
Számított-e A zongorista hatalmas népszerűségére? Milyen volt együtt dolgozni Andrzej Wajdával és Roman Polańskival? Beszélt-e utóbbival a büntetőügyeiről? Paweł Edelman lengyel operatőrrel beszélgettünk a Budapesti Klasszikus Film Maratonon.
– A kilencvenes években kezdett nagyjátékfilmeken dolgozni, operatőrként azóta rendkívüli filmográfiát hozott össze. De az elején kísérletezett mással is: az 1992-es Novembre-t forgatókönyvíróként is jegyzi, az 1996-os Édes keserűben pedig a kamera másik oldalán bukkant fel. Nem vágyott hasonló kísérletekre többször? Belekóstolni rendesebben is a színészetbe, többször a forgatókönyvírásba?
– Nem, ez csak afféle kezdeti játék volt barátok között. Együtt dolgoztunk a forgatókönyvön, sokat beszélgettünk filmekről. A színészi szereplésemre inkább csak poénként tekintettem, tulajdonképpen statisztáltam, semmi több. A rendezésen, azon viszont gondolkoztam. Próbáltam is bejutni a filmművészetire, de nem sikerült a felvételim. Így arra jutottam, hogy ez nem az én pályám. Viszont megpróbálkoztam az operatőri szakon is, oda pedig sokkal könnyebben és gyorsabban bejutottam. Reklámot azért sokat rendeztem, de ez nem szokatlan operatőrök részéről sem. Produceri szemmel nézve ez általában olcsóbb megoldást jelent.
– Mi vonzotta az operatőrködésben?
– Ahogy mondtam, először rendező szerettem volna lenni. Viszonylag későn, a húszas éveimben kezdtem fotózni is. Aztán kiderült, hogy roppantmód élvezem a dolgot, izgalmas és örömteli csinálni. Akkor kezdtem gondolkozni, hogy lehetne ez a hivatásom is.
– Kik inspirálták?
– Nagy hagyománya van nálunk a lenyűgöző operatőri munkának. Két nagyszerű alkotót tudok említeni, az egyik Jerzy Wójcik, a másik Witold Sobociński. Szerettem a filmjeiket, talán Wójcik munkáit kicsit jobban. Ő képviselte a visszafogottabb, higgadtabb stílust, míg Sobociński inkább a barokk művészekre emlékeztetett. Wójcik szemléletmódja elgondolkodtatóbb volt. Azt hiszem, ő volt a példaképem – ha már mindenképpen meg kell nevezni valakit.
– Az elejétől szeretett volna Lengyelországon kívül is dolgozni?
– Nem is gondoltam erre. Nem sokat tudtam a filmkészítésről, és nem is sejtettem, mi fog történni, amikor átvettem az első díjamat a Lengyel Filmfesztiválon (FPFF). Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a karrierem csúcspontja, és ennél jobb már nem történhet.
– Milyennek írná le a lengyel filmipart, mennyit változott a kilencvenes évek óta?
– Szerintem óriási a változás. Amikor kezdtem, csak néhány, állami forrásokból gazdálkodó cég létezett. Az iparág kereskedelmivé válásával ez teljesen megváltozott. Az azt követő években független producerek százai jelentek meg, akik különféle forrásokból teremtették elő a pénzt. Majd jött a tévécsatornák és a saját tartalmakat gyártó platformok térhódítása. Ma már sokkal több filmet készítünk, mint fiatal koromban. Amikor először jártam a Lengyel Filmfesztiválon, az összes azévi lengyel produkciót bemutatták – ez harmincvalahány filmet jelentett. Maa már százötvenet kellene, szóval látható, mekkora a különbség.
– Mennyire ismeri a lengyel átlagember azokat a fajta Wladyslaw Pasikowski- vagy Andrzej Wajda-művészfilmeket, amelyeken ön is dolgozott?
– Pasikowski rendkívül népszerű, hiszen a filmjei – különösen a korai alkotásai, a Hekusok és annak folytatása – kultfilmekké váltak. Mindenki ismeri, újra- és újranézi ezeket. Szerves részét képezik a populáris kultúrának. Wajda filmjei ezzel szemben inkább művészi alkotások, komolyabb hangvételűek, és nem annyira népszerűek a fiatalok körében. Ezek megkövetelik az odafigyelést, a belefektetett energiát a nézőtől. Wajda természetesen legenda és intézmény a lengyel kultúrában: nem csupán rendező volt, hanem politikus, múzeumalapító és festő is. Lenyűgöző ember.
– Milyen volt személyesen, mennyire volt könnyű vagy nehéz vele együtt dolgozni?
– Rendkívül intelligens ember volt. Tudta, hogyan kell viselkedni, hogyan kell bánni az emberekkel, hogyan egy stábbal dolgozni. Szerette is mindenki, igazán nagy öröm, egyben szórakoztató élmény volt vele dolgozni. Kiválóan értett a politikai folyamatok elemzéséhez és filmre fordításához, ahogy elképesztően jól irányította a színészeket is.
– Másik fontos munkatársa, Roman Polański már egy külön eset, őt leginkább nemzetközi rendezőnek lehet mondani. Eleve Párizsban született, csinált filmeket az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is. Mennyire illeszkedik mégis az ő munkássága, filmes stílusa a lengyel filmes hagyományokba?
– Valóban csupán egyetlen filmet készített Lengyelországban. Ez volt az első nagyjátékfilmje, a Kés a vízben. Aztán Londonban indult be a pályafutása. Így van: nemzetközi rendező. Munkássága nem kötődik olyan szorosan Lengyelországhoz. Igaz, talán legismertebb művét, A zongoristát részben Lengyelországban készítettük. És a történet is lengyel történet, a második világháborút túlélő lengyel zsidóval a középpontban.
– Erről a filmről sejtette már az elején, mekkora siker lesz?
– A legkevésbé sem. Amikor először olvastam a forgatókönyvet, úgy gondoltam, nagyon nehéz film lesz, hiszen kevés a szereplő, és hiányzik belőle a karakterek közötti konfliktus, ami általában a film lényegét adja. Egyetlen főhős van, legtöbbször egyedül. Biztosra vettem, hogy ez túl nagy falat lesz a közönség számára. De tévedtem. Ahogy életem során már annyiszor. Hatalmas siker lett, mind művészi szempontból, mind a mozikban. Egyszerűen látni akarták az emberek.
– Érték bírálatok amiatt, hogy továbbra is együtt dolgozott vele? Még 1977-ben tartóztatták le, a vád egy 13 éves lánnyal szembeni szexuális bűncselekmény volt. Végül az ítélethozatal előtt inkább elhagyta az Egyesült Államokat. Később volt, amikor egy rövid időre letartóztatták, illetve más fiatalokkal szembeni erőszakról szóló gyanú is felmerült.
– Amikor elkezdtem vele dolgozni, még alig valamit tudtam az egészről. Nem tudtam, milyen súlyos a helyzet, vagy mi történt valójában. Én egy elbűvölő, intelligens és rendkívül tehetséges művészként ismertem meg Romant. Úgy ismertem meg, mint nagyszerű apát és férjet – Emmanuelle Seigner férjeként. Szóval nem, nem voltam tisztában ezekkel a dolgokkal, és valahogy a mai napig nagyon nehéz számomra összeegyeztetni ezeket a dolgokat.
– Azért az elbűvölő természet nyilván nem mentség az ilyesmire. Beszélt vele erről az egészről?
– Nem igazán, de forgattunk együtt egy dokumentumfilmet, amelyben az életéről mesélt, és a történetének ez a része is szóba került.
– Együtt dolgoztak pár éve a Tiszt és kémen is. Az milyen volt?
– Szerintem nagyszerű film. Kár, hogy nem sok helyen vetítették – Amerikában például egyáltalán nem, és Nagy-Britanniában is csak visszafogottan. Rendkívül érdekes maga a Dreyfus-ügyről szóló történet, és a főszereplők is remek alakítást nyújtanak.
– Ön volt az operatőre a New York, I Love You című antológiafilm Brett Ratner rendezte részének is. Őt sokan ismerhetik a Csúcsformában vagy az X-Men – Az ellenállás vége című filmek készítőjeként. Hogyan kerültek össze?
– Próbálom felidézni... Megvan, Ratnerrel az operatőri fesztiválon, a Camerimage-en találkoztam 2007-ben. Ő volt a zsűri elnöke, én pedig a zsűri egyik tagja. Akkor ismerkedtünk meg és kezdtünk beszélgetni. Ezután ajánlotta fel ezt a munkát is.
– Nem volt különös élmény a New York-iságról forgatni lengyelként, európaiként?
– Akkoriban sok reklámfilmet forgattam, és többször dolgoztam New Yorkban, így a város nem volt teljesen ismeretlen számomra. Nem éreztem semmi különöset vagy furcsát a dologban, egyszerűen csak egy újabb remek lehetőségnek láttam.
– Az elmúlt évek egyik különleges munkája volt a Jerzy Skolimowski-féle IÁ, sokan dicsérték a film képi világát. Mekkora kihívást jelentett ez a pályája során? Mennyire volt nehéz együtt dolgozni a szamarakkal?
– Csak egy rövid részt, egyetlen jelenetet forgattam, mert az eredeti operatőr – egy roppant tehetséges fiatalember, Michal Dymek – elvállalt egy másik munkát. Még hátravolt néhány forgatási nap, és Jerzy megkért, hogy segítsek neki. Valójában tehát ez nem az én filmem. És hogy milyen volt a szamarakkal? Tudja, állatokkal mindig nehéz dolgozni, elvégre nem értik, mit akarunk tőlük. Élvezetes volt, ugyanakkor kissé nyűglődős feladat is.
– Ha nem is ez, akkor mi jelentette a legnagyobb kihívás a karrierje során?
– A legnagyobb kihívás megőrizni a józan eszünket és az egészségünket, valamint ápolni a családi, baráti kapcsolatokat. Ez a munka mindenhová elszólít, hónapokra, néha akár fél évre is távol kerülünk az otthonunktól, a nagy projektek rengeteg időt vesznek igénybe. Ez rendkívül nehéz. De úgy érzem, nem mondtam ebben csődöt.











