A szemerkélő eső ritmusára és ritmusában gyülekezik pénteken a közönség a pesti Broadway-en A miniszterelnök és a fiú című darab bemutatójára. A drámát az Ivancsics Ilona és Színtársai nevű utazótársulat fogadta be, őket meg a Kálomista Gábor fideszes kultúrmindenes nevével fémjelzett Thália színház, de még ők sem kockáztatnak: a stúdiószínpadukra engedték be az Orbán Viktor és Antall József elképzelt parlamenti liftbeli találkozójáról és beszélgetéséről szóló darabot. A közönség meglehetősen homogén: főképp idős emberek érezték fontosnak, hogy jegyet váltsanak már az első előadásra.
A visszafogottan morajló publikum egyszer csak elhallgat, mintha Kövér László elnöki csengettyűje némította volna őket, pedig nem volt semmi arra utaló jelzés, hogy kezdődne a darab. És valóban, pár pillanat múlva megjelenik a színen (stúdiószínpad a javából: függöny nincs) az Antall József miniszterelnököt alakító Szabó Sipos Barnabás és az ifjú Orbán Viktort, a Fidesz frakcióvezetőjét játszó Fecske Dávid.
Már az első pillanatokban kiderül, hogy Szabó Sipos Barnabás Antall Józsefe egy arrogáns tulok, aki ráadásul már a darab elején banális monológot ad elő a vállára nehezedő mázsás súlyokról. „Minden protestáns egy született ügyeskedő” – mondja „Orbánnak” a Szabó Sipos–Antall, mintha a rendszerváltás utáni években Orbán és Antall között az okozta volna a szembenállást, hogy az egyik református, a másik katolikus. Mintha a 90-es évek elején az lett volna a Orbán Fidesze és Antall MDF-e között a világnézetbeli különbség, hogy az egyik a protestáns etika alapján látta megoldhatónak az ország gondjait, míg a másik a katolikus világlátás felől megközelítve. Pozsgai Zsolt író-rendező jótékony fátyol alá rejti, hogy a 80-as évek közepén még a KISZ-ben szorgoskodó Orbán Viktor és a Fidesz ekkor még a vadliberális korszakát élte, az MDF és Antall ellenben maga volt a klasszikus konzervativizmus.
A darabban Fecske Dávid 1990-es Orbánja elegáns öltönyt visel, szemben az igazi, 1990-es szakállas, farmerdzsekis Orbánnal. Miközben a való életben 1990-ben Orbán még gúnyolta a kereszténydemokratákat: „térdre, imához” – kiabálta be nekik az Országgyűlésben, Pozsgai darabjában olyanokat mond ez a pszeudo-Orbán, hogy „annyi gyerekünk lesz majd, amennyit a Jóisten ád”. Az egész színmű alapállítás az egyébként, mintha két, a konzervativizmus különböző árnyalatát: a plebejust és az arisztokratikust képviselő politikus beszélgetne egymással arról, hogy a jobboldal festővásznán hova milyen pasztellárnyalat volna még szerencsés. Holott köztudott, hogy a mai miniszterelnök nem sokkal később a Liberális Internacionáléban, egy teljesen másik vásznon pingált.
Az előadásban megjelenő Antall alakja sem egyezik azzal az Antall Józseffel, akit a rendszerváltás éveiben megismerhettünk. Ez a miniszterelnök nem úriember, Szabó Sipos Barnabás egyébként rettentő alacsony színvonalú megformálásában egy nyegle, trehány, közönséges Antall Józsefet kapunk, aki még a széken sem tud rendesen ülni, szinte lefolyik róla, és olyan szavakat használ mint hogy „csávó” és csendőrpertut erőltet szegény ifjú Orbánra.
A mű története szerint 1990-ben a taxisblokád környékén, miután Orbán éles kirohanást intézett Antall felé az Országgyűlésben, a két politikus egyszerre éri el a liftet, melybe beszállnak, majd elakadnak két emelet között. „Minden parlamenti liftben van lehallgatókészülék, de azért beszélgethetünk” – mondja a darabbeli Antall Orbánnak, és el is kezdik a párbeszédet. A kezdetben mogorva Antall – mint „kiderül”, nem csak a felvonókban van lehallgató, de maga Antall is lehallgatja Orbánt – nem a darab közben, az úgynevezett karakterfejlődés (van-e még drámaíró, ki e szót ismeri?) útján enyhül meg Orbán iránt, hanem tulajdonképpen mindig is csodálta a fiatal pályatársat. „Kiengedte az áporodott levegőt a Hősök terei beszéde” lelkendezik Antall Orbán nagyságán.
A történet egy olyan ősbűn mentén bontakozik ki, amire ma már senki nem emlékszik. (A közönség össze is súg e ponton: mi is, hogy is volt ez?) Az akkor egyeduralkodó Magyar Televízió elnöke, Hankiss Elemér ugyanis letiltotta Antall miniszterelnök fél órás beszédét, melyben a társadalmi feszültségeket igyekezett csillapítani és elmagyarázni, hogy mit miért tesz a kormány. Talán az alkotók nem is tudják, mennyire áthallásos, ahogyan a darabbeli Orbán reagál a darabbeli Antall emiatti sirámaira: „miért nem vonta felelősségre a tv elnököt, ki kellett volna rúgatni” – kéri számon Orbán a keménykezűséget Antallon.
A műbeli Orbán Viktornak egyébként nem túl koherens a világnézete: egyszer kioktatja Antallt, hogy nincs komcsi gyárigazgató, csak jó vagy rossz, majd egy másik ponton felrója, hogy túl gyors volt privatizáció, és az elvtársak már mindent maguknak magánosítottak. Végig az az érzése lehet a nézőnek, hogy itt nem is egy színdarabot, hanem történelemleckét látunk, de azt is úgy, ahogy például az oroszoknál elképzelik: a történelem a politika szolgálólánya, amit úgy lehet csűrni meg csavarni, ahogy azt az igények éppen szabják. (Amint azt Ungváry Krisztián nemrég összefoglalta, Vlagyimir Rosztyiszlavovics Megyinszkij vezető orosz történész tézise szerint a történelmi tények, illetve történelmi szereplők pozitív vagy negatív értékelésének kritériuma csak Oroszország nemzeti érdeke alapján lehetséges.) A gazdaságtörténeti szálat viszont kellően pontosan kibontják az alkotók, az Antall szájából elhangzó mondatok jól festik fel a gazdaságpolitikai gátakat és dilemmákat, melyekkel az első szabadon választott kormánynak szembe kellett néznie. Hogy a darab még egy jó vonását említsük: a párbeszédeket technikailag rendesen, jó dinamikával írta meg Pozsgai Zsolt, és nyomokban még humort is tartalmaznak. Az Orbánt alakító Fecske Dávid játéka fényévekkel lekörözi tapasztaltabb kollégáját, Szabó Sipost, aki ezúttal is roppant maníros, úgy gesztikulál a színpadon, mintha nem a rendszerváltás utáni első kormányfőt, hanem valamelyik kereskedelmi csatorna esti sorozatában alakítaná Pajkaszeg vagy Makkosszállás valamelyik furcsa lakóját.
Az egyébként a rövid, egyfelvonásos, alig több mint egy órás darab második felében derül ki, hogy a szerző miket, pontosabban kiket gyűlölt a rendszerváltásban. Az SZDSZ-t és Soros Györgyöt. A SZDSZ-t többször is említi a darab Antall Józsefe, mint minden gonosz eredőjét, amely Orbán Viktorra is leselkedik, mint ami el akarja nyelni a szegény jószándékú politikust. Ettől Antall óvná őt. Azt is megtudjuk, hogy azért nem lehetett nagykoalíció, mert az SZDSZ ezt a programot, valamint az ország kifosztását akarta megvalósítani és ezt ugyebár Antall nem engedhette.
A darab szerinti legnagyobb, 64-fogú, sárkánykarmú, hétfejű és hétszűnyű szörnyeteg mégis Soros György, akinek – megintcsak a darab szerint – már ekkor is volt „egy veszélyes terve”: jutalékot ajánlott a privatizációból Antallnak, aki ezt persze visszautasította. „De hát ez az ország kirablása!” – jajdul fel a műben az igazságérzetétől hajtott, már-már gyermekien tisztességes Soros-ösztöndíjas Orbán Viktor.
Majd a lezárásban megtörténik, amire mindannyian várunk. Ahogy Szent István a Szűzanya oltalmába ajánlotta az országot, úgy ajánlja fel az eddigre már az Óz, a csodák csodája függöny mögötti nevetséges Ózává töpörödő, Orbánba kapaszkodó Antall József az igazi nagyságnak, Orbánnak e hazát. „Ez a betegség, ami engem legyőz, téged majd miniszterelnökké tesz” – mondja az eddigre már ezoterikus tévés kártyavetővé váló Antall Orbánnak. A történelem ura úgy akarta, hogy Antall halálával váltsa meg a jegyet Orbánnak a kormányfői székbe.
Szereplőink mesterkélt kézfogással búcsúznak egymástól, majd Orbán egyedül marad a liftben. Vállára mázsás súlyok nehezednek. Ám biztosak lehetünk benne, bírni fog velük ez a kedves, lánglelkű, konzervatív fiatalember, akit – most már tudjuk – Antall József annyira csodált.
Az RTL riportjában részleteket is láthat a darabból:
