Ahogy öregszenek a magyarok, a kádárizmus is egyre szorul vissza mind építészetben, mind gondolkodásban – többek közt erről beszélt lapunknak adott interjújában Török Ferenc. Az idén húsz éve bemutatott Moszkva tér és az 1945 rendezőjét kérdeztük budaiságról, a járványról, a melegellenessé eltérített pedofiltörvényről, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyéről is.
– Több mint tíz évvel azután, hogy visszakapta korábbi nevét, ön hogyan hívja: Széll Kálmán térnek, vagy még mindig Moszkvaként emlegeti?
– Szándékosan Széll Kálmán teret használok, legalábbis próbálkozom vele. De megértem, ha a barátaim vagy rokonaim még mindig Moszkva térnek hívják. Gyakorlom a Széll Kálmánt, ízlelgetem, próbálom megszokni. Néha a monogram alapján „eszkának” is rövidítem. A lányom pedig gyakran mondja a telefonba: „jó, akkor tíz perc múlva találkozzunk a Széllen!”
– Amikor 2015-ben megindult a tér átépítése, meglepőnek nevezte, mennyi nosztalgia kíséri „a világ egyik legrondább terének elbontását”, illetve hogy „borzalmas katlan Buda szívében, nagyon nem odavaló”. Ma már jobb a helyzet?
– Mindig öröm, ha egy város megújul, pláne ha mindez a kommunizmus, illetve a szocialista „nagyipar” hanyatlása után történik. Szebb lett most a környékünk, a legenda meg úgyis itt marad velünk a helyi sztorikban, újságokban, könyvekben, és a filmeken. Az utcák, terek átnevezése egy-egy sarokkő lehet a mi kis budai történelmünkben. De tényleg jobb, hogy átépítették. Budai vagyok, nap, mint nap arra járnak a gyerekeim, ahogy én sem tudom kikerülni. Buda nagyon is szépen alakul. Legyünk már végre valamiben pozitívak is! Jó itt élni, na!
– Korábban többször is mondta, hogy a II. kerület a legélhetőbb Budapesten. Tényleg az?
– A Margit híd közelsége miatt két percre van innen a pesti oldal, ahol az „igazán” fontos és nagy dolgok történnek, a mozik, a színházak, a nagyvárosi cirkusz. Itt, Budán a Frankel Leó utca és a Lukács fürdő még a kedvenc környékem. Bár a Gellért mellett, a Móricznál nőttem fel, a Karinthy Frigyes útra máig gyakran járok, Lágymányost másként szeretem. Buda számomra rengeteg emlék, sokfelé ember, sok kaland, egy igazi mese. Madártávlatból persze csak néhány domb egy bővizű folyó partján. A város lüktetésében meg leginkább a geometrikus Moszkva–Móricz-tengely.
– A Moszkva tér című filmjének fiataljai megtestesítették a teljes akkori generációt? Vagy inkább csak azt a szűkebb kört, amely itt, Budán összejött?
– Nehéz kérdés: igen is, nem is. Miután a film azóta is működik, így azt mondanám, hogy valószínűleg sikerült egy szeletét megmutatni az átlagos magyar gimnáziumi osztálynak. Amiben vannak hangosak, okosak, buták, gyávák, veszélyesek, halkak, természetesen lázadók és stréberek. Akadnak talán teljesen normálisak is köztük, akik persze őrültek titokban: színes közeg.
– Az újabb generációs filmek mintha egy kicsivel szerencsétlenebb nemzedéket mutatnának, nem? A Megáll az időben vagy a Moszkva térben talán talpraesettebb fiatalokat láthattunk.
– A film legalábbis viszonylag „talpraesett” munkának bizonyult, gyorsan hozott százezer nézőt a mozikba, bár külföldön annyira nem értették a sztori finomságait, sok fesztiválra meghívták. A forgatókönyv írásakor egy konkrét budai társaságból indultam ki, és az akkori Moszkva tér pár száz kamasza adta a valós közeget. De egy tipikus budai „népgimnáziumban” gondolkodtam végig. Amilyen például a Rákóczi is volt, meg a szomszédos Móricz, a József Attila, a Kaffka és a többi. A filmbeli osztályban volt olyan, aki ellenzéki családból jött, a jó fej osztályfőnöknél Jancsó-plakát lógott otthon a falon. A másik srác meg a „kommer” miniszter gyereke volt, gazdag rózsadombi csemete japán terepjáróval. Ott és akkor még gyakran láthattuk különböző társadalmi rétegek találkozását akár egy gimnáziumban, amely még izgalmasabbá tette a film közegét. A valóság általában erős drámai alapanyag.
– A mai fiatalok helyzetébe belelát? Milyenek ők?
– Vannak gyerekeim, tanítok is, szóval valamennyire belelátok. A fiaim, azon túl, hogy ugyanúgy szeretnének utazni, világot látni, mint mi egykoron, nagyon büszkék arra, hogy budapestiek. A generációs különbség azonban nyilvánvaló, hiszen ők a Facebookon töltötték a kis-, az Instagramon pedig a nagykamaszkorukat. A terek virtuálissá alakultak, a kapcsolatok sokszor személytelenek, ami veszélyes is lehet. A mai kamaszok viszont nagyon sokat fényképeznek, ami örömteli, mert a fotózás egy új globális nyelv, illetve a vizuális kultúránk alapja. Biciklizés vagy gördeszkázás közben a filmezés már tényleg zsebből megy a mai kölyköknek. Otthon vagy menet közben vágják a filmet, zenére és ritmusra gondolkodnak, a vizuális kultúrájuk általában jóval fejlettebb, mint a miénk volt. Ez tény.
– Gyerekként egyik moziból járt a másikba, volt, hogy napi öt filmet is megnézett az akkori Május 1. vagy Vörös Csillag moziban. Tavaly kétszer is hosszú hónapokra bezártak a mozik, elmaradtak premierek, csak a streaming-oldalakon tartottak bemutatót. Lehet még a moziknak jövőjük?
– A mozikat nagyon féltem. Érdekes módon a színházakat kevésbé. Nekik sem volt persze könnyű a járvány, de a mozik konkurenciájaként már a válság előtt megérkezett a streaming. Amelynek, mondjuk, legutóbbi filmem, az 1945 óriási haszonélvezője volt, mert a mozival szinte egy időben az HBO Gótól a Netflixig felbukkant sorra mindenhol. Reméljük, visszatérnek a nézők újra a hazai mozikba, még ha nem is ugyanabban a számban, mint a járvány előtt. A kis művészmozik túlélésében nagyon bízom, talán könnyebben is reagálnak a vészhelyzetekre. Városszerkezeti és kulturális funkcióik megőrzése alapvető Budapest számára. Ugye, mi ezekben a mozikban nőttünk fel, vigyázni kell rájuk, és tényleg ne csak otthon nézzünk filmeket, az teljesen más élmény, a vászon az vászon!
– Évekkel ezelőtt Kádár Jánosról tervezett filmet készíteni, annak mi lesz a sorsa?
– A Kádár-filmem dokumentumfilm lett volna, de az első vágás után megrekedt a folyamat, zűrös ügy. Aztán játékfilmet is próbáltam belőle összehozni, de nem kaptam rá támogatást. Nagyon sok ilyen projekt volt, nem akarom felsorolni az összeset a Hajós Alfréd-filmtől az Ottlik-adaptációig. Most egy gengszterfilmet tervezek épp, sokat írok, egyelőre leginkább a fióknak. Mostanában színházban is rendeztem, zenei klipeket készítek, amit mindig imádok. Kicsit rápihenek a következő nagyfilmre.
– A Kádár-film kapcsán mondta még, hogy a viselkedésünkben, reflexeinkben erősen ott él a kádárizmus. Miben áll ez?
– Ahogy öregszenek a magyarok, a kádárizmus erősen szorul vissza. Építészetben, gondolkodásban, mindenben. Persze, a ma hatalmon lévő pártban erősen benne maradt az egypártrendszer hangulata, sőt. Kissé már elcsépelt dolog a Kádár-rendszerhez hasonlítani a mai helyzetet, mégis szembetűnő a párhuzam. Ám Kádár János karaktere nem feltétlenül azért érdekes, hogy egyfajta parabolaként a napjainkról meséljen. Önmagában Kádár élettörténete mint forgatókönyv-alapanyag az, ami izgalmas számomra. Persze nehéz a figuráját leválasztani a jelenről – különösen, hogy a kormány tagjai, de az ellenzék jó része is abban a korszakban szocializálódott. Mert ez az az ország, amelyben ellophatták Kádár koponyáját a temetőből, s máig nincs meg, nem is nyomoznak utána, nem érdekel senkit. Hétköznapi szürrealizmus.
– Az 1945 nagy nemzetközi siker lett: Berlinale-bemutató, Jad Vasem-díj Jeruzsálemben, amerikai forgalmazás. Úgy tűnt, mint a második nagy dobás a Moszkva tér után. Ilyennek érzi ön is az 1945 sikerét?
– Nagyobb siker lett, mint a Moszkva tér, ötven országban mutatták be, és bár tényleg nagyon magyar sztori, nagyon ide kötődik, magyarul beszél, mégis mindenütt megértették a világon.
– A kormány nemzetközi híre miatt már lassan majd úgy tekintenek Magyarországra, hogy nahát, milyen jó filmek készülnek itt annak ellenére, hogy milyen a politikai helyzet.
– Ezek a „szabad” filmek még Andy Vajna idején készültek, azóta a helyzet ezen a téren is sokat romlott. Itthon sajnos már szinte csak pártkatonák kapnak pénzt a filmjeikre, ezért az alkotók Nyugat-Európában vagy Amerikában próbálkoznak. Az 1945 esetében is így történt: fejlesztettük a sztorit külföldi pénzből, végül beadtuk itthon, és akkor már könnyebben elfogadták, majd végül támogatták is. Sosem mondják ki nyíltan, hogy menjünk külföldre a pénzért, de az elutasító döntésekkel végső soron ezt sugallják. Ami azért szomorú, mert ötvenévesen már nem annyira könnyű ugrabugrálni. Amikor családostul elmentem egy évre Amerikába tanítani, édesanyám pont beteg lett, és nem volt mese, haza kellett jönni. Nem egyszerű egyik napról a másikra felszámolni az itthoni létet, mosolyogva kiválasztani egy gyönyörű, gazdag nyugati várost a térképen, és romantikusan lelépni innét örökre. Én megpróbáltam, szerencsére nem sikerült.
– Az említett problémák ellenére azért az Inkubátor programban elfogadnak, mondjuk, transzszexuális fiatalról vagy menekültekről szóló filmeket is.
– De ezek a projektek már évekkel ezelőtt elindultak. Az, hogy készülhetett egy transzfilm, ugyancsak arra utal, hogy korábban még lazábban működött a magyar filmezés, nem volt úgynevezett „tartalmi kritérium”. Az Inkubátor program persze nagyon jó, de ne felejtsük el, hogy ott az egykori Balázs Béla Stúdió vagy a mi régi főiskolás Simó-osztályunk mintájára, kis költségvetésű első filmek készülnek. Mindez Havas Ágnes és Andy Vajna munkáját dicséri, meg persze a fiatal magyar tehetségekét, akik bevállalják a rázós, provokatív témákat.
– A homofóbiával eltérített, eredetileg pedofiltörvényként emlegetett jogszabálynak lehet hatása az ön filmjeire is? Nagy részükre ki lehetne tenni a tizennyolcas karikát.
– Ez a törvény szürreális, lényegében értelmezhetetlen baromság. Ha most elkezdenénk újranézni a világ filmművészetét, hamar kitiltanánk sok klasszikust, Fellinitől Pasoliniig. Annak idején rettegtünk attól, hogy az utolsó vágás jogát majd el akarják venni a magyar rendezőktől. Most meg az előzetes témaválasztást próbálják befolyásolni. A szabadság az szabadság. A zsarnokság meg zsarnokság. A kettőnek nincsen elegye.
– A melegek életét komolyan meg tudják nehezíteni. De persze mindenki másét is.
– Megint szégyent hoznak az országra, érdemes megnézni, mi volt a német–magyar focimeccsen, Münchenben: ki lesz-e szivárványosra világítva a stadion, berohan-e valaki a pályára? Tényleg ez lett a fociból? Nem lettem volna ott és akkor az általam nagyra becsült Gulácsi Péter helyében: védeni a magyar kaput a németek ellen ilyen politikai stresszhelyzetben. A miniszterelnök pedig el sem ment a legfontosabb magyar mérkőzésre. Állítólag szereti a focit, és a repülőjével oda is ért volna. Megijedt a tettei és a szavai következményeitől? Végül kiestünk, pedig a németeket aznap elkaphattuk volna!
– A Színház- és Filmművészeti Egyetem nemzetközi visszhangja is kellemetlen lehetett a kormány számára.
– Ezek nagyon kínos ügyek. A NER propagandagyára persze tovább növeli a káoszt. Tudják ők is, hogy semmi értelme összekeverni homoszexualitást a pedofíliával, mindezt a XXI. században, Európa közepén. Ha hívő katolikus vagyok, és a Mátyás-templomban, az oltár előtt vetek keresztet, ezt a törvényt, ezt a szemléletet akkor is kikérem magamnak. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa sem szívesen jön Magyarországra, érzi ő is, hogy itt valami nagyon nincsen rendben.
– Az SZFE-re egyébként érdemes még jelentkezni?
– A magyar nyelvű színjátszás olyasmi, ami sehol máshol a világon nem tanulható, esetleg még néhány határon túli magyar egyetemen. Az összes többi filmes szakot (rendező, operatőr, vágó stb.) el lehet sajátítani külföldön is. Bár a rendező- és operatőrképzés is világszínvonalú volt itt egykor. Hiába kezdik újra az egészet a Duna Tv egykori épületében vadonatúj, keresztény-nemzeti alapon toborzott, hithű alapítványi tanárokkal, az SZFE névnek már nem lesz olyan a nemzetközi csengése, mint amilyen régen volt. Ennyi. Nem akarok ellendrukker lenni, de azért ne is csináljunk már úgy, mintha ez még ugyanaz az SZFE volna. Nagyon fáj, hogy az egyetemi vizsgafilmjeim jogai odakerülnek ezekhez a pártkatonákhoz, akik elárulták az egyetem tradícióit, átverték a teljes szakmát, és lefeküdtek a silány politikai kurzusnak. Nem lennék a helyükben. Inkább nem forgatunk pár évig, és kivárjuk, amíg eltűnnek. Ennyi politikai hiba, a gyűlöletkeltés, az ország hírnevének folyamatos rombolása és nyilvánvaló károkozás után ez óhatatlanul be fog következni. Orbán Viktor is szépen leköszön majd, mint Tarlós István tette tavalyelőtt: talán kicsit megkönnyebbülve. Nagypapának még lehet jó, ahhoz nem feltétlenül kell kultúra. Bár, ahhoz sem árt. Egy kicsi.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/29. számának Budai Hang mellékletében jelent meg, július 16-án.
