Sean Baker szereplőivel nem egyszerű azonosulni. Az egyre népszerűbb függetlenfilmes produkciói mégis kényelmetlenül közel visznek hozzájuk, a néző pedig végül azon kapja magát: szurkol azoknak a karaktereknek, akiken általában inkább a fejét szereti csóválni. Sokaknak viszont ez így sem jön össze, így csak bosszankodnak a filmeken, esetleg mégis arra jutnak, hogy az egész csupán távolságtartó hatástanulmány, rémisztő bestiárium.
Pedig a most bemutatott Vörös rakéta, ahogy korábbi munkái is, mindent megtesznek azért, hogy együtt sírjunk és nevessünk a pejoratívan „white trash”-ként emlegetett réteg tagjaival. Szerencsére egyre több érzékeny krónikása akad a fehér munkáslétnek, elég csak a Mennyit ér egy ember? vagy a Stillwater című filmeket, esetleg Ken Loach munkásságát említenünk. Baker viszont azokról szokott forgatni, akikről mások előszerettel feltételezik, hogy maguknak köszönhetik bajukat, esetleg nem tesznek eleget azért, hogy kikerüljenek belőle. Hálásabb feladat azokat megmutatni, akik látványosan küzdenek, közben pedig nem tesznek erkölcsileg igazán elítélhető dolgokat, legfeljebb annyit, hogy félrenéznek, amikor igazságérzetünk szerint a másik segítségére kellene sietniük.
Baker ezzel szemben a hétről hétre élő, balhékba könnyen keveredő, jövőtlennek látszó típusokat szereti leginkább elénk tárni. Eddigi legnagyobb sikerében, a Floridai álomban a Disneyland árnyékában nyomorgó családokat mutatott. Közülük is egy fiatal anyát, akire a visszafogottság aztán a legkevésbé sem volt jellemző, és ha kellett, prostitúcióból igyekezett elegendő pénzt szerezni magának és lányának. Akit egyébként persze szeretett, és a legjobbat akarta neki. Idézzünk néhányat a láthatóan zavarban lévő nézők visszajelzéseiből: „teljes mértében felelőtlen szülő volt, akinek nagyon sok van a rovásán, mégis nehéz kővel dobálni, hiszen bár felnőtt szemmel vállalhatatlan a nő, a kislány mégis boldog életet élt vele.” Aztán: „Az első 45 perc után ott tartottam, hogy itt és most volt elég. Annyira dühítő volt nézni, egyszerűen felforrt az agyvizem. Aztán csak nekifutottam a második felének, és teljesen megrázott a végére. Én – aki nulla megértést vagyok képes tanúsítani a főszereplő anya és gyermeke típusú emberek felé – valahogy megsajnáltam őket.”
Baker az igazán emlékezetes lezárások mestere, a Floridai álom utolsó jelenete – amely a realista produkció végére váratlanul költőire váltott – ott van az elmúlt tíz év legjobbjai között, és a Vörös rakétáé is kifejezetten stílusos, szerethető lett. Annak ellenére, hogy a karakterekhez ezúttal talán még nehezebb közel kerülnünk. Legalábbis a korábbiaknál kevesebb pozitívumot tudunk találni a felelősség elől folyamatosan menekülő, környezetét a legaljasabb módon kihasználó pornósztár (Simon Rex) figurájában. Közben a többieket egyszerre sajnáljuk, sokszor viszont velük is csak veszekednénk, nehezen éljük bele magunkat helyzetükbe. Alapesetben úgy nézhetnénk a Vörös rakétát, mint egy „mérgező” főhős szégyentelen ügyeskedését, szánva jobb sorsra érdemes „áldozatait”, akik vagy benne ragadtak a szegénységben, vagy épp a kitörés reményében hagynának maguk mögött mindent. De bármit is gondoljunk első ránézésre, mégsem csupán gyámoltalan kizsákmányoltak ők, a periférián élők nyelvét tökéletesen beszélik, és ha kell, hát visszavágnak épp olyan kegyetlenül. A látszólag végtelen naivitást pedig enyhíti egy-egy cinkos kacsintás, ezzel oldva a fokozódó nézői feszültséget is.
A Vörös rakéta ráadásul a nyomasztó látlelet ellenére bőven használ vígjátéki elemeket. Így a legsúlyosabb helyzetekbe is merül valamiféle komikum, a plakát pedig tökéletesen adja vissza, ahogy a film kiforgatja a nyolcvanas évek „amerikai álom”-filmjeit. Pornósztárunk feelgood-élményeit így olyan helyzetek adják, mint mikor felhőtlenül örül annak, hogy barátja egyedül viszi el egy tömegszerencsétlenség ügyét, vagy ahogy végül sikeresen veszi rá az épp nagykorúvá vált barátnőjét, hogy tartson vele „Hollywoodba”. Van valami szórakoztató a kisszerűségében, ahogy úton-útfélen felnőttfilmjeivel henceg, miközben máskor inkább kínosan takargatná múltját. De megesik az is, hogy jó szándékú barátját hagyja cserben, hivatkozva arra, hogy nem keveredhet bunyóba, mert az ő arcát tömegek ismerik.
Egyszerre viszolygunk antihősünk gyávaságától és nyomorultságától, közben mégis bízunk benne, hogy megint puhára esik, és – ha másokon keresztülgázolva is, de – megcsinálja újra a szerencséjét. Az ügyeskedő kisember története ez, miközben ismét betekinthetünk egy olyan világba, amely a legritkábban jön velünk szembe mozifilmekben. Sean Baker továbbra is képes arra, amire kevesen: annak ellenére, hogy előítéleteinket nem feltétlenül sikerül lebontani, mégis szeretnénk ott lenni, és ismerni ezeket a gyarlóságukban is szórakoztató, végtelenül emberi karaktereket.
Vörös rakéta (Red Rocket), amerikai vígjáték, filmdráma, 130 perc, 2021
