Tényleg arra vágyunk, hogy a párunk olyan legyen, amilyennek megálmodtuk?
<p class="fotos">Fotó: Christine Fenzl</p> -

Jelenet az Én vagyok a te embered című filmből. Fotó: Christine Fenzl/Majestic

Október 7. és 17. között rendezik meg a 10. Szemrevaló / Sehenswert Filmfesztivált. Idén végre újra érkeznek neves külföldi vendégek is.

Spike Jonze filmje, A nő óta tudjuk, mennyire megrendítő, amikor annyira kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, hogy még egy mesterséges program közelsége is megnyugvást jelent. Az utóbbi évtizedekben mind gyakrabban merül fel a kérdés: lehetnek-e valódi érzései egy gépnek, és mennyiben káros az, ha érzelmeinkkel nem egy másik személy felé fordulunk? Mindez nem is annyira elvont, még ha egyelőre nem is a szerelem vonatkozásában. De az új évezredben rengetegen egy virtuális valóságban találtak önmagukra, a többi ember társaságát pedig már nem is keresik, inkább bezárkóznak, elvannak egymagukban. Innentől már csak egy lépés, hogy szerelmünkkel is valamiféle mesterséges intelligencia felé forduljunk. Amikor már Alexaként szólhatunk rá a Google-re, hogy intézzen nekünk mindenféle dolgokat a ház körül, akkor igazán nem túl vad elképzelés ez.

Maria Schrader új filmje, a Szemrevaló nyitófilmjeként szolgáló Én vagyok a te embered is hasonló problémát boncolgat. Csak ezúttal fordított felállásban: a nehéz természetű főhősnő, Alma kerül egyre közelebb egy humanoid robothoz. Igaz, kezdetben túl sok kedve nincs az egészhez, csak munkaként tekint a dologra. Hiába viszont, hogy csak tesztelnie kell a robotot, amit (akit?) a nő elképzeléseiből-vágyálmaiból gyúrtak össze, végül természetesen egyre közelebb kerül hozzá. Nehéz is ezt elkerülnie, mint hogy ebben az elképzelt jövőben a partnernek szánt robotok minden igyekezetükkel azon vannak, hogy boldoggá tegyék emberi társukat. De tényleg arra vágyik valaki, hogy a másik mindenben a kedvét lesse? Mennyire elégít ki minket, ha a párunk tényleg teljesen olyan, mint akit szerettünk volna? Nem vágyunk egy kicsit mégis csak arra, hogy meglepjen minket, hogy konfrontálódjunk időnként? Schrader filmje többek között ezeket a kérdéseket feszegeti, hol közhelyesebben, máskor kifejezetten bájosan. A filmet egyébként láthattuk már a miskolci Cinefesten is.

Tényleg csak az integráció nehézségeiről szólnak a mai német filmek?
Lakner Dávid

Tényleg csak az integráció nehézségeiről szólnak a mai német filmek?

Zavarba ejtőre sikerült a hagyományosan német, osztrák és svájci alkotásokat bemutató Szemrevaló Filmfesztivál idei válogatása.

A Szemrevaló, ami a legújabb német, osztrák és svájci filmekből válogat, idén végre nem lesz külföldi vendégek híján sem. Az elmúlt másfél év nem kedvezett ilyen szempontból a fesztiváloknak, az utóbbi hónapokban viszont szerencsére változni látszik a helyzet. Ahogy a BuSho Rövidfilm-fesztiválra is érkezhettek már a külföldi vendégek, úgy a Cinefestre is jöttek végre neves alkotók, köztük a Tangerine rendezőjével, Sean Baker-rel. Jövő héten pedig a szolnoki Alexandre Trauner Art Film Fesztiválon lesz itt a Lány gyöngy fülbevalóval rendezője, Peter Webber.

A német nyelvű filmek szemléjére is fontos művészek érkeznek, köztük a Német Forgatókönyv-díjat elnyert Idegen (Exil) rendezőjével, Visar Morinával. Filmje egy Németországban élő koszovói albánt, Xhafert állítja a középpontba, rajta keresztül kapunk egy feszült thrillert paranoiáról, identitásról. Az utóbbi évek német filmjeinek egyébként is központi kérdése a beilleszkedés, az identitáskeresés, a bevándorlólét. Korábbi Szemrevalón is szembesülhettünk már ezzel a tendenciával. Mindenesetre érdemes másféle történeteket is beiktatnunk, nemcsak menekültsztorikat nézve, mert a harmadik-negyedik után besokallhatunk, így pedig téves összkép is kialakulhat bennünk a kortárs német nyelvű filmről.

Így mindenképp érdemes esélyt adnunk például Christian Petzold filmjének, a Hableánynak (Undine), ami egy titokzatos vízi szellem mítoszát értelmezi újra. A főszerepben a nagyszerű Paula Beerrel, akit már a Mű szerző nélkül és a Tranzit filmekben megszerethettünk. A színésznő alakítását Ezüst Medvével díjazták, ami szintén azt erősíti, hogy a Hableánnyal nem lőhetünk mellé.

Rendezőként bemutatkozik a közkedvelt német színész, Daniel Brühl is. A minőségre garanciát jelenthet a forgatókönyvíró személye, az Én és Kaminski című regényével ismertté vált Daniel Kehlmann. A Saját lifttel a pokolba (Nebenan) eddig kifejezetten jó kritikákat kapott ráadásul. A filmet tragikomikus lélektani műnek nevezik, és egy kocsmai beszélgetés vesz váratlan fordulatokat benne.

A művész igazsága, amiről még ő sem tud
Lakner Dávid

A művész igazsága, amiről még ő sem tud

A Kontroll nélkül és a Mű, szerző nélkül az utóbbi idők legerősebb alkotásai lettek. A Szemrevalón jártunk.

Érdemes még kiemelnünk az Erich Kästner regényére épülő Fabian – A vég kezdetét, ami az 1930-as évek Berlinjéig megy vissza, hogy egy olyan találkozásról meséljen, ami végül megrendíti a cinizmusba és dekadenciába süllyedt Fabian világát.

A 2021-es Max Ophüls Preis Filmfesztiválon A tanár (Fuchs im Bau) kapta a legjobb rendezés díját, a Szemrevalón vetítik ezt az alkotást is. Ráadásul vendégként érkezik Wolfgang Riebniger nyugalmazott börtöniskolai tanár, akiről a film főhősét mintázták.

A 10. Szemrevaló / Sehenswert Filmfesztivált október 7. és 17. között tartják a Művész moziban, majd ezt követően vetítések lesznek Debrecenben, Pécsen, Szegeden és a Távmoziban. A rendezvény a Svájci Nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet közös szervezésében valósul meg. A filmekről részletesebb beszámolóval jelentkezünk a későbbiekben.