Korábbi filmjéért kitiltották Egyiptomból, így a legutóbbi, Fiú a mennyből címűt már Törökországban kellett leforgatnia, palesztin és libanoni színészekkel. A miskolci CineFestre érkező Tarik Saleh egyiptomi-svéd rendezőt kérdeztük a kitiltás okairól, az iszlám megítéléséről és a Salman Rushdie elleni merényletről is.
– A kairói esetért (The Nile Hilton Incident) kitiltották Egyiptomból. Hogyan néz ki egy ilyen, politikai alapú kitiltás? Kapott róla hivatalos értesítést?
– Nem kaptam ilyet. Abban az értelemben hivatalos, hogy elhangzott a híradóban. Bement egy ügyvéd, és egyértelművé tette, hogy áruló vagyok. Ha pedig visszatérek Egyiptomba, letartóztatnak. Az országban ma nagyjából úgy mennek a dolgok, mint egykor az NDK-ban. Sosem közvetlenül az elnöktől érkeznek ezek az üzenetek, megvannak a maga hírvivői.
– Ennyire fontos ön számukra?
– Nem hiszem, hogy én jelenteném a prioritást számukra, vagy hogy komoly fenyegetésként azonosítanának. Megvannak a maguk valódi ellenségei. A Muszlim Testvériség kifejezetten jól szervezett. Támogatja Katar, Törökország, megvannak a hídfőállásai Németországban. És kifinomult abban az értelemben, ahogy a nyugati jobboldali populista szervezetek. Vallja például a demokráciát abban az értelemben, hogy ez egy lehetőség számára hatalmat szerezni. De amint a hasonlók megszerzik, rögtön elkezdik lebontani az intézményeket. Sajnos, ezzel szemben, a közel-keleti hadseregek még csak nem is állnak a demokrácia talaján. Időfecsérlésnek tekintik, ők ennél direktebben törnének a hatalomra.
– Mi történne, ha átlépné a határt?
– Imádom Egyiptomot, hiányzik nagyon, nem voltam ott 2016 óta. Gondolkoztam már azon, mi történne. Nagyobb biztonságban lennék, ha útlevelet váltok, és egyszerűen turistaként érkezem. Nem hiszem, hogy megtalálnának. Viszont mégis könnyen értesülhetnének a jelenlétemről, megvannak az informátoraik. Ha pedig értesülnek róla, letartóztatnak. Ha szerencsém van, egy politikai játék szereplőjévé válnék Egyiptom és Svédország között. Elindulna egy kiadatási folyamat, amely során Svédországnak is adnia kellene valamit cserébe. Ha pedig nem vagyok szerencsés, egyszerűen csak eltűnnék. Mint annyian mások. Amióta Szíszi átvette a hatalmat, ezreknek veszett nyomuk.
– Tervezi, hogy egy nap visszatér? Ez csak rezsimváltás esetén lenne lehetséges?
– Ha rezsimváltás jön, talán. Csak a gond az, hogy én az állambiztonságiak kedélyeit borzoltam fel. Az pedig marad. Dühösek, mert nem szoktak hozzá, hogy valaki bármiféle szűrő nélkül fogalmazzon meg dolgokat. Én pedig megengedtem ezt magamnak. Az egyik felem most azt mondaná, hogy hiszen ez csak egy film. Rendező vagyok, filmeket készítek. A mai Egyiptomban viszont nincs olyan, hogy „csak egy film”. A Fiú a mennyből esetében is rögtön kapom a reakciókat, hogy „ez nem is így van a valóságban”. Rendben, de hát ez egy fikción alapuló játékfilm! Mindent meg is tettem, hogy az al-Azhar Egyetemhez egy olyan sejket rendeljek, aki egyáltalán nem azonos a mostanival. Egyfajta párhuzamos valóságot hoztam létre. Persze, Szíszi ott van, de nem tűnik fel konkrétan a filmben. Mások beszélnek a szándékairól, de egyáltalán nem biztos, mit mond vagy akar valójában. Afféle Isten-karakterré vált, akire mindig csak utalgatnak: „ő ezt így akarná”.
– Mi volt a konkrét problémájuk A kairói esettel?
– Már eleve az rendkívül meglepett, hogy egyáltalán bármi gondjuk van vele. Hiszen a film a forradalom előtt játszódik. Szóval az erős reakciót nehéz volt hova tenni. Egyiptomban forgattuk volna, három napunk volt a kezdésig, amikor a helyi producerünk elment a belügyminisztériumhoz. Ott pedig azt mondták neki, hogy távoznunk kell. Mi csak néztünk, hogy de hát miért? Mire ők, hogy elolvasták a forgatókönyvet, és nem tetszett nekik. Szóval távoztunk, és leforgattuk inkább Marokkóban. Majd miután kijött a film, órákig vitáztak róla a televízióban, elemezték a hibáit és azt, miben is más a valóság, mint a filmben. Még egy rendőrt is idéztek, aki elmondta, hogy ők nem is így járnak el. Nos, meglehet, hogy a valóság még rosszabb. Talán egy kicsit még le is kevertem a hangot, de így is túl nyíltan beszéltem az ottani korrupcióról.
– Miről szól a film?
– Valós történeten alapult. Hisham Talaat Moustafa a valódi neve annak a mágnásnak, akiről szólt, és aki kvázi az Egyiptom Donald Trumpja. Birtokol egy sor ingatlant, szállodát, még egy saját zöld okosvárost is megálmodott Noor néven, szóval tényleg egészen hasonló, mint Trump. Ez az egyiptomi üzletember viszont megölette a szeretőjét, egy ismert énekesnőt, miután az elhagyta őt. Suzanne Tamimról van szó. Pontosabban meggyilkoltatta egy egyiptomi rendőrrel, akit aztán letartóztattak. A rendőr felvette, ahogy az üzletember megrendeli a gyilkosságot, Moustafának pedig rendeztek egy nagy tárgyalást, és őt is halálra ítélték. Mindenkit megdöbbentett az eset. Nemcsak üzletember, hanem parlamenti képviselő is, így mentessége volt. Azt kérdezgették az emberek, hogy miért hagyta Mubarak, hogy halálra ítéljék a barátját? Amikor viszont Szíszi hatalomra került, és már a film is kijött, elrendelte, hogy engedjék szabadon ezt az üzletembert. Szóval az én filmemet betiltották, ő viszont szabadon járhat-kelhet. És hatalmasabb, mint valaha. Vannak emberek, akik a törvény felett alatt állnak. És nem túlzás szerintem, hogy ezek az emberek birtokolják az államot.
– A cinefestes vetítés utáni közönségtalálkozón úgy fogalmazott, hogy inkább nem szeretne a következő Salman Rushdie lenni. Az ellene elkövetett merénylet nagy visszhangot váltott ki, sokak szerint a szabad szólás kultúráját érte újabb támadás. Mit gondol erről?
– Meglepett a dolog, hiszen a fatvát nagyon régen adták már ki. Két fő probléma van az iszlámban, és most elsősorban a modern időkről beszélek. A szunni iszlámban nincs valódi hatóság. Az al-Azhar sejkje már majdnem olyan, mint a katolikusoknál a pápa, de mégsem az. Az Allahu Akbar is azt jelenti, hogy Isten hatalmasabb. Tehát bárki végrehajthatja a fatvát. Tegyük fel, hogy a milliárdnyi muszlimnak csak egy százaléka mentálisan instabil. Valószínűleg ennél magasabb is az arány, miként minden társadalom egy része az. Nos, ez az egy százalék is rendkívül magas számot tesz ki. Már önmagában elegendő egy Iszlám Állam vagy egy al-Kaida megalapításához. Utóbbiban például annak csúcsán tízezren voltak. Tízezer ember, aki hajlandó ölni olyasvalamiért, amit nem is igazán értenek. Az Iszlám Állam korábbi drogdílerek és -függők között toborzott. Azt mondták nekik, hogy értelmet fognak adni az életüknek. Gyűlölitek magatokat, mert drogfüggők vagytok, de mi valakivé teszünk titeket. Megvívhatjátok a végső küzdelmeteket Szauron ellen. Nézzék csak meg a toborzó videójukat, alávágva a Gyűrűk Ura zenéjével. Egyben van minden.
– És a másik probléma?
– A másik nagy gond, hogy a Koránon nem lehet változtatni. Reformálni így nehéz. Az iszlámnak régen nem volt gondja vele, de a francia forradalmat és azt követően, hogy Napóleon elfoglalta Egyiptomot, sok minden megváltozott. Sokak szerint az iszlám értelmisége ekkor kezdett el hátrafelé nézni, nem pedig előre. Addig az iszlám a fejlődés része volt. A társadalmaink jobboldali szélsőségesei hasonlóképp gondolkoznak. Nézzünk visszafelé, mert akkor jobb volt. Valóban így lenne? Hiszen az iszlamista szélsőségesek is interneten terjesztik a nézeteiket, használják az okostelefonokat, a technológiát. Egyébként művészként úgy gondolom, igenis jogod van provokálni bárkit. Viszont a filmjeimmel még csak ilyen szándékom sem volt. Amikor kiderült, hogy Cannes-ban mutatják be A kairói esetet, büszkék is voltak rá az egyiptomiak. De amikor szélesebb forgalmazást kapott, és láthatták már az állambiztonságiak is, arra jutottak, hogy gátat kell ennek szabni. A Fiú a mennyből-lel szemben is abszolút nevetséges lenne kimondani a fatvát. Még csak nem is az iszlámról szól, hanem a hatalomról.
– Beszélt arról is a vetítés után, hogy sokan még csak azt sem tudják, mi az al-Azhar. Pedig elmondása szerint legalább olyan fontos iszlám vallási központ ez, mint a katolikusoknál a Vatikán.
– Szeretjük azt képzelni, hogy mi sokkal fejlettebb társadalmakban élünk. De mire jöhetünk rá a saját társadalmunkról, amikor ezt a filmet nézzük? Először is arra, hogy nem szeretünk a tükörbe nézni. Pedig a film mindig akként funkcionál. Legyél bárki is, a személyiséged befolyásolni fogja, hogyan nézel egy filmet. Még amikor a Netflixen nézem A koronát, akkor is van egy olyan érzésem, hogy hiába nem szeretném, magamat ismerem fel a királynőben. Kényszerít a film, hogy próbáljam megérteni, milyen is a királynőnek lenni. Vagy ott van Sofia Coppola filmje, a Marie Antoinette. A végére igazán szomorú lettem. Csak arra tudtam gondolni, mennyire elszigetelődött, és hogy mikor kivégezték, valójában ártatlan volt. Amikor tegnap Marie Kreutzer filmjét, a Fűzőt néztem a fesztiválon, akkor például nem éreztem így. Nem éreztem úgy, hogy ő, Sisi lennék. Csak azt láttam, mennyire unatkozik, meg hogy mennyire el van kényeztetve. A film magában hordozza az ítéletet is.
– Együtt tud érezni még A kairói eset korrupt, bűnös szereplőivel is?
– Amikor filmet rendezek, nem tudok másként tekinteni a karaktereimre. Ha egy korrupt rendőrről készítek filmet, nem nézhetek rá úgy, hogy „jaj, korrupt, milyen rettenetes!” Azt kell ehelyett néznem, mi is lehet a jó a korrupcióban? Milyen előnyökkel járhat? Nem ítélhetem el rögtön. Így eljuthatok addig, hogy lám, ez az egyetlen rendszer, ami működik, szemben a másikkal. És a többi országban sincs ez nagyon másképp. Tudom, provokatív Magyarországot és a többieket együtt emlegetni Egyiptommal. De akadnak ezen a téren hasonlóságok. Amikor a Fiú a mennyből-t írtam, két dolog volt rám nagy hatással. Egyrészt Umberto Ecótól A rózsa neve. Hihetetlen könyv, egy mestermű. De ugyanígy befolyásolt a Svéd Akadémia zaklatási botránya is. Ismerek néhány embert onnan, és az ügy kifejezetten jellemző Svédországban. Az egyik legmodernebb államról van szó. Rendkívül fejlett ország, elvégre mérnökök építették. Mindennek funkcionálnia kell. Van itt viszont egy paradoxon. Hogy közben meg monarchia vagyunk, és van egy királyunk, aki örökölte a trónt. A királynak van néhány intézménye, egyik a Svéd Akadémia, amelyik a Nobel-díjakról dönt. Ez pedig nagyon fontos intézmény a svédek számára. Válsághelyzetekben pedig már nem elég, ha a miniszterelnök beszél. Így volt például a Covid-járvány alatt. Mondott valamit a kormányfő, az emberek pedig azt mondogatták, hogy rendben, de hol van a király? Neki kell megszólalnia! És amikor így tesz, az emberek odafigyelnek. Mert ő az emberek lelkéhez szól. Az Akadémia botrányakor arra is rájöttem, hogy mindig erről szól a dolog. Az ajtó mögött mindig van valahol egy nő. Egy másik ajtó mögé rejtve pedig egy másik nő. Amikor benyitsz ezen az ajtón, mindenki megrázkódik, maga az egész intézményrendszer is. Arra gondoltam, hogy oké, ez maga a filmem története is.
– Beszélt arról is, hogy az iszlámhívők kapcsán csak a szörnyűségek érnek el hozzánk, miközben azt sem tudjuk, hol az al-Azhar Központ. Milyen okokat lát emögött?
– A hidegháború után a Nyugatnak egy új ellenségre volt szüksége, amellyel szemben megvédheti magát. Valljuk be, az iszlám világ elég rossz ötlet volt erre. Egyrészt azért, mert milliárd emberről van szó. A többségüknek pedig az iszlám nem az elsődleges identitását jelenti. Ettől még fontos identitáselem, legalább annyira, mint a kereszténység vagy a judaizmus. Amikor felnőttem, Svédország valójában szocialista állam volt, még ha nem is gondolnak így rá. A szabadságnak is megvoltak a határai. Mindig is egyensúlyozott kelet és nyugat között a maga semlegességével. A nyugat a szabadság szimbólumává vált, olyanokban jelent ez mint, a graffiti, a hip-hop, a rock’n’roll, az ifjúsági mozgalmak. A graffitiben voltam benne én is. Ez sem létezhetett volna, mondjuk, a Szovjetunióban. A kilencvenes évek után viszont a nyugatnak már nem kellett úgy tennie, mintha szabad lenne. Ekkor kezdődött a reakció korszaka. Jött a zéró tolerancia politikája, az egy kultúra elképzelése, meg hogy büntessük meg azokat, akik nem olyanok, mint mi. Ebbe jól illeszkedett az elképzelés, hogy jönnek a barbárok, és meg akarják változtatni az életformánkat. Tényleg? Valóban? Akik jönnek, azok valójában jobb életre vágynak, nyugati életre, ezért is érkeznek. A közel-keleten élő fiatalok nagy része is plázákat akar, popzenét hallgatni és így tovább.
– Azért a muszlimoknak mégis csak akadnak problémáik a saját szélsőségeseikkel. Nem a nyugat találta ki magának őket.
– Az egyiptomi családtagjaim gyakorló muszlimok, de utálják az iszlamista szélsőségeseket, félnek tőlük. Ki nem állhatták őket a felmenőim már jóval a hidegháború előtt is. Nem véletlen, hogy a Közel-Keleten sokan hisznek ma is abban a összeesküvés-elméletben, hogy ezeket a szervezeteket valójában nyugaton hozták létre, hogy felhasználhassák ellenük. Hiszen, lám, akik közt az Iszlám Állam toboroz, nekik alig van közük a Koránhoz. Még talán arabul olvasni sem tudnak. Terjednek fotók is arról, hogy rossz irányba fordulva imádkoznak. Hogy ezek valósak vagy sem, nem tudom. A konteók jó része valószínűleg tényleg csupán konteó. De mindannyiunknak magunkba kell néznünk. Szeretjük a múltunkat, a saját sötétségünket elrejteni, másokra projektálni. Azt mondani, hogy a fenyegetés kívülről jön. Mert ha belül van, az már egy másik sztorivá válik, felfedi a saját hibáinkat, kicsiségünket. A jobboldali populisták képesek még azt is fejtegetni, hogy Svédország a katasztrófa szélén áll. Nos, én éltem és dolgoztam más országokban. Svédország az egyik leggazdagabb a világon, a szociális ellátórendszere a legfejlettebbek közé tartozik. Apaként egy évet kivehetek, és megkapom közben az egyébként magas fizetésem nyolcvan százalékát. A feleségem szintén. A világ melyik másik országában lehetséges ez? Közben, persze, nagyon is félelmetesek ezek az iszlamisták, én is megijedek tőlük. Tökéletesen eljátsszák a rájuk osztott szerepet, ahogy azzal fenyegetnek, hogy le fogják rombolni a nyugati kultúrát. Pedig az iszlámhívők többsége csak békében szeretne élni.
