Cannes-ból a legjobb elsőfilmnek járó FIPRESCI-elismeréssel tért haza Szilágyi Zsófia új filmje, míg a főszereplőt a kassai Art Filmfesztiválon választották a legjobb színésznővé. Szamosi Zsófia a Mindenki révén részt vett már Oscar-díjas produkcióban, és úgy tűnik, a szülői élet kihívásaival szembesítő Egy napot is a szívükbe zárták a kritikusok. Az anyaság mindennapjairól, a családok évéről és a nemzetközi lehetőségekről is kérdeztük őt.
– Az interjú egyeztetése során jelezte, hogy nagyon be kell lőni az időpontot, mert csak kisgyerekkel tud jönni. Akárha az Egy nap édesanyáját látnánk, akinél az a huszonnégy óra rendre jóval többnek tűnik. Abszolút magáének tekintette a szerepet?
– Most gyakran Anna bőrében érzem magam, de amikor forgattunk, akkor még nem voltam anyuka, így ez még ismeretlen terepnek számított. Ami mostanra persze változott. Szerencsére nálunk sok segítség van családon belül, de nullahuszonnégyben nyilván nem tudom és nem is akarom lepasszolni a kislányomat.
– És mennyire érzi napi valóságnak a reggeltől estig történő rohanást?
– Ez abszolút a valóság, nemcsak számomra, nagyon sokaknak az. Hogy az ember próbálja behozni magát, de valahogy sosem sikerül, ahhoz még csak gyerek sem kell. Persze, hozzátesz bőven, de eleve jól ismertem ezt az érzést.
– Ez viszont nem feltétlenül magyar jelenség, nem? Érezhetik nyugaton és keleten egyaránt.
– Mivel nemzetközi szinten díjazzák a filmet, bizonyára ismerős lehet a helyzet nyugaton is. De azt tudom, hogy külföldi közönségtalálkozókon – itt most főként Nyugat-Európára gondolok – azért nagyon elcsodálkoznak, hogy két értelmiségi szülő, egy nyelvtanár és egy jogász mindennapos anyagi problémákkal küzd. Ez inkább a mi régiónkra jellemző, és nyugaton valamiféle fikcióként tekintenek rá.
– A régióban a román drámától szokhattuk meg az efféle realista nézőpontot. Meg is jegyezték egy kritikában, hogy végre valami hasonló nálunk is. Eddig miért nem volt annyira jellemző?
– Sokszor a filmekben valami nagy dologról akarunk beszélni, nem pedig arról, ami ott van az orrunk előtt. De valahogy más stílusú filmek is készülnek nálunk, nemcsak a témaválasztásban eltérő az Egy nap. Korábban soha nem kértek tőlem ennyire hétköznapi működést. Ugyanakkor nagyszerű és igaz lehet egy film akkor is, ha nem hiperrealista, nem hiszem, hogy ez az egyetlen érvényes stílus a filmkészítésben.
– Előfordul azért nálunk is a hiperrealizmus, a magyar művészfilm esetében viszont jellemző módon csak a legkiszolgáltatottabb rétegeket megmutatva. Ami fontos dolog, viszont elterjedt bélyeg a „nyomorpornó” kifejezés arra, mikor másfél órán át csak azt nézzük, hogyan szenvednek mások.
– Nyilván abban a rétegben vannak a legnagyobb gondok, kell róla beszélni, de fontos az is, hogy aki moziba megy, láthassa azokat a helyzeteket, amiket jobban át tud élni. Amiket a saját bőrén érzékel hétköznapi valóságként.
– Ha már anyaság és szülői feladatok. Itt a kampány a családok évéről, aminek szlogenje szerint szülőnek lenni életre szóló kaland. Ezzel egyetért?
– Ez megnevettetett. Szülőnek lenni inkább életre szóló felelősség, nem egy poén, nem egy hétvégi program. Persze rettentő sok öröm és meglepetés, amik máskülönben nem történnének meg. De ez elég leegyszerűsítő szlogen.
– Igaz, volt egy barátom is, aki megnézte az Egy napot, majd azt a következtetést vonta le, hogy egyelőre inkább nem akar családot és gyerekeket. Nem tartott attól, hogy a film megrettenthet sokakat?
– Ez nem egy kampányfilm. Nem célja sem kedvet csinálni, sem elvenni a kedvet a családalapítástól. Szerintem amúgy nem csak a gondokat mutatja meg, hanem az örömöt és szépséget is, ami ezzel jár, csak éppen nem idealizál. Ma már megtehetjük, hogy ha nem akarunk gyereket vállalni, akkor nem tesszük. Mindenki annyit vállaljon, amennyit tud. Politikát csinálni ebből nem szeretnék, de miért jó, ha valaki gyereket szül, ha utána nem tud vagy akar vele eleget foglalkozni? Akkor annak csak a kicsi issza meg a levét. Ráadásul tele vannak a nevelőintézetek állami gondozottakkal, akikkel ki foglalkozik? És még az örökbefogadás sem egyszerű folyamat.
Külföldön fogadják be a kitaszított magyar gyerekeket | Magyar Hang
Aki itthon nem kell, mert sötét a bőre, vagy túlkoros, azt tárt karokkal várják az olaszok. A teljes cikk.
– Az mennyire általános ma, hogy sokan bevállalják a gyereket, de később már nem nagyon tudnak a felelősséggel mit kezdeni?
– Nem ismerem a statisztikákat, csak sejtéseim vannak erről, de szerintem az a jellemző, hogy aki tudatosan tervez gyereket, az jobban végiggondolja az egészet. Én is negyvenévesen szültem, ami nem azért volt, mert nem akartam korábban, hanem egyszerűen a magánéletem így alakult. Nagyon leegyszerűsített gondolat, hogy a nők nem akarnak gyereket, és ezért születnek kevesebben. Csomóan akarnának, de nem találnak olyan partnert, akivel biztonsággal vállalni mernének.
– Nem nehéz egyébként tudatos vállalás mellett is elgondolni, hogy tíz-tizenöt év múlva vajon jó szülők tudunk-e maradni?
– A baj az, mikor valaki nagyon elképzeli, hogy milyen gyereket akar, és mindenáron arra a képre akarja formálni, pedig nagy eséllyel nem olyan. Persze általában minden szülő jót akar a gyerekének, de azt sokkal nehezebb felmérni, mint gondolnánk, hogy valójában mi is a jó. Elfogadni azt, hogy a gyerekünk nem a saját kiterjesztésünk, hanem egy önálló lény, sokszor nem egyszerű.
– Sokan akarják a saját képükre formálni a gyereket? Jellemző lehet, hogy eleve úgy indulnak neki, hogy majd a kisgyerekre örökítik tovább a világnézetüket, az életcéljaikat, de még a zenei ízlésüket is.
– Szerintem más dolog átadni egy világnézetet vagy ízlést, mint elvárni valakitől, hogy ő is úgy gondolkodjon, vagy azt szeresse majd. Amúgy a zene pont aktuális nálunk, miután sokszor nincs kedvem gyerekdalokat hallgatni otthon. Szól ezért jazz, világzene meg a klasszikusok. Nem hiszem, hogy sok baja lehet tőlük. Más kérdés, hogy szívesen viszem később babakoncertre, Kalákára és egyebekre. A szakmámból is fakad, hogy mindenféle új helyre hordom a lányom, de én úgy látom, még élvezi is ezt.
– Szülőként az is sajátos élmény tud lenni, hogy az ember más szemmel tekint az őt körülvevő világra, és egészen alapvető jelenségeket kell megmagyaráznia. Ezt tapasztalja?
– Rendkívüli élmény valóban. Rettentő sok szülő gyerekkorában korcsolyázik, aztán akkor megy legközelebb jégpályára, mikor a gyerekét viszi. Újra felfedezzük ezeket a dolgokat. És ez élmény. Sőt, kaland! De már a víz is az, ami folyik a csapból, van is, nincs is. A kád, ami megtelik, a szökőkút, amiben lehet pancsikolni.
Még naivabb és szerethetőbb az Oscar-díjas Deák Kristóf új rövidfilmje | Magyar Hang
A Mindenki rendezője ezúttal a BKV-s térfigyelő ellenőrök világába kalauzol.
– Cannes-ban és Luxemburgban is díjazták a filmet, hoztak ezek új lehetőségeket?
– Nem hoztak egyelőre semmi ilyet. Különösebben nem csodálkozom rajta, mert mikor tavaly Oscart nyert a Mindenki, azután sem érkeztek külföldi megkeresések. A kritikák megjelentek persze, de ahhoz, hogy nemzetközi lehetőségek jöjjenek, talán nyomulni is kellene. Mondjuk meglovagolva a helyzetet, hirtelen bejelentkezni száz ügynökségnél, elküldeni az önéletrajzomat, a filmográfiámat. De nekem erre nincs kapacitásom, nem is foglalkoztat. Az Oscar után kérdezték, miért nem megyek Los Angelesbe szerencsét próbálni. Minek? Hogy pincérkedjek naphosszat negyvenévesen, aztán végül egy B-kategóriás horrorfilmben kapjak pár mondatot? Én itthon színész vagyok, ebből élek és komoly lehetőségekhez jutok.
– A Mindenkiben a tanárnőt játszotta, aki nem épp pozitívan jön ki a történetből, de mégsem egyértelműen negatív karakter. Megláthatjuk az igazát a kislányt tátogásra kérő nevelőnek, aki a versenyt és az elért eredményeket tartja szem előtt?
– És a közös svédországi utazást, ne feledjük el! Mindenképpen megvan a maga igaza, persze. Amúgy visszautalva a korábbi témára, ő pont olyan, mint az a szülő, aki jót akar a gyerekének, csak épp nem jól méri fel, hogy mi a jó neki igazából. A film egyik fő erénye, hogy nem egyoldalú. Persze, ott van az az egyszerű, mindenki számára fogható réteg a gonosz tanár nénivel és a bátor gyerekekkel, de összességében nem ilyen könnyű ítélkeznünk. Attól is függ, hogy teljesen reális síkon értelmezi-e az ember ezt a filmet, vagy parabolaként.
– Magyar rövidfilmek esetében ritka azért ez a közösségi vita: itt még a kommunizmust is levezették abból a gondolatból, hogy mindenki egyaránt ott lehessen az énekkarban, ha van jó hangja, ha nincs. Hogyan fogadta ezeket a véleményeket?
– Ezt a kommunizmusértelmezést nem hallottam, egy amerikai kritikában viszont olvastam olyat, hogy Trumpról mintázták ezt a nőt. A filmértelmezők gyakran kreatívak tudnak lenni. Én nagyszerűnek tartom, hogy egy kisjátékfilm ennyi gondolatot el tud indítani, és ilyen tág értelmezési tartományt nyit.
– Mennyire életszerű elképzelés, hogy mindenki összefogjon egyért?
– A társadalom most nagyon megosztott, kimondottan más információk alapján élnek benne az emberek. Mintha egy másik országban töltenénk a mindennapjainkat. Mindenki inkább beburkolózik a saját kis világába, amit hitelesnek gondol, és abban jól elvan. Szóval magam szkeptikus vagyok ezt illetően.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
