai világban. A pénz beszél, az meg ugye a sulinak nincs, a tankerület pedig nem ad. Pályázni kell. Pályázni! A feladatot magára vállaló technikatanárt alázzák, s amikor sokadjára telefonál az ügyben, véletlenül hozzá kapcsol vissza a flegma tankerületi titkárnő: rázzam le? – kérdezi. Majd a vonal megszakad.
Szimler Bálint rendezésében nincs fizikai erőszak, öncélú trágárság, lassú víz partot mos, avagy inkább partra vet. Hangulatában „retró”, miközben ez maga a jelen. Kicsit mint a hatvanéves HÉV-kocsik esetében: nosztalgiajáratnak megtenné, na de minden nap azt használni?
Míg a Moszkva térben (2001) még kimondható, hogy bár az eddigi történelemkönyvek nyilván kiválóak, teljesen hitelesnek azonban mégsem mondhatók, a Fekete pont visszadob a startvonalra, de már futócipők nélkül. Ülj le, hallgass, tűrj, igazodj. És már kikacsintás sincs. A film szinte dokumentarista eszközökkel döbbent rá, hogy egy dohos tanteremben élünk, és nincs kicsengetés. A Fekete pont erős alkotás, még ha többek szerint jó húsz percet lehetett volna feszesíteni rajta. Középpontjában egy nyugatról hazaköltöző család kisfia áll, meg az új iskolája, de a rengeteg emberi pitiánerség, a teljesen felesleges kiszúrások, a „ha pici hatalmam van, visszaélek vele”-elv – hát bizony, ez az életünk egyik alaptapasztalata. És ebben az alá-fölé rendeltségben olykor a portás a király, mert bizony nem mindegy, melyik ajtón megyünk be, és melyiken ki. Itt rendnek kell lennie. Csoda hát, hogy mire eljöhetne a nagybetűs élet, a gyerekeket sikerül kiképezni kicsinyességből, besúgásból, s abból, hogy ha mindezzel szembeszállsz, kiterítenek. Beáll az anyagfáradás. Netán nincs így?
/György Zsombor/
Az év magyar filmje azt mutatja be, hogyan tesszük a világot élhetetlenebbé egymás számára
A Fekete pont szinte minden jelenete tele van emlékezetes mondatokkal. Nem véletlen, hogy Szimler Bálint filmje is az állami támogatási rendszeren kívül jött létre.
Anul nou care n-a fost
Keserédes film a román forradalomról
December 22-től a román Netflix kínálatában már elérhető (a magyarban – egyelőre? – még nem találtam meg) az év romániai filmje, ami idén decemberben különösen aktuális, hiszen a 35 évvel ezelőtt zajló romániai forradalmat közvetlenül megelőző időszakban zajlik. Az Anul nou care n-a fost (magyarul talán Az újévi műsor, ami elmaradt-ra fordítható a legjobban) egy keserédes komédia a Ceaușescu-rendszer utolsó heteiről. 1989 decemberét írjuk, a Román Televízió már korábban rögzítette a diktátort dicsőítő újévi műsorát, ám a főszereplő színésznő időközben disszidált, ezért ki kell vágni a műsorból. Nincs idő újra összetrombitálni az ország különböző részeiből a statisztákat, számítógépes megoldásokról még hírből sem hallottak akkoriban, így a rendezőnek ki kell találnia valamit.
Öt szálon fut a történet, és mindegyik jellemző arra a korra: az épp lerombolandó bukaresti belvárosból kitelepített idős hölgyé, aki öngyilkosságot sem tud elkövetni, mert túl hamar kikapcsolják a gázt; a beugró színésznőé és a tévérendezőé; a disszidáló fiatal egyetemistáé; valamint a családfőé, akinek a kisgyereke azt kéri a Mikulástól egy postára feladott levélben, hogy dögöljön meg Ceaușescu.
Bogdan Muresanu zseniális filmje négy díjat is elhozott a 2024-es Velencei Filmfesztiválról: a kritikusok Fipresci-díját, a legjobb forgatókönyvírónak járó Bisato d’Orót, az Orizzonti kategória nagydíját, valamint – és ez külön büszkeség – a film operatőre, a csíkszeredai születésű Bíró Boróka kapta a legjobb negyven év alatti női alkotónak adható elismerést, a Valentina Pedicini különdíjat. Két óra húsz perc tömény időutazás egy olyan világban, ami immár sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.
/Lukács Csaba/
A szer
Az év sokkmozija nem mindenkinek való, az edzettebb testhorror-kedvelőket is készületlenül érheti – épp ezért fogják ők végül különösen imádni. De a Demi Moore-nek remélhetőleg Oscart hozó film nemcsak elborult történetéért, vad vizuális orgiájáért, de mondanivalójáért is maradandó élmény. A szer (The Substance) filozofikusságáról korábban írtunk már, és most is csak ismételni lehet: Coralie Fargeat műve tökéletesen ragadja meg a korszellemet.
Maradandó, mert egyszerre tesz fel örök kérdéseket, idéz meg klasszikusokat a Dorian Gray arcképétől Az elefántemberen át A légyig, miközben az erősen múlt század második felét idéző esztétikájával mutat rá napjaink szórakoztatóiparára, testképzavarára és tudathasadásos öngyűlöletére. Erős mű, melyet lehet imádni, lehet tőle nagyon idegenkedni, de szinte lehetetlen mellette közömbösen elmenni.
/Lakner Dávid/
Demi Moore Oscar-gyanúsat alakít az év filozofikus sokkhorrorjában
A szer eszünkbe idézhet olyan klasszikusokat, mint Az elefántember vagy A légy, ahogy a Dorian Gray arcképét szintén. De beszélnünk kell a szubsztancia-elméletekről is.
Tökéletes napok
A szer ellentéteként is tekinthetünk az idei év másik nagy alkotására. Wim Wenders sokáig lejjebb vette a lángot, hogy aztán idén életműve egyik legkiemelkedőbb munkáját tegye le az asztalra. Csendes, nyugodt film, az élet alulnézetből, melynek romantikája akkor sem tűnik hamisnak, ha tudjuk, sokan önhibájukon kívül képtelenek elérni ezt a fajta harmóniát.
Wenders hőse, a Tokió közvécéit takarító Hirayama is nehéz múltat tud maga mögött, és mintha menekülne is az elől, mégis: a szeretetet sosem tagadja el attól, aki ott van vele, és akinek mindennél nagyobb szüksége van arra. Mert tudja a rögtön tömegek számára rögzült bölcseletet: a legközelebb, az legközelebb van, a most pedig most. Egyben reményt ad mindenki számára, hogy a hétköznapok gondja-baja mellett is lehet rockklasszikusokat fütyülni az autóban, lehet a fürdőben megélni a mennyországot, és William Faulknert vagy Patricia Highsmith-t olvasva bejárni távoli világokat, egyben megismerni önmagunkat.
Az év feelgood mozija hangulatában Jim Jarmusch Patersonját idézi, de képbe hoz amerikai rock and rollt és egy nagy adag zen filozófiát is. Tökéletes film.
/Lakner Dávid/
Tanuljuk a hétköznapok szeretetét
A Tökéletes napoknál szívderítő filmet rég láttunk a mozikban. Wim Wenders még nyolcvanhoz közel is képes nagyot alkotni.
Anora
Sean Baker az az amerikai függetlenmozis filmmágus, akinek jelenleg minden esélye megvan arra, hogy taroljon a 2025-ös Oscar-gálán. Nem véletlenül lett az Anora sokak idei kedvence, noha mások meg joggal érezhetik ezt a filmet túlságosan földhöz ragadtnak, groteszken hétköznapinak. Baker sokadjára nyúl a bevált recepthez: egy teljes filmen át megmutatni a periférián élő, eleinte idegenkedéssel figyelt figurákat, akiket a végére egytől egyig megszeretünk. Kis Hajni hasonlóra volt képes a Külön falkában vagy emlékezetes rövidfilmjeiben.
Bakert mondják a szexmunkások védőszentjének is, filmjeiben valóban gyakran követhetünk pornósokat és prostituáltakat, hogy aztán mindig meglássuk bennük a küszködő, hibáik ellenére kedvelhető, szeretethiányos embereket. Az Anorában, mondjuk, nem is feltétlenül a főhős, de egy orosz verőember lesz a végére a nézők abszolút kedvence. A filmmel szemben joggal vethető fel, hogy időnként leül a sztori, nem tartja fenn egyenletesen a figyelmet, de aztán egy-egy szürreálisan túltolt jelenettel mindig visszaránt bennünket, hogy egyszerre nevessünk, hitetlenkedjünk és csóváljuk a fejünket.
Lehetett volna talán rövidebb is az Anora, de van annyira valóságszagú, szívszorító darab, mint a Floridai álom vagy a Vörös rakéta. És, ahogy azt Bakernél megszokhattuk, ezúttal is az utolsó jelenet üt be igazán. De annyira, hogy a székünkből is nehéz lesz felállnunk utána.
/Lakner Dávid/
Vörös szobák
Az elmúlt év talán legkülönösebb pszichothrillerét rendezte meg Pascal Plante. Sorozatgyilkosos film ez is, többen joggal emlegetik A bárányok hallgatnakkal való párhuzamot, ugyanakkor itt a három kamaszlány meggyilkolásával vádolt Ludovic Chevalierről végül nagyjából semmit nem tudunk meg. A fókusz a tárgyalásokra beülő modellen van, aki hazatérve a darkweben való kutakodásban, az online pókerben és a házi tornában éli ki magát. Sokszor ezeket megdöbbentő váltásban, szinte egyszerre művelve. A Vörös szobák nem is annyira magukról az elkövetett borzalmakról, hanem azok utóéletéről, hatásáról szól. Arról, ahogy reagálunk rájuk. Mint ahogy Kelly-Anne választott online alteregója, Shalott kisasszonya (The Lady of Shalott) is csak tükrében láthatta a valóságot, amit végül nem is bírt elviselni. A XIX. századi költő, Lord Tennyson versbéli nőalakjáról van szó, általa magyarázva korunk digitális embertelenségét, lesötétített szobás önmegvalósító magányát. A középkori hangulatú filmzene csak hozzátesz a kontraszt élességéhez. A film amúgy francia kanadai, de az angol cím (Red Rooms) behoz egy többletjelentést is: a Ragyogásból emlékezhetünk a redrum-murder megfordításra.
Azt írtam az előbb, hogy a sorozatgyilkosról nagyjából semmit sem tudunk meg. A Vörös szobák viszont azért lesz olyan rendkívüli és nyugtalanító, mert Kelly-Anne-ről szintén nem. Többeknek nincs is ínyére ez, szeretnének tudni a motivációkról – miközben, meglehet, valóban nem itt kell keresnünk a lényeget. Sokkal inkább ott, hogy a filmben ábrázolt bűnök feltárásához, az útvesztőben való igazodáshoz valójában leginkább megszállottságra van szükség.
Kelly-Anne fő tulajdonsága, hogy – a gyilkoshoz hasonlóan – kiismerhetetlen. Amorális, gátlástalan, perverz? Nem tudjuk. Tartunk tőle, hogy igen. Reménykedünk, hogy mégsem. De ha a céljai jónak tekinthetők, azok szentesítik-e valóban eszközeit? És hősként tekinthetünk-e rá, ha tulajdonképpen továbbra sem tudjuk, mit miért tesz? Annyin múlik-e csak a cselekedetek megítélése, hogy végül mi lesz az utolsó lépés? Etikus hackerekben bővelkedő korunk aktuális kérdése is ez, de megvannak a maga történelmi példái, emberi általánosságai is nyilván.
A Vörös szobák nyugtalanító, fojtogató film. Olyan bűnügyi thriller, melynek legfelkavaróbb jelenetét egy tárgyalótermi cosplay hozza. Olyan film, ami megmutatja, hogyan lesz a felfoghatatlan kegyetlenségből virtuális show: képernyő által homályosan látunk. A film után pedig legszívesebben örökre lecsatlakoznánk a hálóról, ahogy a true crime műsorokat is egy életre elfelejtenénk. Sokáig fogunk még gondolkozni arról, milyennek ismerhetjük meg belőle a világunkat.
/Lakner Dávid/
Lakner Dávid kedvenc filmjei 2024-ben:
1. A szer
2. Vörös szobák
3. Nyersanyag
4. Fekete pont
5. Tökéletes napok
6. KIX
7. Érdekvédelmi terület
8. Ne várjatok túl sokat a világvégétől
9. Lány a tűvel
10. Anora
11. Beetlejuice Beetlejuice
12. Kálmán-nap
13. Agymanók 2.
14. Holnap meghalok
15. A bérgyilkos, aki nem is volt
16. Kék Pelikan
17. Futni mentem
18. Longlegs
19. Áradás
20. A platform 2.
Kedvenc rövidfilmek:
1. Az utca másik vége
2. Diamond Beauty
3. Tavasz
Kedvenc sorozatok:
1. Szarvasbébi
2. Különös történések a Szondi utcában
3. Száz év magány
4. Az Akolitus
5. Álom Stúdió
A korábbi évek filmes listái itt érhetőek el: 2023, 2022, 2021, 2019, 2018.
