Mindig is foglalkoztatott, hogy valaki más fejével gondolkodjak – mondja interjúnkban Szvoren Edina, aki friss kötetében egyenesen kortársai bőrébe bújik. Számon kérték a nemi arányokat? Megszaporodtak-e olvasói a 2019-es Libri Irodalmi Díj óta? És tanárként hogyan látja a helyzetét? Többek között ezekről beszélgettünk.
– A Kérődző Kronosz kapcsán a legtöbben azt találgatták, mi ez: paródia, stílusgyakorlat, tisztelgés? Melyik voltaképpen?
– Végül is oda van írva, hogy pastiche-ok. [Más művek stílusában készült utánzat – szerk.] Ismert fogalom, de a világirodalmi példái nem olyan számosak. Proust hasonló műveit tudnám említeni, amelyekbe belelapoztam, bár nem igazán tudom őket megítélni. Semmiképp sem paródiák lesznek, az rögtön az elején világos volt. Inkább gondoltam ezeket – más is mondott ilyesmit – hamisítványnak.
– A novellái szokatlansága, szürrealitása ellenére érezhet bennük az olvasó valamiféle komolyságot, távolságtartást. A vélt irodalmi magányt is akarta oldani azzal, hogy másokat kezd utánozni?
– Mindig is volt egy ilyen reflexem: szövegekre szövegekkel reagálok, ahelyett ugye, hogy éltemet változtatnám meg. A legelső írásaim között is voltak utánzások. Az valóban paródia volt, amit középiskolás koromban Móriczról írtam. Vagy talán Karinthyt utánoztam, ahogy másokat utánoz, de most nyáron még egy felvételizőnk szövegeire is írtam valamit. [Szvoren Edina a FreeSZFE-n tanít írást – szerk.] Az, hogy valaki másnak a fejével gondolkodjak, mindig is foglalkoztatott, első megjelent írásaim egy elképzelt – nem létező – író szövegei voltak. Most olyan kötetet akartam írni, mint a Mario és a varázslóban az ostorsuhintás. A lövés előtti.
Miért kell mindig csodálkozni?
Szvoren Edina stílusa összetéveszthetetlen, olvassuk akár rövidebb, akár hosszabb novelláit.
– És ilyen lett?
– Ez a könyv – azt hiszem – nem egyszerűen posztmodernül beszél, nem a szerzőséget, hanem az olvasóságot szeretné kikezdeni. Korábbi hasonló élményeim sosem két rögzített pont között mozogtak, eltolták a játékot a múltba vagy a fikcióba, nekem viszont fontos volt, hogy a gazdatesteim élők és valóságosak legyenek. Ez itt inkább jóslás, mint valami műtárgy megidézése. Szentkuthyval szólva: lábaimmal a gondolatban magam elé készített lábnyomokat csipkedem a homokban. Akkor éreztem magam jól, amikor a jósló mód lépett a majmolás helyébe, bár úgy sejtem, hogy épp ezeknek a szövegeknek a legszeszélyesebb a megítélése. Az érdekelt, hogy az írói viselkedés tudatosság számára nehezen hozzáférhető mozzanatai, így például az asszociációs irányok módosíthatóak-e. Saját bőrén tudtommal még senki nem próbálta ki, hogy a szövegalkotásban meddig tart a stílus, és hol kezdődik az idegrendszer, mit kell megváltoztatni a mondatban ahhoz, hogy – a kudarcaim révén – láthatóvá váljak. Kimondom: ez egy autobiografikus kötet, azzal foglalkozik, ki vagyok én.
– A tartalomjegyzéket olvasva rögtön megkaphatná: kilenc másik szerzőt utánoz, közöttük pedig mindössze egy nő van, Tompa Andrea. Megfordult a fejében, hogy kvótaszerűen keresgéljen többet is? Nehogy rásüssék, hogy csak a férfiközpontú irodalmi világot erősíti.
– Tompa Andrea is feltette ezt a kérdést. De egyrészt nem egy nő van a kötetben – ott vagyok én is –, másrészt nemtől függetlenül sem könnyű megválaszolni, hogy aki nincs benne, miért nincs. Azt szoktam hazudni, hogy próbálkoztam többekkel, de beletört a bicskám a szövegükbe – de lehet, hogy ez is hazugság, és még soha nem hazudtam ezt.
– Kikkel próbálkozott?
– Erre nem szeretnék válaszolni. Van, aki azért nincs benne, mert nem tudok kapcsolódni a világához, miközben a kötet sem kifejezetten és kizárólag a kedvenceim névsorolvasása. Finnyás olvasó, finnyás ember vagyok. Amúgy kettős szempont szerint keresgéltem: ki az, akinek többé-kevésbé állandó hangja van – önmagában ez persze nem érték –, és mégis a parodisztikus elrajzolódás veszélye nélkül tudom megjósolni, mit csinálna. Kvóta-alapon egyébként a korábbi prózáimon is számon lehetne kérni, hogy miért csinálnak úgy, mintha csak gyerekszoba létezne, miért több a negatív nőalak, mint a negatív férfi, miért nem a saját életemről írok. És egyáltalán, miért nem valami mások. Volna irodalom, ami nem önkényes kivágatokkal él, és nem épp a kivágatszerűségének köszönheti az erejét?
– Mit gondol amúgy erről, valóban van probléma a női szerzők elismertségével?
– Van – mint ahogy az elismertség szóval is. Az én klasszifikációs készségeim viszont nem elég jók ahhoz, hogy a konkrét esetek, úgynevezett sikertelenségek vagy feledésbe merülések egyetlen okát biztosan megnevezzem. Ha valakit mondjuk nem olvasnak tízezrek, akkor honnan tudhatom biztosan, hogy mint nőt nem olvassák tízezrek, és nem mint kisprózistát, vagy mint olyat, aki nem tematikus-ideologikus prózát ír? Ha az ember nőnek születik, akkor már nem is lehet más tulajdonsága, mint az, hogy nő? Minden, ami vele történik, minden más vonása ezzel az egyetlen meghatározottsággal állna valamilyen, lehetőleg oksági összefüggésben?
– A férfiaknál mást tapasztal?
– Egy férfi író lehet vidéki, belpesti, alkoholbeteg, korán árvaságra jutott, első generációs értelmiségi, okoskodó (csak akkor másképp mondjuk), sőt, egy férfi még nőies is lehet (ezt is másképp mondjuk, a férfinőiességnek irodalomtörténeti oka szokott lenni). És a teljesítményükről is akként gondolkodunk, mint egy sok tényező által meghatározott, nem bináris kimenetelű jelenségről (siker, kudarc) – ebben például óriási nemi egyenlőtlenséget érzek. Ehhez képest az, hogy ki milyen díjat kap, és mennyi olvasója van, nem különösebben izgat. Akinek az életében írásra szánható napok vannak, és össze tud hordani egy könyvet, az már eleve különleges helyzetben van. Nem lehet, hogy ez maga a díj? Ott lehetne keresgélni, hogy ezek a napok létrejönnek-e. Egyszóval az ösztöndíjak fontosabbak volnának, mint a díjak, az emberhez méltó élet meg még az ösztöndíjaknál is fontosabb. Jut eszembe: az egyik legpiacibb díj körül, ami viszont időközben megszűnt, elég sok nő volt, nem állandóan regények kapták, de mondom, nem ettől lesz jobb a helyzet.
– Érdekes helyzet volt az is, mikor megkapta 2019-ben. Lehet egy ilyen előfeltevésünk, hogy inkább egy szűkebb réteg tud ráhangolódni a műveire. Kapott ezt követően meglepő megkereséseket olyan olvasóktól, akikhez máskülönben nem jutott volna el?
– A Libri-díj szakmai elismerés volt, de persze, ez kapta a legnagyobb publicitást az összes közül. Az én érzékelésemben nem történt különösebben semmi a könyveim olvasottságával. Nem akarom eljátszani a teljesen szenvtelen írót, én is azt szeretném, hogy többen olvassanak, ne kevesebben, de nem vettem észre, hogy a díj változtatott volna valamin. Másrészt már így is több olvasóm van, mint amennyinek örömet tudok szerezni.
– Nem szűnt meg azóta sem, idén például kiosztották több kategóriában a legolvasottabb műveknek. Koncepciónak érdekes: azt elismerni, amit sokan megvettek. Mit és hogyan kellene önnek írnia, hogy százezrek vegyék meg?
– Ó, nem érdemes ilyeneken gondolkodni.
– A posztmodern esetében is felmerült persze korábban, hogy mit tekintünk blöffnek, és minek fejthetjük fel a mélyebb rétegeit. Központi kérdés lett az is, hogy történetközpontú-e egy mű vagy sem.
– Régi nóta ez, és nem is feltétlenül befolyásolja a közérthetőséget. Nincs olyan írásom, aminek ne lenne cselekménye, legfeljebb nem az epikus feszültségek mozgatják. Mindig történik valami, olyan nincs, hogy ne történjen. Azért csak nem kizárólag az adomát fogadjuk el történetként, ugye. Mi is a cselekmény? Jelentőséget tulajdonítunk a változásnak – nem biztos, hogy van, de jelentőséget tulajdonítunk neki. A mondandónk szinte magától rendeződik időbeli szerkezetekbe, már érzékelni is így hajlunk, időben és történetben. Az a kunszt, ha ennek valamennyire ellentartasz. Nem épp az a formálás, ha az anyagot ezeknek a kényszergondolatoknak a hatálya alól picit ki lehet szabadítani?
Szvoren Edina és Krusovszky Dénes lettek a Libri irodalmi díj nyertesei
43 kiadó 154 könyve került fel idén a díjért versengők hosszú listájára. A közönség és a szakmai zsűri is kiválasztotta kedvencét.
– Ha már népszerűség, a legkedveltebbek a mindenféle életvezetési könyvek, ál- meg valódi pszichológiák. Miért lehetnek ezek ma ennyire népszerűek? Ennyire elveszettek vagyunk?
– Nem lehet, hogy amióta nyomtatás létezik, ezek népszerűek és terjednek? Persze én is így gondolom, valóban erősödik az igény az útmutatásra, hogy ezt az egészet valaki megmagyarázza, egyúttal leegyszerűsítse – hiszen különben nem vennénk észre, hogy megmagyarázta. Engem nem is annyira az érdekel, hogy ezek a népszerű könyvek mik, hanem hogy a szépirodalmat és az irodalomról való beszédet hogyan alakítja át ennek az igénynek az óhatatlan kiszolgálása. Ahogy utaltam rá, megerősödött a tematikus irodalom iránti igény: lehet, hogy azon még kuncogunk, hogy ideológiailag helyeset kellene írni, de azon már biztos nem, hogy helytelent ne. Most már nemcsak a fogalmiság fegyelme köti az irodalmat, az egyébként is legkonzervatívabb médiumot, hanem a helytelenségtől való félelem is. Ha viszont a mindennapjaim értékrendjével mozognék az írásaimban, a képzeletem, a lehetőségekre való érzékenységem lefulladna. Az irodalom érzékszerve a képzelet, én továbbra is azt a ritka olvasói örömöt várom, sóvárgom, hogy a szemléletem határai ideiglenesen átjárhatóvá váljanak, a híres-nevezetes tabuk ne felszámolódjanak vagy, hogy is szokták mondani, ledőljenek, de legalább pillanatokra áttetszővé váljanak. Különben minek csinálni, minek olvasni? Miért mondanék le a civil eszközeimről, ha aztán íróként csak ugyanazt akarnám elmondani, amit egy interjúban is, ámde érzékszervektől, érvelőképességemtől, kommunikációs eszközeimtől megfosztva, ezért szükségképpen bénultan és bárgyún.
– A Józsefváros újságnak közben arról beszélt másik szakmája, a tanárság, illetve a Budapest Nagyregénybe írt története kapcsán: „Mint tanár, aki a 2020-as években minden jel szerint képtelen érvényesíteni az érdekeit, sőt egy hosszú sztrájksorozattal voltaképpen a munkakörülményei romlását harcolta ki, kifejezetten irigylésre méltónak találom, hogy az akkori munkásság képes volt szerveződni”. Ezt tapasztalja a mindennapokban? A munkakörülményei romlását?
– Pénztelenséget és folyamatos vegzálást. A tanárok permanens forradalomban élnek, gyakorlatilag évről évre minden megváltozik. Most neveztem meg három „egyéni teljesítménycélt”, hozzájuk rendelve pedig meg kellett határoznom a „cél számosságát”, pedig négy éve is önfejlesztési tervet írtam: „A pedagógus tisztában van személyiségének sajátosságaival, és alkalmazkodik a szerepvállalásokhoz. Pedagógiai munkáját reflektivitás jellemzi.” Ilyesmikre kellett egytől tízig reagálni, ha jól emlékszem. Bármeddig visszanézek, én ilyenről nem hallottam. Azt hiszem, ezen a ponton szokás mondani, hogy ilyen csak az ötvenes években fordult elő.
