„Patkánysírásos esték” – Még párbeszéd sem alakult ki a Tanácsköztársaságról

Mindenkihez! – kiáltotta világgá a kommunista hatalomátvételről, a Tanácsköztársaság kikiáltásáról szóló közlemény száz esztendeje, 1919. március 21-én este. A Kun Béla (papíron Garbai Sándor) vezette diktatúra villámgyorsan államosította a bankokat, gyárakat, lakóházakat, iskolákat, a földet, túszokat szedett, embereket gyilkolt, visszafoglalta, majd puskalövés nélkül feladta a Felvidék egy részét, végül gyorsan megbukott.

A világ proletariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok, és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának – olvasták fel március 21-én a pesti színházakban Károlyi Mihály állítólagos nyilatkozatát, majd rövidesen a házfalakra is kiragasztották a hamis proklamációt, amelyből a proletárok is értesülhettek, hogy átvették a hatalmat. Illetve nem ők személyesen, hanem a nevükben a Kun Béla vezette egységes munkáspárt.

Ne gyalázzuk a múltunkat! - Károlyi Mihályról tényszerűen | Magyar Hang

Mindenekelőtt különbséget kell tenni az első köztársaság és a tanácsköztársaság között, abbahagyva a kettő összemosását.

„Naiv radikalizmus”

Ami a következő néhány hónapban történt, azt évtizedeken át a „bűnöző csőcselék” és „moslék-emberek” véres rémuralmaként emlegették, hogy aztán kiderüljön: a proletárdiktatúra valójában egy szupernova, „országhatárainkon is túlsugárzó tündöklés”, „vadállati módon megfojtott, dicsőséges 133 nap”. Két egymás tagadására épülő rendszer, Horthyék és a kommunisták tekintettek rá (természetesen merően más okokból) legitimációs forrásként. 1990 óta azonban nagyjából nem tekintünk rá sehogy, lassan elfelejtjük vagy éppen csendben viszolygunk tőle, esetleg megpróbálunk mentségeket keresni az „emberjobbító kísérlet” számára.

Hogy a kilencvenes évek elején a Horthy-korszak olykor túlzó és démonizáló, a kommünnel kapcsolatos felfogása a társadalomban újjáéledt, az emberileg teljesen érthető, miként az is: megmaradtak a (szélső)baloldali heroizálók kis körei. A két pólus megléte, úgy tűnik, zavarba ejtette a kérdéssel foglalkozó szaktörténészeket. A szabaddá vált körülmények között sem tudtak igazából mit kezdeni tizenkilenccel. A dicsőséges/átkozott tanácsállam ügyében nemhogy konszenzus, de érdemi párbeszéd sem alakult ki.

Az pedig kifejezetten problematikus, hogy a szocialista rendszer (egyébként változó) Tanácsköztársaság-képét a demokratikus körülményekhez fazonírozva, de tovább őrizték bizonyos történészek, erősen relativizálva a 133 nap bűneit. Mi több, aki nem elsősorban a szegény gyerekek margitszigeti vagy Kaszelik-kerti uzsonnáztatását, az egyéb szociális intézkedéseket, Gárdos Mária lelkesítő beszédeit, a lázadó ludovikások Tolsztoj- és Dosztojevszkij-felolvasással való jobb útra térítését, a „honvédő háborút” veszi észre csupán a 133 napban, hanem jóval hangsúlyosabbnak látja a terrort, a polgárság és a parasztság likvidálási kísérletét, a szocializálás néven törvényesített lopást, az egyházüldözést, a demokratikus jogok megsemmisítését, és elutasítja Kun, Szamuely „naiv radikalizmusát” (Hajdu Tibor), az bizony nem tesz mást, mint felmondja a „horthysta narratívát”.

Békekonferencia és honvédelem

A magyar történelem szerves része a Tanácsköztársaság – hangsúlyozzák ugyanők, ami kétségkívül tény, tagadása értelmetlen is volna. Ez azonban önmagában nem erény, s főleg nem kisebbíti az érvet, hogy a proletárdiktatúra (akár a nyilasuralom) ne lett volna kihagyható epizódja a magyar történelemnek. Már csak azért is, a kommün Magyarország nemzetközi pozícióit az akkori rendkívül súlyos szituációban – ebben megint csak adódik az analógia a Szálasi-rezsimmel – végzetesen tönkrevágta.

Az 1919 márciusára kialakult kényszerhelyzetben ugyanis elemi érdekünk lett volna, hogy a Károlyi Mihály elnökölte polgári állam megmaradjon (akkor is, ha Károlyi többnyire képtelennek bizonyult a helyzet kezelésére). Hiszen a győztesek 1919 júniusára Ausztriával együtt meghívták a Károlyi-rendszert a békekonferenciára; az ország nyugati vidékét nem számítva az új (szinte pontosan a mai) határok terveit is közölték a magyar kormánnyal. Károlyi megbízásából, Teleki Pál vezetésével ekkor már komoly béke-előkészítő munka folyt. Az elkészült elemzések, háttéranyagok alapján 1919 nyarán kétségtelenül nagyobb hatásfokkal lehetett volna igazunk (a határ menti magyar többségű, de elcsatolásra szánt területek meghagyása) mellett érvelni, mint 1920-ban. Az osztrákokkal való határ kérdését ráadásul akkor még el sem döntötték. (Bécs egyik érve Burgenland esetében a konferencián éppen az volt, hogy a bolsevikokat minél kisebb területre kell visszaszorítani.) Feltehetően jóval nagyobb esélyünk lett volna tehát bármiféle korrekcióra – ha jelen vagyunk.

Ennek lehetőségét vette el a március 21-ei, sokkal inkább államcsínynek, semmint forradalomnak nevezhető hatalomátvétel. A puccs meghiúsítását azonban egyszerre tette illuzórikussá a szociáldemokraták belső meghasonlása és Károlyi passzivitása, amellyel akarva-akaratlanul, de asszisztált a Tanácsköztársaság uralomra jutásához. (A körülményeket jelentősen megnehezítette, hogy március 20-án a Vix alezredes által átadott antantjegyzék új, a Tiszához közel eső keleti demarkációs vonalat írt elő, amit egyébként mind Károlyi, mind a hatalomra kerülő új rendszer jegyzékben utasított vissza.)

A proletárdiktatúra melletti leghatásosabbnak gondolt érv máig a Vörös Hadsereg időleges nemzeti összefogást eredményező felvidéki hadjárata. Ahogy a néhai Sipos Péter írta egy recenziójában: „az egymást követő és tagadó Károlyi–Kun–Horthy-kormányzatok közül egyedülálló módon a kommün hadserege védte fegyverrel a történelmi Magyarország még megmaradt területeit”. Az északi háborúnak azonban politikai haszna – függetlenül attól, hogy a tanácsállam vezetősége a békekonferencia kívánságára és ígérgetésére a hadakat visszarendelte a mai trianoni határra – nem volt. Nem lehetett tudni azt sem, hogy a jóval erősebb román hadsereg mikor lépi át a Tisza vonalát, és indul el Budapest felé. (Bizonyos, hogy a támadás a Vörös Hadsereg júliusi tiszántúli akciója nélkül is bekövetkezett volna.) Mindezek fényében a felvidéki hadjáratnak ugyanakkora a jelentősége történelmi szempontból, mint a magyar haderő 1944. kora őszi aradi vagy tordai bevonulásának, illetve az ezt követő 1944–45-ös „honvédő” utóvédharcoknak.

Emberbarát terror

Ha a magyar múltban a kommün analógiáját keresnénk – ugyan ez ma meredeknek hangzik –, leginkább a második világháború végében, a nyilas rezsimben bukkanhatnánk rá, a vesztett harc okozta reménytelen katonai helyzeten túl elsősorban a két diktatúra céljaiban, gyakorlatában és hétköznapjaiban találhatnánk a párhuzamokat. Igaz, az alig valamivel hosszabb ideig fennmaradó, ám folyamatosan csökkenő területen német alárendeltségben működő, a fővárost viszonylag korán elvesztő Szálasi-rendszer éppen csak nekiláthatott nagy ívű, az országot fenekestül felforgatni kívánó elképzeléseinek törvénybe foglalásához, míg a békés időszakokkal rendelkező tanácsállam ebbe már a kezdetek kezdetén belevághatott.

Ha a nyilas eszmék egyszerűbb tartalommal bírtak ugyan, és zavarosabb frazeológiával tálalták őket, nekik is megvoltak a maguk „népboldogító terveik”, amelyek „naiv radikalizmussal” átitatva sok ponton érintkeztek a kommünével. Például a társadalmi javak újraelosztását, a polgári réteg megtörését, az emberi autonómia totális pártakaratnak való alárendelését, a civil társadalom és szervezeteik rendeleti úton való felszámolását illetően. Hangsúlyos, büszkén vállalt magyar történelmi előképként pedig ott magasodott mindkét rezsim előtt Dózsa György alakja.

A törvényes viszonyok megbomlása, az egyéni bosszúk, az önkényesség elharapózása, a papíron a rendszer szolgálatában álló, ám a gyakorlatban kezelhetetlen, anarchisztikusan működő irreguláris terroralakulatok megjelenése szintén szoros kapocs: Cserny József fegyveresei mind módszereikkel, mind önjáró attitűdjükkel előképei voltak a Bokor–Dési-féle, ostrom alatti hungarista halálosztagoknak. A nyilasterror több áldozatot követelt, feltártabb is; a proletárdiktatúra atrocitásairól kevesebbet tudunk, ami letagadhatatlan belőle, sokszor azt is relativizálják. A nagyjából 500 ember közönséges meggyilkolásával (sokszor ezzel együtt megkínzásával) járó vörösterrort Hajdu Tibor „kilengésként” említi. Konok Péter szerint pedig „ez a terror mindig hitt az emberek megjavításában”, igaz, a történész legalább hozzáteszi, hogy „ez persze édes mindegy volt azoknak, akiknek kötelet hurkolt a nyakára”.

Hogy egy diktatúrába oltott utópisztikus népboldogító kísérlet gyilkosságait el lehet-e egyáltalán túlozni, az annak fényében is kérdéses, hogy mi történt 1919-ben a Parlament politikai rendőrség által lefoglalt felsőházi szárnyában. (Akit érdekel, olvassa el B. Müller Tamás Vörösterror az Országházban, 1919 című, 2016-os kötetét.)

Hogy a 133 nap atmoszféráját mi, utódok is megízlelhessük, forduljunk végezetül a virtigli horthystának éppenséggel nem nevezhető Krúdy Gyulához: „Félelmetes volt a tavasz piros alkonyataival, patkánysírásos estéivel, hosszú-hosszú éjjeleivel. Olykor fegyverropogás hangzott a Duna felett. Talán a Flórián téren gyilkoltak meg most valakit. Majd automobil sivít végig az úton, a vén udvarházon megzörrennek az ablakok, az autó megáll a ház előtt… nem… továbbmegy? Kába képzelődés. Rémületet, felejthetetlen rettegést okozó fénylő szemeivel ott áll a sötét szörnyeteg a fák alatt. Már ugrálnak le róla a Lenin-fiúk… De nem, csak a szomszéd jött haza, az izgága hírlapíró.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/12. számban? Itt megnézheti!