Az új szezonra a Katonától a Radnóti Színházhoz igazolt Mészáros Blanka, míg Sodró Eliza már eddig is a társulat tagja volt. Páros interjúnkban szóba került a Színház- és Filmművészeti Egyetem küzdelme, a Gothár- és Marton-ügy, a ledöntött szobrok esete, de még a vasalódeszkás tanár ügye is.
– Mennyire volt megterhelő az önök számára a karanténidőszak, mivel foglalkoztak ezalatt?
Mészáros Blanka: Én lakást újítottam. Épp sikerült venni a moratórium előtt hitelre egyet. Nekiestünk ketten a szerelmemmel, visszavertük tégláig. De ez igazából jó munka volt, építkezős csend. Fúrós-faragós menekülés a korábbi mentális megterhelésből. És soha, senki nem szólt érte.
Sodró Eliza: Biztos féltek tőled!
M. B.: Igyekeztünk azért jófejek lenni, mindenhová kiírtuk, mindenkinek segítségére voltunk, még azt is kikérdeztük, mikor alszik a kisbaba a szomszédban. A karantén alatt legalább volt időnk erre, a munkások is inkább ráértek, szóval jól jött ki az egész.
S. E.: Minket eközben megőrjített, hogy a szomszédunk éjjel-nappal felújított. El is neveztük a szerelmemmel Harkályembernek, mivel már reggel hétkor kezdte a kopácsolást. A mentális épségünk megőrzése érdekében elképzeltük, hogy ő valóban egy hatalmas harkály, és a zajok alapján mindenféle történeteket költöttünk róla.
– A kényszerű munkanélküliség nem okozott mentális megterhelést? Mácsai Pál beszélt arról Veiszer Alindáéknak, hogy most sok színész nem kapja meg a szükséges visszaigazolásokat a közönségtől, emiatt pedig sokan kevésbé érzik magukat fontosnak.
M. B.: Ha tovább tartott volna ez, eljuthattunk volna ide. De minden leállt, az egész világ. Így nem éreztem azt, hogy mellettem dübörögnek az emberek, én bezzeg nem csinálok semmit. Akkor szokott rossz érzésem lenni, mikor nyáron pihennék, de azt látom, mellettem forgat-szinkronizál mindenki, ezért én sem maradhatok el. Új lehetőségek persze adódtak, voltak, akik az interneten próbálkoztak, de én ezt annyira nem éltem, inkább elvoltam a szerelmemmel.
S. E.: Nálunk ugye ott volt a Harkályember, így nehezen jött össze ideális körülmény a hangfelvételhez. Nem vittem én sem túlzásba, mert ilyenkor mindig jön a színészi igényesség, hogy „ez nem elég jó, ennél lehetne ügyesebbet, vagányabbat”.
M. B.: Te is érezted közben a korlátaidat? Nálam ez volt, mikor már azt láttam, hogy két kamerával veszem magam, én világítok be, átvéve egy teljes stáb munkáját. A kedvesem operatőr, ő azért tudott segíteni.
S. E.: Te legalább egy profival voltál összezárva! Mi könyvkupacokat halmoztunk egymásra, franciakártyával támasztottuk ki az ájfónt, és két teljesen alkalmatlan éjjelilámpával világítottuk be a pici szobánkat. Kétszemélyes amatőr low-budget stáb. Nekem inkább kilométerhiányom volt, mert nagyon komolyan vettem a karantént, és alig mozdultam ki. Hajnal kettőkor aztán nem bírtam tovább, és lementem a parkba sétálni. Számomra egyébként nem volt meg ez az érzés, hogy végre legálisan nem kell dolgozni. Sőt, végig attól rettegtem, mikor ír rám valaki, hogy csináljak már valamit. Egyszerűen az idegrendszerem nem hitte el, hogy hamarabb ért véget az évad. Most, hogy vége a kényszerszünetnek, máris azon gondolkozom: ha lenne egy kis időm, mennyi mindent csinálnék!
M. B.: Te jó kislány voltál akkor, én kevésbé tudtam tartani magam, mentünk sétálni a Rákos-patakhoz időnként. Nagyon rossz volt mindig otthon, főleg húsvétkor, keresni a nyusziajándékot a bezártságban.
– Tartottak tőle közben, hogy majd lemennek az utcára, és jönnek rögtön a beszólások?
M. B.: Sajnos ez abszolút megvolt. Ránk jött a motorozhatnék, kibéreltük két napra, és elmentünk a Dunakanyarra. És olyan gyűlölettel néztek ránk! Pedig nem csináltunk semmit, motoroztunk és sétáltunk. Most is ezt érzem mindig a BKV-n. Az emberek vizslatják egymást: aha, neked az orrod alá van tolva. Ja, te meg fel sem kötöd! Persze, te a pólódba burkolózol! Színházban is izgi lesz. Valaki eltüsszenti magát, a következő tíz percben pedig színész és néző is karanténról gondolkozik majd.
– Mire számítanak, elárasztják majd a kultúrára kiéhezett nézők a színházat? Vagy épp hogy alig mernek majd sokan közösségbe menni?
S. E.: Szerintem sokan félnek majd, sokan pedig vágynak rá. Aztán azok jönnek el, akik nem félnek.
M. B.: Nem tudom amúgy, hogy az emberekben kialakult-e egy ilyen félelem. Most is van olyan fiatal kollégám, aki aggódva kérdezi: adhatok puszit? Miközben én nyilván nem félek, inkább attól tényleg, hogy az emberek mernek-e majd színházba jönni. Amúgy igazából nem ismertem senkit, aki elkapta volna. Vagy neked a környezetedben volt bárki?
S. E.: Van a családunkban egy 83 éves hölgy, akinek pozitív lett a tesztje. De hálistennek kis lázzal megúszta. Bevallom, én személy szerint kifejezetten örömmel üdvözöltem ezeket a korlátozásokat. Talán mivel vidéken nőttem fel, még mindig nehezen viselem a pesti tömeget. A maszkot is nagyon szeretem, így könnyebben válok láthatatlanná, ha éppen el akarok bújni a világ elől, de valami miatt muszáj tömegközlekedni. Ha viszont felteszem mellé a napszemüvegem, akkor annyira tökéletes az álcám, hogy sokan rám köszönnek, mert összekevernek valakivel.
– Decemberben a Madách téren tüntettek a szabad színházakért, a járványidőszak miatt viszont kicsit háttérbe szorult ez az ügy is. Mi lesz most a független színházakkal, a szakmával, lett valami eredménye a tiltakozásoknak? Azon túl, hogy Eliza elkezdett az őt betámadó Apáti Bencével levelezni.
S. E.: Nem szeretnék vele levelezni, mert mint írtam, az ilyesmi nagyon fárasztó. De a levelemben megfogalmazott ajánlatom továbbra is áll, hogy ha végre újra kinyitunk, szívesen meghívom a kedvesével egy előadásunkra, meg aztán egy bambira. Sok pozitív hozadékát látom annak a tüntetésnek. Úgy érzem, azóta bátrabban szólalnak meg olyanok is, akik korábban nem mertek vagy nem akartak. Őszintén beszélnek a tapasztalataikról, és ezzel árnyalják az unalomig ismételgetett szólamokat. Szerintem sokan vannak a szakmánkban olyanok, akik nem félelemből hallgatnak, hanem mert borzasztó megterhelő közügyekkel foglalkozni. Állandó harci készenlétet igényel, és ha sokáig nézed ilyen szemmel a világot, egy idő után minden sarkon újabb igazságtalanság bukkan fel. Ez pedig teljesen felőrli a lelket. Egy színházi embernek muszáj őriznie a nyugalmát, különben nem tud alkotni. Viszont fontosnak tartom, hogy a „higgadtak” is hallassák a hangjukat, mert sokat tanulhatunk tőlük. Például arról, hogyan illik ítélkezés és sértegetés nélkül megfogalmazni egy véleményt, gondolatot.
M. B.: És kicsit azt érzem, hogy az embereket nem is lehet megváltoztatni. Pláne, ha ötven évet így éltek le. Velem is előfordul, hogy egyes témákat már nem akarok a szüleimnél átpasszírozni, mert egyszerűen nem megy. Több mint ezeréves a kultúránk, a hagyományaink, a génjeink, amik tele vannak rossz beidegződésekkel. Nagyon nehéz helyesen dönteni, hogy mi az, amivel szakítani kellene, vagy mi az, amit épp meg kell őriznünk.
S. E.: Az, hogy ne ez legyen, ami most van, csak egy állítás. De mi jöjjön helyette? Ha csak a rendszer ideológiáját váltjuk le, az nem rendszerváltás. Szerintem magát a rendszert csak türelemmel, figyelemmel és kiváncsisággal lehet leváltani. Tőlem aztán maradhat kormányon a Fidesz élete végéig, csak figyeljen oda az emberekre. Azokra is, akik nem rá szavaztak. És tényleg ne hagyjon senkit az út szélén. A legjobban talán a királydrámák szemléltetik ezt a folytonosságot. Fortinbras ugyanolyan zsarnok lesz, mint az előtte lévő sok száz. És a többiek: Richárd, Richmond, Malcolm, Aerys, Daenerys… Mind beleülnek a vastrónba, és fenntartják a rendszert.
M. B.: Kicsit egománnak is érzem a korunkat. Mindenki úgy érzi, körülötte forog a világ, mindenki be akarja teljesíteni saját magát.
– Mit akarjanak helyette?
M. B.: Jó kérdés. De hát ez a nyugati kultúra tényleg erről szól. A kapitalizmus viszont egy idő után kipörgi önmagát. A Black Lives Matter talán arról is szól, hogy miért van ez a hatalmas szakadék a társadalmi osztályok között? Vannak a legvagyonosabbak és a nincstelenek, köztük a középosztály, ami mindig szenved és próbál felfelé teperni. A kapitalizmusnak persze nyilván vannak hozományai is, de rengeteg egyenlőtlenséget hordoz magában. Egymás kizsákmányolása sosem szül jót.
– Mégsem azt látjuk, hogy az egyenlőség felé haladnánk. Amiatt legalábbis, hogy pár régi politikus szobrát ledöntik, és klasszikus vígjátékokat levesznek a Netflixről, még nem fognak a szegények felemelkedni.
S. E.: Nem lehet számon kérni egy modern kori társadalmi szabályt egy hatszáz éve halott emberen. Tudom, hogy ezt furcsa elképzelni, de vannak bűnök, amik akkor, mikor elkövették őket, egyszerűen nem számítottak bűnnek. Később „egyezett” meg abban a társadalom, véres harcok árán, hogy ilyet többet ne. Elítélem a gladiátorjátékokat, de nem rombolnám porig a Colosseumot. A filmalkotásokkal szerintem kicsit más a helyzet. Nekem is volt már olyan élményem, hogy újranéztem gyerekkorom egyik nagy vígjátékát, és felnőttfejjel borzasztó rasszistának találtam, nem tudtam nevetni rajta. Azt figyeltem meg, hogy mikor egy kényelmetlen társadalmi egyenlőtlenségre még nem tud az ember mit reagálni, akkor a düh mellett az egyik elemi válasz a humor. A nevetés általában feszültséget old, de számtalan megjelenési formája létezik. Nagyon jó színészi kihívás érzékeltetni a különbséget egy kárörömből, egy meglepetésből, vagy egy öniróniából fakadó nevetés között. Van a nevetésnek egy nagyon aljas kistestvére – nincs rá jó szó –, a másokon felett érzett fölényből eredő gúnyos kacaj. Nyilván az adott alkotások nem ezzel a szándékkal készültek, de ha sok emberben idézik elő ezt az érzést, akkor lehet káros társadalmi hatásuk. Hogy emiatt le kell-e venni őket a Netflixről, vagy inkább a közönséget kell-e edukálni, hogy helyén tudja kezelni a humort, az jó kérdés. Nem tudom eldönteni.
M. B.: Túlzással reagálunk ma mindenre. Itt volt a vasalódeszkás tanár is. Borzalmas, hogy egy ilyen akcióért csúnyán megbüntették. Aztán meg hirtelen akkora népharag zúdult arra az egy kis pártkatonára, aki próbált lavírozni… Elcsúsznak az arányok. Annyi minden sűrűsödik az emberekben, hogy a fékezhetetlen düh meg energia szükségképpen kitör. Ez van most is Amerikában.
S. E.: Pattanásig feszült helyzetben jött ez a vírus, és legyünk őszinték, nem az történt hogy mindenki otthon meditált, és alfába imádkozta magát. Ez a visszafojtott feszültség most utat tör magának.
– Hiába próbált Eliza is kiegyensúlyozott lenni, és kiállni a 24.hu-interjúban az új fővárosi vezetés miatt nehezebb helyzetbe került Bán Teodóra ügyében. Apáti Bence cikkében mégis úgy szerepelt később, mint aki valamiféle liberális szekértábor tagja.
S. E.: Én nem ismerem Bán Teodórát, sajnos a munkásságát sem tanulmányoztam behatóan. Ezért inkább csak fel akartam hívni rá a figyelmet. De azért az félelmetes, hogy elég csak megszólalni, és rögtön jönnek a bélyegek. Nagyon rosszul esett, főleg a cinikus, kioktató hangnem. Aztán a második cikke után azért döntöttem mégis a válaszlevél mellett, mert úgy hiszem, hogy aki magát nem tudja megvédeni, az másokat sem képes. Sőt talán az igazi segítség nem is az, ha megvédesz valakit, hanem ha megtanítod, hogyan védje meg magát.
– A bántások kapcsán érdekes tapasztalat volt, mennyien meglepődtek, hogy Eszenyi Enikő került legutóbb célkeresztbe. Voltak, akik nem is igen hitték, hogy nőként kerülhet valaki ebbe a szerepbe.
M. B.: Miközben nyilvánvaló, hogy nemcsak férfiak tudnak visszaélni a hatalmukkal, hanem a nők is. De ezt megint emberenként kell nézni. Nem a férfiak vagy nők csinálják általánosságban. Ahogy nem a cigányok vagy a jobboldaliak stb. csinálják általánosságban.
S. E.: A hatalommal való visszaélés nem függ az ember nemétől, etnikai vagy politikai hovatartozásától, szemszínétől. Benne van a nevében, hogy attól függ, van-e hatalmad és visszaélsz-e vele. Nő is lehet elkövető, férfi is lehet áldozat. Sajnos amiatt, hogy férfiközpontú világban élünk, és a kollektív tudatban nincs nemek közötti egyenlőség, a férfiakra is óriási teher hárul. Ismerek néhány bántalmazott férfit, akik azért nem ütöttek vissza, mert tudták, hogy erősebbek. Mégis ha elmesélnék, hogy a barátnőjük, feleségük megpofozta, megrugdosta, késsel kergette őket, azzal a szégyennel is meg kéne küzdeniük, hogy „aki nem tudja a konyhában tartani az asszonyát, az nem férfi!” Olyan jó lenne, ha a bántalmazott férfiak kiállnának a bántalmazott nőkért és fordítva!
– Van valamiféle tisztulás egyébként? Tanult a szakma a Marton- meg Gothár-ügyből például?
M. B.: Ami a nehéz benne, hogy nincsenek előre lefektetett sémák. Ügyenként gördülnek ezek előre. Nem ismerjük a megfelelő eszközöket, ahogy azt sem mindig, hogyan érdemes reagálni.
S. E.: A színészi alázatot gyakran emlegetjük, de a színészi önérzetet sajnos sehol nem tanítják. Hogy eddig, és ne tovább!
M. B.: A határok keresgetése lényegi kérdés. Nem lehet egy etikai kódexet úgy felállítani, mindenki másként reagál. A színpadi instrukciók is tudnak metoo-történeteket generálni. Szóbeli bántalmazás is okozhat traumát.
– És jól kezelte a Katona a Gothár-ügyet? Innen szerződött Blanka nemrég a Radnótihoz.
M. B.: Kezelte. Gyorsan reagált, hamar mentek végbe a folyamatok. Példamutató dolog, hogy beleálltak ebbe. Nyilván ehhez kellett Sárosdi Lilla korábbi kiállása is. Aki mégis csak Franciaországba kényszerült, ne felejtsük el.
– A vallomása után rögtön neki is estek a kommentelők, elővették korábbi színdarabját, ahol meztelenül szerepel, kérdőre vonták, miért most állt elő…
M. B.: Az áldozatok nem is hiszem, hogy meg fognak szólalni, amíg nincsenek többen, vagy ameddig a sajtó és a kormány is így reagál ezekre a speciális helyzetekre. Ahogy Enikőnél sem egy ember állt ki, hanem sokan egyszerre. Nem lehet egyedül kiállni, akkor vége van az embernek. Komoly szakemberek segítsége kell, hogy ezt a nyomást valaki túlélje. Megéri ez? Vagy sokan nem is szólnak semmit, csak otthon szoronganak, és várják, hogy a zaklató eltűnjön abból a pozícióból. Köszönet illeti Lillát, hogy ezt így végigvitte. Úgy, hogy nekem a Marton tanár úr a mesterem volt, a Színművészetiben az ő osztályába jártam.
– Nem tapasztalt Martonnál ilyet?
M. B.: Soha, engem sokkolt is a dolog. Fájt, nagy veszteségnek éltem meg a halálát. Nem fekete-fehér történetekről, velejéig rossz emberekről van szó. Nálunk nagyon figyelt Marton, hogy ne legyen egyenlőtlenség az osztályunkban.
– A politika igyekszik az egészre rárepülni, zaklatószínházakat emlegettek, illetve azzal támadták a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, hogy ott ideológiai képzés folyik. Előkészítve a mostani alapítványi tulajdonba kerülést, a hatalomátvételt.
M. B.: Engem sosem neveltek balliberális gondolkodásra, megmondom őszintén, a nyitottságra sokkal inkább. Hogy kérdezzek! Egyébként népdalokkal kezdtük az egyetemet, és Selmeczi Gyuri bácsival bibliai jelenetekkel foglalkoztunk, magyar színháztörténelmet tanultunk... De a felsorolást nem folytatom, semmi okom a védekezésre. Persze, fontosak a keresztény üzenetek. Ettől még én a művészettel nem a kereszténységet szeretném hirdetni. Megvannak erre is a fórumok. Sokkal inkább az a célom, hogy felmutassunk dolgokat, amiket látunk, hallunk, érzékelünk a világból.
S. E.: A művészet szabad kell legyen. Amelyik témához nem tudok személyesen kapcsolódni, ami nem tud ügyemmé válni, abban rossz leszek. Szerintem minden darab megtalálja a maga közönségét. Vagy megbukik. Auschwitzról és Trianonról is lehet ízlésesen és ízléstelenül beszélni. Ez pedig teljesen szubjektív. Az általam ízléstelennek ítélt előadásoknak is megvan a maguk bája, létjogosultsága és közönsége, csak könyörgöm, hadd ne legyen kötelező részt vennem benne. Hallottam legendákat, hogy az előző rendzerben borzalmas termelési drámákat kellett kötelező jelleggel bemutatni, a kommunista eszme felvirágoztatása érdekében. És még ez is lehet jó buli, ha van egy vagány rendeződ, meg olyan kollégáid, akikkel félszavakból is, de anélkül a kénköves pokol legmélyebb bugyra. Meg aztán elvileg ezt a rendszert, mikor felülről mondták meg, hogy mit szabad és mit nem, már egyszer leváltottuk. Nagy butaság lenne visszatérni oda.
– Az lehet majd a Színművészetivel is, mint a kaposvári egyetemmel? Ide járt Eliza, itt fogalmaztak meg hallgatótársaival kiállást annak idején az Új Színházban történő váltással szemben. Közben egyszer csak jött Kaposvárra Vidnyánszky Attila, ő lett a rektor, több tanárt pedig menesztettek.
S. E.: Muszáj reagálnom az elmúlt napok eseményeire: Blankával mindketten részt vettünk a tüntetésen az SZFE-ért, és engem annyira szíven ütött az ismeretlen kaposvári hallgató levele, hogy elsírtam magam. Pontosan tudom, hogy mit él át az a színészhallgató, aki azért jelentkezett az egyetemre, mert színész akart lenni. Nem színész-szakmunkás, aki kérdés nélkül teljesít mindent, hanem alkotó, gondolkodó színész! Ezzel szemben váratlanul egy háború kellős közepén találja magát. Amikor Kaposváron a váltás megtörtént, nagyon aktív kapcsolatunk volt a tanárainkkal. Sok problémát észleltünk és dolgoztunk is rajta, hogy kommunikáljuk őket, hogy megoldásokat keressünk. Az én életemben Vidnyánszky Attila legnagyobb bűne, hogy mikor az egyébként nem minden ízében rossz ötleteivel felülről kezdte átszervezni az oktatásunkat, akkor ezt a nagyon érzékeny belső folyamatot tette semmissé. Arra kényszerültünk, hogy egy külső ellenséggel harcoljunk a belső problémáink helyett. Arra kényszerültünk, hogy azt is megvédjük, amivel esetleg nem értettünk egyet. És, sajnos, ami a váltás után várt minket, az minden olyan naiv idealista illúziót eloszlatott, hogy „ki tudja? Talán tényleg egy jól felépített tervvel érkezik...”. Egyszer talán majd beszélhetek vele erről személyesen is. Örülnék neki. Nagyon büszke vagyok az SZFE hallgatóira, hogy kiállnak magukért. Nagyon büszke vagyok a névtelen kaposvári hallgatóra, hogy a lehetséges keretein belül kiállt magáért. És arra kérném a döntéshozókat, hogy sokkal nagyobb tapintattal forduljanak az SZFE hallgatói felé.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg, június 26-án.
