Méltatlannak tartom Szabó István ügyének elővételét, kinek jó ez? – tette fel a kérdést lapunknak adott interjújában a Zárójelentés egyik főszereplője, Eperjes Károly. A színészt az új film mellett kérdeztük arról is, van-e valaki, akinek nem tud megbocsátani a kommunizmus alatt elkövetett cselekedeteiért.
– Hasonló sajtónapokon gyakran elhangzik a művészek vagy akár forgalmazó részéről, hogy csak a filmről legyen szó, lehetőleg kerülve a politikát. Adódik a kérdés, a Zárójelentésről lehetne-e egyáltalán így beszélni.
– Semmiről nem lehet úgy beszélni, hogy abból teljesen kihagyjuk a politikát. Hiszen az életben minden érintheti azt, bármi kapcsolódhat közélethez.
– És hogy érezte, ez a film mennyire szól a mai magyar valóságról?
– Nagyon is arról szól, nemcsak a konkrét jelenről, de az elmúlt harminc évről. Mindenki megtalálhatja benne, amit a leginkább problémásnak talál, ami a leginkább felháborítja. Van olyan rész, ami a kórházbezárások idejéről beszél, másik mondjuk a polgármesterek kiskirálykodásáról. Akad itt bőven szemezgetnivaló.
Az idő majd eldönti | Magyar Hang
Szabó István új filmje semmit nem bíz a véletlenre. Annyira el kívánja mondani, mennyire tragikusan nehéz, szeretettől mentes a mi életünk, hogy ha a néző elsőre nem tudná értelmezni a jeleket, hát megmutatja nekik újra. És újra. Majd a biztonság kedvéért szereplői szájába is adja, ők mondják ki a tanulságokat.
– Volt már hasonló próbálkozás a rendszerváltás utánról, a Megint tanú, az viszont látványosan kudarcot vallott. Miért történhetett így? Miben lehet más a Zárójelentés?
– Jó felvetés ez. A tanú annak idején nagyon abszurd humorral élt, hiszen abszurd történelmi időket mutatott be. A második rész ezt nem tudta annyira, nem volt még olyan erős rálátásunk az új világra. Nem tudtuk, mi jön, milyen lesz ez. Ennek a filmnek, a Zárójelentésnek már van rálátása. Ezért is nagyon finom, egészen különleges a humora, és erős a lírája.
– Nemcsak a mai idők juthatnak eszünkbe, hanem akár a múlt századi falu is, mondjuk Németh László világából. Itt is ugyanazt a másik háta mögött összesúgó közösséget láthatjuk, mint például a Gyászban. Semmi nem változott?
– Látja, erre nem is gondoltam, de igen, benne lehet. És ráadásul pont Trianon évében jelenik meg ez az új film. De nemcsak a faluról, minden közösségről szól ez. Arról, amikor ezek elveszítik testi, lelki és szellemi hivatástudóikat. Mert negligálják őket: a tanárnőt, papot vagy az orvost, mindezt valamiféle rendi érdek kedvéért. Az ilyen közösség sajnos csak önmagát számolja fel.
– Mit ért rendi érdeken?
– Ebben az esetben például azt, hogy egy gyógyfürdő építését lengeti be a polgármester, annak megvalósítását helyezi mindenek fölé. Miközben az sem biztos, hogy lehetséges a létrejötte. Olyan érdekről van szó, amit a valódi, állandó értékek fölé helyezünk.
– A film főhőse a kórháza bezáratása után egykori falujába visszaköltöző, ott körzeti orvosnak álló Stephanus doktor (Klaus Maria Brandauer). Először bízik a váltásban, de aztán keserűen csalódnia kell. Ön meg merne lépni egy ilyen életmódváltást, falura költözést?
– Nézze, én ízig-vérig falusi gyerek vagyok, csupán ide beszottyantam Pestre. Igaz, a sógoromék már azzal jönnek nekem, hogy én nem is tudok Pest nélkül élni. Ez azért nem így van, én vidéken vagyok otthon, ott érzem jól magam.
– Miért?
– Átláthatóbb. Kevesebb a frusztráció. Ha van, azt a közösség jobb esetben előbb-utóbb feldolgozza, tovább lép rajta. Persze, ha olyan szemléletet vesznek fel, mint ebben a filmben, akkor rosszra fordulhatnak a dolgok. Nagyon veszélyes folyamatot indít el az, mikor a közösség a saját hivatástudóit lehetetleníti el. De mégis ott a remény a filmben is. Vegyük csak a gyerekeket, akik maguktól állnak be a kórusba egy fájdalmas pillanatban. Az orvos kiskorában énekes szeretett volna lenni, de aztán azt várták tőle, hogy apja pályáját folytassa. De mégis visszatalál ehhez a világhoz, ahogy a pap is rálel a harmóniára. Mert mindig van remény.
– A saját élete kapcsán volt, amit közelebb érzett magához? Vegyük akárcsak a sajtóval való viszonyt.
– Ó, támadó cikkekből kijutott bőven. Azt szoktam mondani, hogy ha jogtalanul ütnek valahol, esetleg negligálnak, az nekem talán többet is hoz, mint a Kossuth-díj. Elvagyok így.
– Attól nem tart, hogy majd épp a jobboldalról kap bírálatot, amiért konzervatívként ilyen kritikus filmben játszik?
– Ez a film nem a regnáló hatalomról szól, hanem a teljes elmúlt harminc évről. Arról, hogy ha a hatalmat az érdek vezérli, nem az érték, az szétzülleszti a közösséget. Ha valaki ezen politikai fogást keres vagy talál, az az ő baja. Aki meg úgy érzi, a film fejen találta a szöget, az rakja rendbe magát.
– És azokról a támadásokról mit gondol, amik most a végül át nem vett életműdíj kapcsán érték Szabó Istvánt? Elővéve ismét a rendező egykori ügynökmúltját.
– Méltatlannak tartom. Kinek jó ez? Csak azt érteném meg, hogy kinek jó ez. Mikor arról szól a történet, hogy három főiskolás filmest az utcáról vittek be 56-ban. Előállították és megverték őket, majd ők ezek után aláírtak.
– Előkerül mindez nagyon is konkrétan a filmben, a főszereplő személye kapcsán.
– Hát persze, világos. Mikor ez közöttük szóba került, Kézdi-Kovács Zsolt rögtön elmondta, hogy rögtön aláírt. Mikor bevitték őket a verőhelyre, és látta, hogy Pista ott fekszik vérben, mit tett volna? Benn van a filmben, Klaus mondja: kíváncsi lenne, hogy más, ha kap három hatalmas pofont, amitől kiköpi a tüdejét, utána mit csinált volna. Megtagadja az együttműködést? Ugyan.
– Van, akinek nem tud megbocsátani azokért, amiket a kommunizmus alatt elkövetett?
– Megbocsátani meg kell, mérlegelve, hogy milyen szereplehetőségei voltak az érintetteknek. Katolikus ember vagyok, hiszek a megbocsátásban és abban, hogy az ellenséget is szeretni kell. Gondoljunk arra a papra, akit a háború alatt egyre csak vertek, közben pedig a tiszt kérdezgette: na, még mindig szeretsz? És amikor már félholtan is azt mondta, hogy igen, szeretlek, akkor a tiszt elsírta magát. Végül mégis csak a szeretet győzedelmeskedett. Gyarló emberek vagyunk, lehet, hogy valakire megorrolunk, neheztelünk, de mérlegelni kell azt is, van-e értelme egyáltalán őrizgetni ezeket a sérelmeket magunkban.
