Ha az állami pénzosztó szerven múlna, a szegedi Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott produkciók jó része nem készülhetett volna el. Sem azok, amelyeket itthon forgattak le (ahogy épp tudtak), de azok a nemzetközi munkák sem, amelyeket külföldi fesztiválok sora ismert el. Nem mintha a most pozícióban lévők túlságosan becsülnék ezeket az eseményeket. A sértettség kiviláglott például Lajos Tamás néhány évvel ezelőtti, az egymásnak osztogatott díjakat emlegető nyilatkozatából. De most engedjük el egy pillanatra mindezt: Szeged, ahogy egyébként a legtöbb hazai filmfesztivál is, más. Sokan örültek a nemrég feltámasztott Magyar Filmszemlének, de nem szabad megfeledkezni a többiekről sem. Főleg azokról, amelyek a Zsigmond Vilmos Filmfesztiválhoz hasonlóan kis pénzből próbálnak valami emlékezeteset létrehozni. (Hasonló például a szolnoki ATAFF, némileg nagyobb kaliber a miskolci CineFest, fontos aztán a rövidfilmes BuSho, a rajzfilmes Cinemira és Anilogue, meg még egy sor fesztivál. Az idei szegedi fesztiválon pedig épp azon is sajnálkoztak sokan, hogy teljesen egybeesett a Kecskeméti Animációs Filmfesztivállal, részben pedig a Friss Hússal. Ráadásul, tegyük hozzá: előbbiekkel szemben, hiába épp annyira minőségi, a Zsigmond Vilmos Filmfesztiválnak a Nemzeti Filmintézet egy forint támogatást sem szavazott meg. A fesztivált így előbbiek töredékéből rendezik meg, és Szeged város a legfőbb támogatója.)
A Zsigmond Vilmos Filmfesztivál – hasonlóan egyébként az ATAFF-hoz – a látványra fókuszál, a díjakat is az operatőrök kapják. Az idei rendezvény kritikus zsűrijében helyet foglalt jelen cikk szerzője is, továbbá Kiss Tamás a Filmtekercstől és Molnár Judit Anna a Filmhutól. A főzsűri tagjaiként Szabó Gábor és Lehr Juhász Péter operatőrök, Kis Hajni rendező, Borbély Alexandra színésznő és Rajna Gábor producer döntöttek a kategóriadíjakról. Volt aztán zsűris képviselete a Játékfilmrendezők Egyesületének (Vermes Dorka, Cibulya Nikol, Fésős András), a Filmoperatőrök Egyesületének (Bolygó Balázs, Borbás István, Csepeli Eszter, Kardos Sándor, Máthé Tibor, Szabó Gábor), döntött Diákzsűri is. A fesztivál az előző években átkerült őszre, de most végre ismét májusban tarthatták – sokkal jobb ilyenkor kiülni a Belvárosi Mozi elé, megvitatni a filmeket egy-két ital mellett. A megnyitón is elhangzott, hogy ez Magyarország legrégebben üzemelő filmszínháza. Megbecsültsége érezhető a mai napig. A fesztivál büszke a szabadságára és a független filmekre, a megnyitón egyértelművé is tették: itt örömmel bemutatnak olyan produkciókat is, amelyeket nem mindenhova hívnak.
Egy ismeretlennek tűnő világ tárult fel az újraindított Magyar Filmszemlén
Megtelt a budapesti Corvin mozi a tizenhárom év után újrarendezett Filmszemlére. Zavarba ejtően ellentmondásos mostanában a magyar film helyzete: sorra készülnek a kiváló produkciók, közben viszont a reménytelenség az úr.
A fesztivál fődíját kapó német Echoes from Borderland egy afgán menekültlány sorsát követi: hosszú az út Boszniától Horvátországon át a vágyott Németországig – majd talán vissza, és újra elölről az egészet. Amíg csak bele nem fárad teljesen az úton lévő – mint azt a 15 éves Nahid egy sorstársától hallja. A díj indoklásaként elhangzott, hogy a film játékfilmszerű igényességgel mutatja több éven keresztül a történéseket. Mindez megjelenhet épp kritikaként és dicséretként is: sokszor olyan – ahogy többen is észrevételezték – mintha beállított jeleneteket figyelnénk. Nem lehet persze kamerák előtt teljesen spontánnak maradni, a téma pedig igényli is, hogy a drámai csúcspontokra fókuszáljanak. Nem is gyanakszunk arra, hogy bármi ne pont így történne a valóságban is, ahogy a vászon látjuk. Egy ilyen út rögzítése és elmesélése pedig úgy sem egyszerű, hogy a téma ennyire közel jött hozzánk. Mindenképp megérdemelték tehát az elismerést az operatőrök, Natalia Mamaj és Lili-Rose Pongratz, akik videóüzenetben köszönték meg a díjat – előbbi épp egy mosodából. Mamaj dicsérte egyben Zsigmond Vilmost, „a mozgókép ikonját”. Szívmelengető volt hallani, hogy nem csak ő tett így a külföldi díjazottak közül, de még az iráni Penosar operatőr-rendezője, Hossein Fatahi is. Fatahi rövid dokumentumfilmje a hegyekben a kősziklákra festegető öregemberről az állandóság és béke reményét adja, az őskori barlangrajzolók idejét hozza vissza. A zsűri is azt emelte ki indoklásában: megrendítő, hogy egy országban, ahol ennyire méltatlan és reménytelen helyzetben élnek sokan, mégis felsejlik egy békés, nyugodt univerzum a hegyekben.
Már forgatni sem hagynák Grúziában a neves rendezőt
A magyarhoz egész hasonló pályán van a grúz filmgyártás, ezt mutatja Elena Naveriani helyzete is. Hiába a fesztiváldíjak és a nemzetközi elismerés, már a szülőföldjén való forgatás is ellehetetlenülni látszik számára.
A dokumentumfilmes dicséretet a Mélypont érzés rendező-operatőre, Miklós Ádám kapta, kiemelve: ritka az az érzékenység, ahogy az alkotó kamerájával jelen van a súlyosan megrendítő pillanatokban is, közben mégsem válik patetikussá. Ilyen drámai jelenetekből pedig akad több is, minthogy az egész estés dokumentumfilm felépülő drogfüggő fiatalokról szól, akik közül a két főhős történetét még a saját nemhez vonzódás is nehezíti. Nem meglepő, hogy egy ilyen filmnek különösen kockázatos a sorsa ma – pedig néhány évvel ezelőtt, amikor készült, még állami támogatást kapott. Az operatőr-rendező köszönőbeszédében úgy fogalmazott, a mai közhangulatban sajnos a film szereplői mintha ellenségképpé is váltak volna, pedig fantasztikus emberek, akik voltak annyira bátrak, hogy szembenézzenek magukkal, elinduljanak az önmegismerés útján. A magyar társadalom pedig szerinte szintén eljutott arra a pontra, amikor szembe kellene néznünk önmagunkkal, és elindulnunk ezen az úton.
Miklós Ádámmal a díjátadót követően beszélgettünk is. Kíváncsiak voltunk, próbálták-e már ellehetetleníteni a filmjét, kapott-e támadásokat a melegtéma miatt. Mennyire volt ez a fókuszban nála? Azt Miklós Ádám is kevésbé érezte, hogy a film a szerhasználatról szólna, sokkal inkább a szereplők útkereséséről, önmagukkal – és korábbi rossz döntéseikkel – való szembenézésről. És arról, hogy végül el tudják fogadni magukat, ezáltal pedig a droghoz se térjenek már vissza. Nagyon felnéz két hősére, Borókára és Szilveszterre, hogy elkezdték ezt az utat, ma már tiszták, jól alakul az életük. Az utóbbinál volt szerinte nagyobb jelentősége a saját nemhez vonzódásnak, ami a fiú esetében apjával való konfliktusos kapcsolatában, és néhány kimondottan erős, drámai szembesülés-jelenetben mutatkozott meg.
Az ellehetetlenülés részét a rendező-operatőr ebben az évben kezdte megérezni. Lett volna például egy vetítésük itthon, de amikor megtudták, hogy az egyik szereplő meleg, nem merték bevállalni a dolgot. Nem azért, mert bajuk lett volna ezzel, sokkal inkább a félelem miatt választották az öncenzúrát. Tartottak ugyanis attól, hogy mi történne velük ez esetben, eleshetnek-e például bizonyos támogatásoktól. Amikor a Mélypont érzést forgatták, ez még abszolút nem volt szempont, aztán szépen lassan rácsúszott a kormánykommunikáció a témára. Közben, mint Miklós Ádám is megjegyzi, NFI-s filmről van szó, amely az Inkubátor Programban jött létre, és benne vannak a Suliprogramban is. Egyszerre van tehát az, hogy valahol nem merik levetíteni, máshol viszont mehetne gimibe, és még tananyagot is készítenek hozzá.
Kíváncsiak voltunk arra is, milyennek látja az operatőrök helyzetét ma. Dokumentumfilmesként ezt nehezebben tudja megítélni, a nagyobb – hegymászós – jeleneteknél neki volt is segítsége, Száki Adrián producertársával közösen forgattak. A dokumentumfilmeknél sokszor egyébként is úgy van, hogy nincs pénz külön operatőrre. Miklós Ádám is abban szocializálódott, hogy mindent tudni kell: felvenni, vágni, fényelni is. Nem lett volna egyszerű pénzt találniuk, főleg egy ilyen, másfél évig zajló forgatásra, az Inkubátorral viszont – ahol 2019-ben nyertek – szerencsésnek érezte magát.
A nagyjátékfilmes zsűri díját az a belga Holy Rosita kapta, amelynek kritikus zsűriként a dicséretet is ítéltük. Wannes Destoop filmje (operatőr: Dries Delputte), mint ki is emeltük, markáns színkezeléssel meséli el egy anyává válás nem mindennapi történetét. Olyasfajta kortárs dráma, melynek hőseit jól ismerjük, itt élnek körülöttünk, a magyarok közül hasonló okokból szerettük például a Külön falkát. (Nem véletlen, hogy Kis Hajni rendező is csak dicsérni tudta a Holy Rositát.) Gyarló, hétköznapi embereket követünk, akikkel az érzékeny forgatókönyvnek köszönhetően még akkor is tudunk azonosulni, ha esetleg elsőre nem a legszimpatikusabbak. A versenyfilmes mezőnyben akadtak olyan kisrealista munkák, melyek túlságosan földhözragadt, unalmas módon próbáltak mesélni, ilyen volt a horvát Jó gyerekek (Dobra djeca) is, a Holy Rosita ezzel szemben végig izgalmas, szerethető tud lenni. Csak a legvége ne lenne annyira valószerűtlenül optimistán lekerekítve.
A kritikusi zsűri díját annak a Rigó, rigó, szederindának adtuk, amellyel külön cikkben foglalkoztunk nemrég. Pákozdi Ágnes operatőrrel beszélgettünk is az átadót követően, ezt egy másik cikkben olvashatják majd.
A Játékfilmrendezők Egyesülete, mely másodszor delegált zsűrit, azt a Minden rendbent díjazta, amelyről nemrég azt írtuk: „Fontos kérdéseket feszegető, súlyos film a Minden rendben, amelynek megvannak ugyan a gyerekbetegségei, de a felvetett kérdésekről sokat lehet utána beszélni.”
Mit jelent valójában bízni a gyerekünkben?
A Minden rendben is azt a kérdést feszegeti, mint annyi kis költségvetésű magyar művészfilm: milyen mintát látnak szüleiktől a mostani kamaszok? Az erkölcsi példa a fontosabb, vagy a féltés?
A rendezői zsűri kiemelte, hogy az operatőri ambíciói túllép a realista történetvezetésen, és valóban, a fekete-fehér látványvilág különleges hangulatot ad a sztorinak. M. Deák Kristóf operatőr is örömét fejezte ki, hogy egy ilyen kísérletező képi világú film kapta az elismerést. M. Deák egyébként átvehette a videóklipes kategória díját is Pogány Induló Egy/kettő című klipjéért. Mint mondta, az operatőrök egy ilyen műfajban nagyon előtérbe tudnak kerülni. Pogány Induló is Szegedről indult egyébként, és elhangzott az is: a „zenész épp most veszi fel a küzdelmet a kormánnyal, akik az alkotói szabadságában próbálják korlátozni. Drukkoljunk neki ebben a küzdelemben.” Nemrég Horváth László kábítószerügyi kormánybiztos ment neki azzal: „A drogmarketinges színpadfényben és lájktengerben népszerűsíti a használatot, közben a terjesztő félhomályban keresi a pénzt.”
A fesztiválon egyébként tizenöt nagyjátékfilmet, hat dokumentumfilmet és tizennégy rövidfilmet vetítettek a programban. Nagy Sándor alpolgármester a díjátadón úgy fogalmazott, a Belvárosi Mozi, mely – ahogy említettük – az ország legrégebbije, az élő hagyományt jelenti számára. A fesztivál is ennek a hagyománynak az ápolását folytatja, a rendezvény és az adott terem névadója, Zsigmond Vilmos pedig példát mutatott nemcsak az operatőri szakma, de az egész filmművészet számára.
Zsigmond Vilmos-fődíj a legjobban fényképezett filmért: Echoes from Borderland (Németország) – Operatőr: Natalia Mamaj, Lili-Rose Pongratz
A legjobban fényképezett nagyjátékfilm: Holy Rosita (Belgium) – Operatőr: Dries Delputte
A legjobban fényképezett rövidfilm: Grobbendonk (Belgium) – Operatőr: Grimm Vandekerckhove
Dicséret az operatőri munkáért rövidfilm kategóriában: Earworms Earmuffs (Egyesült Államok) – Operatőr: Gavin Wynn
A legjobban fényképezett dokumentumfilm: Penosar (Irán) – Operatőr: Hossein Fatahi
Dicséret az operatőri munkáért dokumentumfilm kategóriában: Mélypont érzés (Magyarország) – Operatőr: Miklós Ádám
A legjobban fényképezett videóklip: Pogány Induló: Egy/kettő (Magyarország) – Operatőr: M. Deák Kristóf
Dicséret az operatőri munkáért videóklip kategóriában: Platon Karataev: Nem felelhet (Magyarország) – Operatőr: Dévényi Zoltán
Szeged város díja: Parno Graszt: Suttog a szél (Magyarország) – Operatőr: Tóth Fabó
A Vantage Vision és a Special Grip Hungary operatőri díja: Rigó, rigó, szederinda (Blackbird, Blackbird, Blackberry) (Svájc) – Operatőr: Pákozdi Ágnes
Kritikusok díja a fesztivál legjobb operatőri munkájáért: Rigó, rigó, szederinda (Blackbird, Blackbird, Blackberry) (Svájc) – Operatőr Pákozdi Ágnes
Kritikus zsűri dicsérete az operatőri munkáért: Holy Rosita (Belgium) – Operatőr: Dries Delputte
A Diákzsűri díja a fesztivál legjobb operatőri munkájáért: Pvrgatorivm (Magyarország) – Operatőr: Tóth Evelin Judit
A Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének (AHD) Díja a legjobb fényképezésért: Minden rendben (Magyarország) – Operatőr: M. Deák Kristóf
A Magyar Filmoperatőrök Egyesületének (HCA) díja a Magyar Operatőrök Hete nyertesének: Csendes éj (Magyarország) – Operatőr: Füzesi Tamás
