Tudjuk jól, az internetes ismerkedés mindig tartogathat zsákbamacskákat. Hát még, ha az egyik személy évtizedekkel fiatalabbnak mondja magát, és valaki más képével hódítja meg a másikat. Így tesz Safy Nebbou filmjének főhőse, Claire (Juliette Binoche), aki irodalmárként amúgy is tökéletesen ért hozzá, hogyan kell fikcióvá formálni a valóságot. A rendező Budapestre látogatott, mi pedig a Francia Intézetben kérdeztük őt arról, mennyire változtatja meg az embert a netes kapcsolatteremtés és a más személyiségek mögé való rejtőzés.
– Amit csak elhisztek (Celle que vous croyez) a film eredeti címe. Bármit hajlandóak vagyunk?
– A témából jött, hogy amiben hiszünk, az nem feltétlenül a valóság. Amit hiszünk, az nem feltétlenül az, aminek gondoljuk. És akiről hiszünk valamit, az pedig nem biztos, hogy az, akinek hisszük. Ezeket a kérdéseket boncolgatom a filmemben. Vagyis azt, hogy hol van az igazság, van-e olyan egyáltalán, hogy igazság.
– Hogy lehetünk így biztosak bármiben is? Mindent meg kell kérdőjeleznünk?
– Az életben vannak igaz dolgok, vannak valós dolgok, de a pszichológiát illetően soha nem lehetünk biztosak igazából semmiben.
– Valóban, irodalom és pszichológia ellentéte meg is jelenik a filmben. A történet szerint pedig az irodalom az, ami legyőzheti a pszichológia korlátait, végül felülkerekedhet rajta. A film alapján a pszichológia fantáziája szegényes, míg a magyarázatot az irodalom adja meg lépéseinkre. Valóban így volna?
– Nem is az irodalmat mondanám inkább, hanem a fikciót, a filmben inkább a valóság kerül szembe a fikcióval. Illetve az igazság és a virtuális világ, utóbbi mint a hamisság megtestesítője kerülnek az ellentétes oldalakra. Ezek aztán rendesen összekeverednek a filmben, és emiatt nem lehetünk végül biztosak semmiben.
– Azt látjuk is, hogy a főhős, Claire (Juliette Binoche), aki számára az irodalom az otthonos terep, egyre csak próbálja bevonni pszichológusát a történetébe, hogy utóbbi ne tudjon megmaradni kívülállónak. Sikerrel jár Claire?
– Ha nem is tudja bevonni, de mégis csak elbizonytalanítja, destabilizálja őt. Emiatt pedig olyan lépéseket enged meg magának a pszichológusa, amiket ebben a szakmában nem szabadna megtennie. Ez egyfajta tükörhatás: ott van a pszichológus, aki idősebb nő, helyzetéből adódóan pedig empátiát érez a páciense iránt.
– A filmbeli pszichológus neve egyébként Dr. Catherine Bormans , és létezik is egy dán pszichológus-író, Anne Cathrine Bomann, aki Agathe című regényében vizsgálja a pszichológiai bevonódás problémáját, kockázatait, egy szakmabéli félelmeit. Ő ihlette volna a szereplőjét?
– Ezt nem is tudtam, nem ismerem őt. Véletlenül alakult így, a sors furcsa összjátéka.
– A film egyébként egy nagyon mai problémát boncolgat ezzel, hogy miként teremtünk a virtuális térben újabb és újabb személyiségeket, miként igyekszünk másnak tűnni, mint akik vagyunk, menekülni egy másik életbe, mások életébe. Vagy megvolt ennek a jelenségnek a megfelelője korábban is?
– Ami nem változott, az az, hogy a hazugságok mögé rejtőzünk. A közösségi háló annyi újdonságot hozott, hogy ez az elbújás ott valósul meg, nem a konkrét, fizikai világban. Már ha az internetes teret egyáltalán kivonhatjuk onnan. Nagyon érdekes, hogy a közösségi médiának köszönhetően mindannyian fikciót hozunk létre. Insta-sztorival, képeken keresztül kis filmeket készítünk a saját életünkről. Fikciót gyártunk a saját életünkből, kiragadva adott pontokat, amiket úgy mutathatunk meg másoknak, ahogy csak szeretnénk.
– Mennyire változtatja ez meg az embert magát? Átformálja jelentősen ahhoz képest, amilyen mondjuk egy ember száz vagy kétszáz éve volt?
– Az biztos, hogy mindez hatással van az emberiségre. Már csak azért is, mert másképpen kommunikálunk tőle. Most még korai lenne messzemenő következtetéseket levonni. De az biztos, hogy egyre kevésbé tartunk távolságot mindattól, ami velünk történik, miután mindenről azonnal kommunikálunk is. Ahogy megéljük, úgy azon nyomban közvetítjük is mások felé. Új betegségeknek is teret adhat mindez, újfajta függőségek alakulnak ki. Érdemes megnézni, hány órát töltünk manapság a közösségi hálón, és végiggondolni, hogy annak előtte vajon mivel töltöttük ezeket az órákat.
– Nem lehet úgy is tekinteni az egészre, hogy korábban a művész kiváltsága volt fikciót teremteni, míg mára ez mindössze demokratizálódott, és bárki megteheti? Ahogy filmet vagy fényképet is már szabadon gyárthatnak az emberek, nem kell hozzá drága fényképezőgép, kamera.
– Valóban így van, pont ez a félelmetes is előbbiben, hogy mindenki mondhat mindent, és nehéz eldönteni, hogy a sok minden közül épp mi az, ami igaz.
– Nem kis nevet sikerült megnyernie a filmhez. Milyen volt a közös munka Juliette Binoche-sal?
– Nagyon jól, gördülékenyen együtt tudtunk működni, rögtön megtaláltuk a közös nevezőt. Hamar kiderült, hogy ugyanazt gondoljuk a történetről, ugyanazt szeretnénk megvalósítani. Már-már testvéri kapcsolat alakult ki köztünk ki a munka során.
– A film Camille Laurens regénye alapján készült. Mennyit változott a végeredmény a könyvhöz képest?
– Mivel adaptáció, így szükséges volt megváltoztatni bizonyos dolgokat. Ami az irodalomban jól mutat, nem biztos, hogy a mozivásznon is úgy fog. A film egy kicsit talán szórakoztatóbb, strukturáltabb, tömörebb lett. Még akár hitchcocki szerkezetet is felfedezhetünk benne. Azt gondolom, így tudtam megmutatni ezt a társadalmi kérdést a legjobban.
– A filmbeli nő a korábban szerzett sérülésekből fakadóan menekül egy másik életbe, talál ki magának egy másik karaktert. Mindenképp kellenek ehhez hasonló sérülések? Vagy bárkitől számíthatunk rá, függetlenül attól, mennyi fájdalom, csalódás érte korábban?
– Nem kell feltétlenül sérüléseket szerezni ahhoz, hogy egy másik életbe meneküljünk. De az biztos, hogy jó mozgatórugó, ami felgyorsíthatja, beindíthatja ezt a folyamatot.
– A filmben felnőtteket látunk, miközben tudjuk, hogy a mai gyerekek már ebbe a világba nőnek bele. Őket mennyire befolyásolhatja ez?
– Nehéz megmondani, a gyerekekre milyen hatással van, ehhez talán túl korán is van. Én nem ilyen világban nőttem fel, nálunk még fax és távirat is volt, vagy nálunk Franciaországban a Minitel, a világháló egy előfutára a nyolcvanas években. Nem mernék jósolni azt illetően, hogy akik ma nőnek fel, milyen jövőjük lesz.
– Adta egyébként már ki magát valaki másnak az interneten?
– Én inkább áldozat voltam. Megtörtént, hogy egy nő, mondjuk úgy, megpróbált manipulálni a közösségi médián keresztül. Véletlen, hogy ez pont akkor esett meg, mikor a filmen már elkezdtünk dolgozni.
– Általában nem inkább férfiakra jellemző, hogy különböző chatszobákban, fórumokon valaki másnak adják ki magukat? Érdekes megfigyelés lehet, hogy egy-egy anonim chatfórumon sokszor jóval kevesebb nő van, és még a nőként bemutatkozók egy része is valójában férfi.
– Nem lehetünk ebben sosem biztosak, persze, miután a chatszobákban loginnevek mögé rejtőznek az emberek, lehetnek férfiak vagy nők is mögöttük, függetlenül attól, mit mondanak. Engem egy olyan nő manipulált, aki már több férfit is becsapott. Ötven felettiként adta ki magát harminc évvel fiatalabbnak. Közben volt férje és két gyereke is. Egy teljesen párhuzamos életet élt a sajátja mellett.
– És lám, mégis úgy írtak rá a férfiak, érdeklődtek iránta, hogy fiatalnak adta ki magát. Ha bevallja a korát, máris rögtön kevesebb férfi érdeklődik, nem? Miközben ők adott esetben épp úgy negyven-ötven felett vannak már.
– Saját magáról nyilván ez a hölgy rossz képet alakított ki, azt gondolta, hogy nem elég szép, ezért másnak a bőrébe kell bújnia. Lehetne úgy is sikeres, mint ahogy a filmben is látjuk, hogy van, aki Claire-t így fogadja el, így kell neki. Még ha csak egy kalandra is, az igaz.
