In Medias Res: a legjobb Cure-bulit láttam szerda este a Papp László Budapest Sportarénában.., de ne rohanjunk előre még ennyire az időben! Utoljára a The Cure-t az Exit Fesztiválon láttam Szerbiában három éve, amikor éppen 40 éves fennállásukat ünnepelték Smith-ék. Azóta pedig elsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi minden történt a zenekar háza táján. De azért nézzük csak nagy vonalakban. Az 1976-ban alakult bandát ’19-ben beiktatták a Rock and Roll Hall Of Fame-be és ezzel az elismeréssel elnyerték végre méltó jutalmukat a rockzene történetében. Ja és mellesleg érkezik lassan az új lemezük is, és a Wish-albumuk is nemrég jubilált. Szóval nincs lazsálás.
Azt bevallom, hogy a The Cure számomra nem pusztán csak egy zenekar, hanem egy életérzés is. Aki a nyolcvanasokban volt gyerek Magyarországon, az biztosan érti, hogy miről is beszélek. A Robert Smith által az angliai Crawley-ban 1976-ban alapított formáció köszöni szépen, azóta is jól van, él és virul. Amikor nálunk még vadul tombolt a szocializmus és a lemezgyárba Erdős Péter jóváhagyása nélkül nem nagyon léphetett be senki, addig a ködös Albion ontotta magából a jobbnál jobb és izgalmasabb produkciókat. Akkoriban mindenki zenélni akart. Tombolt a punk, a prog-rock már-már visszaszorulóban volt, a glam is az utolsókat rúgta, majd berobbant valami egészen új, a Wave – amit aztán persze tovább lehetett színezni olyan egyéb jelzőkkel is, mint például a new vagy a dark –, arról nem is beszélve hogy a 70-es évek nyakán már ott lihegett a szinti-pop és a majd mindent (vizuálisan) megreformáló MTV is. Szóval ezekben a nagyszerű időkben kezdték Smith-ék is a zenélést.
S bár a zenekar valójában egyenlő Roberttel, azért a képlet annyira mégsem egyszerű. Smith a kezdeti szárnypróbálgatásai közepette addig jutott, hogy beugró gitárosként játszhatott a londoni goth, postpunk tótumfaktum Siouxsie and The Bansheesben. A tehetséges dalszerzőt már fiatalon beszippantotta a zene, olyan példaképei voltak, mint a stílusindító Joy Division, David Bowie vagy akár Hendrix, de mégsem ezek voltak az akkor még Easy Cure néven zenekart alapító angol srác életében a legfontosabb mérföldkövek, ennél egyszerűbb dolog történt Smith-szel: néhány tagcsere után, összetalálkozott a basszer-fenomén Simon Galluppal. Innentől pedig már történelem.
The Cure-koncert a Budapest Arénában 2022. október 26-án (Fotó: Zimon András)
Az azóta is folyamatosan változó felállású zenekar két legfontosabb pillére Smith és Gallup. Amúgy ez a dolog tőlünk nyugatra nem kérdés. A pontosság és a feszesség a könnyűzene alaptézise. Ha ez megvan, utána már lehet díszítgetni. A Cure nem túl bonyolult képletet követ: a Gallup és Smith által megírt végtelennek tűnő, repetitív dob és basszustémákat, lusta, melankolikusnak ható gitártémákkal – nagyjából a posztpunkos érát elhagyva, a 80-as évek végétől – és csodaszép szintiszőnyegekkel díszíti. A banda hangzása nagyon egyedi, Smith fura hangszíne és külseje alapból egy csomó embert elriasztott a zenekar környékéről, de ahogy ők is felnőttek, a klisékkel egyre inkább leszámolva valami olyan termékeny, izgalmas és egyedi produkciót tettek le az asztalra, ami tényleg ritkaságszámba megy.
Smith az évek során popkulturális ikonná vált. A gyilkos (ön)irónia és humor nagyágyúi – azaz Trey Parkerék – a South Park egy epizódjában például addig ajnározták Smith-t, hogy már az egész világ sorsa rajta múlott. Az egyébként visszahúzódó frontember nem sokszor került a bulvárlapok címlapjára. Magánélete kiegyensúlyozott, s a kezdeti, mára már némileg depresszívnek ható dalszövegeit az idők során felváltotta egy érett ember gondolatvilága. Persze a The Cure a virágkorát a 80-asokban élte, de azért én személy szerint roppant boldog vagyok, hogy ha nem is túl sűrűn, de úgy 6-10 évente megdobnak minket egy-egy új albummal, amik persze már nem idézik azt a frissességet és innovációt, amit például a Head On The Door-on vagy a Kiss Me-n tőlük megismerhettünk, de Smith töretlen kísérletező vénája azért még igy 63 évesen sem apadt teljesen ki. Külön érdekesség, hogy a nemrég indult Lost World névre keresztelt turnéjuk előtt Perry Bamonte visszakerült a zenekarba hatodik tagnak, és sokak örömére a szerdai pesti bulijukon már mi is láthattuk a színpadon.
The Cure-koncert a Budapest Arénában 2022. október 26-án (Fotó: Zimon András)
De térjünk vissza most a várva-várt hazai koncertjükre. A hangverseny az új albumra készült Alone-nal indult, ami egy prog-rockba oltott lassú, wave-es örvénylő ballada, nem mástól, mint a szomorú szerelmek hercegétől: Robert Smith-től. A kezdő taktusok után a gyönyörű, sejtelmes szintiszőnyegek úgy úsztak be a színpadra és a közönség sorai közé, hogy szinte észre se vettem, hogy a zenekar is megérkezett a tajtusokkal. Gallup a Gibson cég által neki gyártott, – térdig leengedett – Thunderbirddel a szokásos látványt hozta, de Roberten belépőjén sem lepődtem meg, Vox Teardropja már szinte hozzá nőtt, aztán Reeves Gabrels – Bowie egykori gitárosa –, Perry Bamonte, Jason Cooper dobos és Roger O’Donell szintis is elfoglalta a helyét az Aréna színpadának deszkáin.
A melankolikus kezdés után egy Disintegration-dal következett – a Pictures of You, ami az egyik legtökéletesebb dream pop-dal, amit valaha írtak. Csodás közép tempójú dobtéma, a szintik lassan kibontakozó szőnyegei, csilingelések, szinte éteri ütemek és remek dalszöveg jellemzi a nem túl rövid szerzeményt. A Disintegration-lemez ennek a monumentális ívű slágernek is köszönheti, hogy örökbecsűvé vált, s nem csak a Cure rajongói körében. A zenei mérföldkővé vált nagylemezt minden kritikus a legjobbak között tartja számon. A Pictures of You-t a szintén a Disintegration-ről való szomorú személyes vallomás, a Closedown követte, ami után jött az 1985-ös The Head on The Door című nagylemez programadó dala, a Night Like This. A setliszt gerince egyébként a Disintegration-re, a még meg nem jelent új lemez dalaira és a The Head On the Door-ra épült. De azért szép számmal kerültek elő régebbi szerzemények is az este folyamán. Ott van például a titkos favoritom – az egy gyermekregény ihlette – brutál áthangszerelt, szintipoposított Charlotte Sometimes, amit talán a legjobban vártam, mert eddig látott hat Cure-koncertemen eddig mindig elkerült. Felsorolni is sok, de a rövid intróval együtt 27 dal hangzott el az este alatt.
The Cure-koncert a Budapest Arénában 2022. október 26-án (Fotó: Zimon András)
A Cure-tól megszokott monstre koncertek mindig eléggé embert próbálók, nem tudom hogy bírják Smith-ék, de még nézőként is roppant fárasztó végig állni a közel három órát, na de persze nem panaszkodom. És most be kell, hogy valljam, hogy nem hiába kezdtem azzal, hogy az egyik legjobb koncertjük, amit láttam, mert ilyen hangosítást – ki merem mondani – életemben nem hallottam, embertelenül jól szóltak, egyszerűen tökéletesen, CD-minőségben, Gallup bassz-gitárjának a hangja iszonyat túl volt tolva, már-már azt hittem, hogy nem is egy The Cure, hanem egy Simon Gallup-koncerten vagyok. Annyira fajsúlyos volt a soundja, hogy az már Schecter-pornó. Mintha a Lánchíd acélsodronyain tappelt volna.
A Charlotte után érkezett a Lovesong, majd egy újabb szerzemény: az And Nothing is Forever, ami lehetett volna egy késői Pink Floyd-szerzemény is, aztán belecsaptak a Pornography Coldjába, amit a „Holló” című film betétdala, a Burn követett. Majd egy kisebb sláger-tűzijáték keretein belül a Fascination Street, a Push, a korai posztpunkos Play For Today és az atomcsapás erejű The Forest. Külön szót érdemel a viszonylag puritán megjelenésű színpad, amit egy félkörben elhelyezett, nem túl csicsás kivetítő foglalt el. Az erősen érződött, hogy a látványt nem a III. kerületi Kispitypang óvoda végzősei tervezték meg és rakták össze, mert az egyébként meleg színekkel operáló háttér egy idő után teljesen hipnotikus hangulatba húzta be a nagyérdeműt. Önkéntelenül és profin.
De visszatérve az előadásra, a setlistben helyet kapott Shake Dog Shake és Gabrels személyes kedvence, a Wish – konkrétan legmélyebb – dala a From The Edge of the Deep Green Sea külön csemege volt az este folyamán, ahogy a készülő vadiúj Cure-lemez dala és egyben a koncert fő programjának a záró szerzeménye, az Endsong is. Az este amúgy teljes mértékben Smith-é volt. Egyrészt baromi jól énekelt, másrészt láthatóan élvezte a bulit. A közönség is kitett magáért, a főleg a negyvenes-ötvenes éveiket taposó rajongók abszolút együtt éltek a zenekarral. Ahogy már említettem, Simon is nagyon virgonc volt a színpadon, a basszustémák és a dob annyira remek összhangban működtek együtt, hogy azt tanítani kellene. A magabiztosságukról nem is beszélve. Nyilván rutinosak és kőprofik, mégis semmiféle sztárallűr sem lengte őket körül. Robert göncei körülbelül 30 éve ugyanazok, ahogy a többi tag sem a divatmagazinok címlapjáról mászott le. De ez így van rendjén. Főleg, ha olyan dalokkal bombáznak még az este folyamán, mint a meseszerű Plainsong vagy a Disintegration.
The Cure-koncert a Budapest Arénában 2022. október 26-án (Fotó: Zimon András)
Az első ráadás-blokkba egy újabb friss nóta – az I Can Never Say Good Bye is bekerült, sajnos egy picit le is ültetve a bulit. A megjelenő lemezről azért annyi talán elmondható – néhány számot élőben hallva –, hogy leginkább a 90-es évek elejének a Cure-ját ismerhetjük fel benne. A befejező etapban – ahogy az lenni szokott – már Smith is táncra perdült, mókás volt látni, hogy az egykoron ridegnek tűnő, rúzsozott, kifestett fura gyerek, ma már jókorára hízott Robert bácsiként jókat mulat és táncol a színpadon. De nem tűnt önmaga paródiájának, inkább egy olyan zenészt véltem felfedezni benne, aki mára megértette, hogy mit tett le az asztalra.
Aztán a második ráadásban elhangzott még az egyik legnagyobb slágerük, a Lullaby, a The Walk, a Friday I'm In Love, és a két The Head On The Door-klasszikus: a Close To Me és In Between Days is, valamint a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me-lemez is képviseltette magát a Just Like Heavennel. Természetesen az 1979-es Boys Don’t Cry sem maradt el. Úgy éreztem, hogy ezen slágerek mixe nem csak zenekar legismertebb dalainak a gondosan összerakott palettája volt, hanem a The Cure zenei fejlődésének a tökéletes lenyomata is. A kezdeti ska-s, punkos, néhol raggae-s ütemeket annyira jól megírták a tagok akkoriban, hogy egy darab nosztalgiát nem lehetett bennük mindmáig felfedezni. Mai füllel hallgatva is, a korosodó riffek feszesek, a dobtémák szuggesztívek voltak. A Cure az idők folyamán a helyére került, és a kezdeti fura külsőségeik miatt fanyalgók vagy a tőlük elfordulók is megértik, hogy mennyire fontos a szerepük és a hangzásuk a mai modern pop/rock zenét tekintve.
Összességében a zenekar remek koncertet adott Budapesten. Külön megdicsérem újra a hangosítókat és nagyon örülök, hogy egy újabb hatalmas Cure-koncertélménnyel lettem gazdagabb. persze az sem elhanyagolható, hogy néhány új dallal a fülemben ballaghattam haza, és még napokig ott lesz Smith és bandájának a melankóliája. 10/10
The Cure-koncert a Budapest Arénában 2022. október 26-án (Fotó: Zimon András)
