Most, hogy a következő években megjelenik tíz karanténnapló, az jutott eszembe, hogy az én új kötetem is az – erről beszélt lapunknak adott interjújában Szálinger Balázs író, költő. Szóba került a Térey-ösztöndíj, amit ő is megkapott, valamint Demeter Szilárd egyes nyilatkozatai, a koronavírus-járvány okozta szorongás és az is, meg lehet-e szerettetni a gyerekekkel Petőfit.
– Ha csak a verseit olvassuk, úgy érezni, könnyen feltalálhatja magad egy ilyen kényszerhelyzetben, amilyen a mostani. A Kvadrokeresztúr című versben még Magyarkarantén településsel is találkozunk a fura nevű falvak között. Hogyan éli meg ezeket a napokat? Elvonult vidékre, háta mögött hagyva a társadalmat?
– Egy-egy apró jegyzettől vagy ötlettől eltekintve még nem írtam semmit, de ez csak véletlen. Amekkora átok ránk nézve ez a járvány, annyira inspiráló az a nyelvi réteg, amit ránk terít. A karantén szó korábbi varázsa mindennapossá vált, elillant a töltése, és van több más szó, kifejezés is, amibe bele kellett tanulnunk, miközben csak olvasmányból meg filmből ismertük eddig. Nekem is eszembe jutott Magyarkarantén, és hogy ez az egész a maga drámaiságával és természetességével közeli rokonságban áll a legutóbbi verseim világával. Igen, elvonultunk Pestről. De a társadalom azért itt van: folyamatosan megy a rádió.
– „Mit csinál az ember, ha történelem közeleg? (…) Nem sopánkodik tovább, kevesebbet beszél nagy időkről, és többet szorong" – ezt még Mátrai-Betegh Béla írta 1976-ban a Magyar Nemzetben. Ön is inkább szorong a híreken, a napi kreativitást pedig visszaveti a helyzet? Benne vagyunk újra a történelemben?
– Szorongok, mert idős szüleim és apósom van, akik nem vették az elején túl komolyan ezt a dolgot. Meg mert kicsi gyerekünk van, és lényegében az egész tavasz összes bevétele elszállt, minden, ami fellépés, színház vagy más rendezvény. Minden. Egyedül az a bizonyos botrányos ösztöndíj maradt, meg a gyed. Csak ezért szorongok, és dehogyis, a kreativitás szerencsére még áll, inkább a munkának nem találom egyelőre a terét és az idejét. Nem járhatok már ki csak úgy dolgozni. Benne vagyunk, bizony.
– Ha már az a bizonyos botrányos ösztöndíj szóba került, annak a vitájához nem szólt hozzá – miért? Nem lehetséges bármi olyat mondani, ami kívül kerülne a kultúrharcos körön?
– Sajnos nem lehetséges. Négy út állt mindenki előtt. Az elfogadás, a visszaadás, az elfogadás lábjegyzettel és a visszaadás lábjegyzettel. Mind a négy politikai aktusnak számított vagy kezdett számítani. Egyszerűen nem volt jó válasz. Biztos nem azért kezd írni az ember a pályája elején, hogy ilyen szituációba kerüljön. Amellett persze, hogy dolgozni se lehet így. Megviselt, és úgy érzem, egy barátomat el is vesztettem.
– A hasonló közéleti harcokban szokta tudni őrizni a kapcsolatokat, barátságokat? Lehet manapság úgy, hogy megtartsa az integritását is, mégse legyen harag, sértődés? Korábbi folyóiratszerkesztőként azért különösen nem lehetett egyszerű.
– Szoktam tudni őrizni. Most nem sikerült. Pedig ugye tényleg nem szólaltam meg. Szerintem meg lehet tartani az integritást, bár sok helyről sokféle kezek nyúlkálnak folyton az ember felé, és ha valaki megtartja magát egyenesen, néha az sem elég. Mert akkor még mindig ott van a gyanú, a hírbehozás, a bizalmatlanság, szóval folyton észnél kell lenni.
– E tekintetben a névadó Térey János megítélése is előkerült, olyan magyarázatokkal is, hogy hídember akart lenni, biztos ezért tárgyalt Demeter Szilárddal. Schein Gábor pedig azt írta, a nemzeti közép megtestesítője akart lenni, amely szerep, úgy látja, Illyés Gyula óta betöltetlen volt. Van ilyen szerep?
– Hát ha Illyés valóban vitt ilyen szerepet, akkor biztos van is ilyen. Az ilyen szerep amúgy valamiféle vándorserleg? Lehet egyszerre több embernél?
– Lehetne egyszerre kormánypárti és ellenzéki nemzeti közép, ahogy ezt a felosztást a köztévé esetében javasolták! De mondjuk ha lehet több is: miben állhat ez a szerep? Lehetséges ilyen kiélezett helyzetben valódi közvetítői szerep, vagy inkább lemondásokkal jár ez, hogy az egyik barátnak ezt nem említi az ember, a másiknak azt nem?
– Nem tudom, ez tényleg legyen annak a problémája, aki ezt a programot választja. Én félnék ettől, mint a tűztől, rámenne az egészségem és az idegállapotom, eltérítene a megírandóktól.
– Kicsit tényleg olyan alkatnak tűnik, aki leginkább a versekben szereti feldolgozni az olyan jelenségeket, amikről írók is sokszor inkább tévéstúdiókban vitatkoznak. Az olyanok, mint a Politológia vagy a Kereszténydemokrácia mondjuk eligazíthatnak efelől. Ezek jobban ellenállnak a politikai felhasználhatóságnak? Azért a Kereszténydemokrácia mondjuk elég konkrét, bír az is bizonyos értelemben közéleti állásfoglalással.
– Naná, az a dolgom szerzőként, nem? De már mint valamiféle közélet szereplője hadd őrizzem meg magamat saját magamnak. Amit én a pályámon elérek, azt ne használja már fel senki, mert azért én dolgoztam. Mint költő, muszáj rezonálnom, biztos vagyok benne, hogy az a bizonyos utókor szívesebben tájékozódik majd művekből, mint nyilatkozatokból. Nem hiszem, hogy tudathasadás volna ez, nincs két lelkem. Egy van, azt szeretném óvni.
– Persze a közéleti versek mellett ott vannak ezek a kicsit Nemes Nagy-i ihletésű, objektívebb költemények is, bennük meddő bányákkal, árterekkel, erdősült hátakkal. Nehezebben befogadhatóak ezek? Meg kell dolgozniuk velük az olvasóknak? Vagy lelkialkat kérdése?
– Hát biztos nehezebbek, mint amikkel kezdtem... Az ilyen ún. nehéz versek is vihetik magukkal az olvasót, ha hagyja magát, hátradől, és élvezni kezdi a nyelvet. Vagy a ritmust. A képeket. Lehet, hogy egy ilyen meggyomrozásnak célja van a köteten belül – mert utána valami olyan következik, ami így szól nagyobbat.
– Önnek is ilyen ún. nehéz költők a kedvencei? Tandori, Nemes Nagy?
– Van ilyen is, olyan is. Az instant rádiós slágerektől a türelmet igénylő aranymosásig, Petőfitől Tandoriig, tényleg.
– Demeter Szilárd mondta egyébként, hogy olyan műveket akar látni, amiket fel lehet olvasni vidéken az embereknek, és közöttük érdeklődésre tart számot. Függetlenül Demeter Szilárd személyétől, erről mit gondol? Lehet ilyen célcsoportokat kijelölni?
– Szerintem semmi baj ezzel a mondattal. Bízom benne, hogy ez nem valami célcsoport-kijelölés. Remek közönség van falvakban, és a legérthetetlenebbnek gondolt verseket is le lehet nyomni a torkukon, ha az ember megfelelően elkészíti az esten.
– Mi kell ehhez, hogyan kell vagy lehet tálalni?
– Hú, hát példával tudnám megmutatni. Így csak közhelyeket tudok mondani. Érdekeltté kell tenni őket abban, hogy értsék az adott verset. Lassan és türelemmel vinni be őket, másként már az elején lepattannak rólad. Vedd elő az öniróniát. Merd azt mondani valamire, amit írtál, hogy szar. Az ember legyen érdekes nekik. Mondd el, miben voltál, amikor írtad. Csalogasd be őket a buliba, érezzék otthon magukat. Ne érezzék, hogy leereszkedsz vagy vagánykodsz. Inkább hogy fecsegsz, de önironikusan. Embernyelven beszélj nekik olyanról, amiről nem tudnak. Olyan tájról. Olyan olvasmányról. Olyan szerelemről. Aztán beütheted nekik a verset. A kíváncsiság, a bizalom és a kellő megágyazottság a vers nehézségének nagyját elviszi. Ugyanez működik kétméteres gimnazistáknál, amikor Petőfiről beszélek nekik. Pedig elsőre ez szinte lehetetlen küldetés.
– Mármint mai gimnazistákkal megszerettetni Petőfit?
– 45 perc alatt az lehetetlen. Viszont lehet erős kérdőjeleket hagyni bennük, hogy ez a fiú talán mégis több, mint hogy talpra magyar. Ez is nagy meccs.
– És mi a helyzet az irodalmi lapokkal? A Hévíz kapcsán beleláthatott korábban ebbe. Megmaradhatnak most még a járvány után is egyáltalán? Vagy most már tényleg jön a kényszerű felköltözés a netre? Elolvasnak ott is egy novellát, regényrészletet?
– Biztos lesz néhány folyóirat, amelyik elvérzik ebben a mostani válságban. A Hévíz helyzete történetesen biztos, a városvezetés büszke a folyóiratra, a szerkesztőség független, a szerkesztők jól működő triumvirátust alkotnak, ráadásul mindhárman sikeres szerzők. Nem tudom, generációs dolog-e, de én szenvedek, ha irodalmat gépen kell olvasnom. Szépirodalmunk fontos pillére a folyóiratkultúránk, túl fogja élni a Facebookot. És amíg nem, addig is jól elvannak egymás mellett.
Az ösztöndíj, ami megosztotta az írótársadalmat | Magyar Hang
– Hamarosan jön az új kötete is, az Alduna. Mennyire lesz más ez a lírai napló, mint a korábbi művek? Meg fogja lepni a gyakorlott Szálinger-olvasókat?
– Könyvheti könyv volt a terv szerint, de sajnos őszi lesz a kialakult helyzet miatt. Szerintem meg is fogja lepni az olvasókat, meg nem is. Próza, persze, de úgy, hogy az egész behajlik a versek világa alá, mint egy tenyér. A Kazán-szorosnál, a Vaskapu-erőmű által felforgatott vidéken töltöttünk egy hónapot, vártuk a babát, és naplót írtam. Ott, ahol a táj se biztos, csak a már megtörtént történelem és a gyerek biztos. Elég ihlető szituáció.
– Kicsit mintha ez a járványhelyzet is rímelne erre a teljes bizonytalanságra, nem? Minden nap újabb felfordulás, az egész eddigi életünk alapja rendül meg. Van ilyenkor visszatérés? Vagy ugyanoda már nincs?
– Most, hogy a következő egy-két évben meg fog jelenni tíz karanténnapló a magyar könyvpiacon... Az jutott eszembe, hogy az én Aldunám is karanténnapló. Úgy voltunk ott ketten, mint Jókai hősei a Senki Szigetén. És bizony, nincs visszatérés a korábbi élethez a karantén után: ahogy hazajöttünk Orsováról, másnap gyerekágyat csavaroztam és kisfiúkék felhőket kezdtem festeni a korábbi dolgozószobám falára. A mostani helyzetből sem ülhetünk vissza az azelőttibe úgy, mintha nem történt volna semmi. Nehezebb lesz, de tapasztaltabbak leszünk, és szerintem még jobb világ is jöhet, mint volt előtte.
– És az Alduna olvasása közben nem lesz nehezebb dolguk azoknak, akik még nem voltak az általad bejárt helyeken? Vagy nekik pont hogy könnyebb, mert szabadabban képzelhetik maguk elé?
– Nem, dehogy, sőt, reményeim szerint el akarnak majd menni oda. Nagyon melegen ajánlom mindenkinek, csak öt óra Budapestről.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg, április 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 16. számban? Itt megnézheti!
