Az egyetemen azt tapasztaltam, hogy kicsit démonizálnak mindent, ami mainstream – mondja interjúnkban Eke Angéla színésznő, aki Tündét szinkronizálja a nemrég mozikba került Csongor és Tünde animációs filmben. Kérdeztük őt a független színházak helyzetéről és arról is, kap-e furcsa pillantásokat szakmai berkeken belül az elvállalt show-műsorokért.
Hirdetés – Gyakran kérdezik a felnőtt bábszínházról, alvószínházról, nem épp hétköznapi projektjeiről – kicsoda az az Eke Angéla, aki ezekről is vált ismertté? Keresi mindig, hol lehet valamit újítani, megreformálni?
– Az az érdekes, hogy én ezt soha nem erőltettem. Nem volt kifejezett vágyam az, hogy bármiben úttörő legyek. De úgy alakult a pályám, hogy amikor a Színművészetire jelentkeztem, abban az évben éppen nem indult prózai, csak báb- és zenés színész szak. Ezért mentem a bábra. Addig egyáltalán nem volt ehhez a stilizált világhoz közöm. Ott pedig azt vettem észre, hogy bár fontosnak érzem az ebben rejlő tradicionális tudást, de a saját szájízemre kell formálnom az egészet. Ezért alakultak így a dolgok. Nagyon erősen él bennem az, amit a mestereim átadtak, de hogy igazán tudjak vele azonosulni, valamifajta innováció mindig szükséges.
– Azt valóban mondta korábban is, hogy azért nem a zenés szakra ment, mert ahhoz kellett volna tudni énekelni. A Csongor és Tünde animációs filmben mégis énekel. Megjött a kedv?
– Valóban én voltam Tünde énekhangja is. Alapvetően elég kritikus vagyok saját magammal szemben, éppen ezért úgy gondoltam, hogy mivel énekben nem vagyok tökéletes, ezért próbálkozom inkább mással. Valamivel, amiről fogalmam sincs, milyen vagyok benne, de lehet, hogy el tudom sajátítani a hozzá szükséges tudást. Azért is volt szerencsés szerintem ez az évjárat, mert a mi bábosztályunk nagyon erősen összművészeti társaság lett. Ezért tudtak talán jobban felszínre jönni az olyan későbbi projektjeink, mint az alvószínház, ami furcsa fúziója a felolvasós színháznak és az élő installációnak, meg valami személyes, performatív jellegnek.
– Ez inkább előny, hogy ennyi mindenhez kötik? Bábhoz, alvószínházhoz, színházhoz és filmekhez, sorozatokhoz, még influenszerkedik is. Nem lenne jobb, ha egyvalamire tudna fókuszálni?
– Én szeretem ezt a fajta sokszínűséget. Arra jöttem rá, hogy a színészet nagyon univerzális létezést kíván meg. Sokkal nehezebben viselném, ha keretek közé lennék szorítva, és csak egyvalamit jelentenék. Inspirál és motivál, hogy ennyiféle helyen vagyok. Ráadásul sokkal szélesebb közönséggel, változatosabb alkotótársakkal tudok ezáltal megismerkedni.
– A felnőtt bábszínháznak mennyire van egyébként értő közönsége Magyarországon? Nem túl kicsi ehhez az itthoni piac?
– Ez még nagyon gyerekcipőben jár Magyarországon, de amit a Budapest Bábszínház a felnőtt előadásaival képvisel, nívóban és művészetileg is nagyon niche, különleges dolog. Kisebb, értőbb réteget szólít meg, de ma már talán a gyerekműfaj is.
Végre megint vannak szerethető alakok a Valami Amerikában
Szerencsére sikerült visszafordulni arról a lejtőről, amelyen a filmek indították el ezt a világot. A második rész még elment, az öt évvel ezelőtti harmadik viszont abszolút mélypontnak bizonyult.
– A Valami Amerika-sorozatban munkamániás nőt alakított, miközben a való életben nemrég bejelentette: annyit dolgozott, hogy el kell mennie egy év szünetre inkább. Lehetett itt párhuzamot érezni a karaktere és a valós személyisége között.
– Nagyon érdekes, ezt a párhuzamot még soha nem vizsgáltam a karakterem és magam között. Ott nagyon úgy indultam neki, hogy mennyivel különbözik hozzám képest, az ellentétekből építkeztem. A hasonlóságokat így nem is nagyon fedeztem fel. A sorozatot egy évvel hamarabb forgattuk, minthogy úgy döntöttem, a színháztól egyéves szünetre megyek, és egyfajta megújulást próbálok engedni magamnak. Ebben az időszakban vagyunk éppen most. Szerintem hasznos, jó döntés volt, egyben nagyon bátor is, mint azt a környezetemtől visszakapom folyamatosan.
– Mik a tapasztalatok?
– Ebből csak jól lehet kijönni. Valóban sok mindent csinálok, ezért is sokfelé kell megfelelni. A vágy viszont átcsapott megfelelési kényszerbe. Nem tartom soha elégnek a száz százalékot sem, százötven kell egyenesen. De ez szerintem a színészek nagy részénél így van. A szünet célja az is, hogy az önismeretben jobban elmélyüljek. Át tudjam gondolni, mi az, amire nekem tényleg szükségem van. Nem a gyerekkori Angélának megfelelni, vagy a tíz évvel ezelőtti, a Színműről épp kijött énemet nézni. Nem loholni a kívülről érkező elvárásoknak megfelelve.
– Sokakban viszont színészként nincs meg az a biztonságérzet, hogy vissza tudnának térni. Önben igen? Vegyük csak jó barátnőjét, Borbély Alexandrát, aki a Testről és lélekről-ben hatalmasat alakított – elmondása szerint mégsem özönlöttek azóta sem a felkérések.
– Mindig is szabadúszó voltam, a bizonytalanság állandó jellemzője az életemnek. Simán lehet, hogy ezt is egy idő után nehezen viseli az ember. Ráadásul színházban a független szférában alkottam, abban benne van egy még nagyobb bizonytalansági faktor. Túl sok ilyet már én sem tudok elviselni. De ha kitartó szeretnék lenni, akkor sokkal jobban jár a szakma és én is, ha olyan ember tér vissza, aki inkább rendben van magával, a határait sokkal jobban be tudja tartatni. Tudtam, hogy ez adott esetben anyagi kockázat is lesz számomra. De amikor mérlegre tettem magamat és az anyagi biztonságot, kérdés nélkül magamat választottam. Kisebb projekteket ettől még most is csinálok.
Borbély Alexandra: Most végre történhet valami
Borbély Alexandra színésznő feketelistákról, kisebbségi létről, a hatalommal való szembeszegülésről és új filmjéről, az Emma és a halálfejes lepkéről. Interjú!
– A Trojkával mit tapasztalt egyébként? Milyen helyzetben van jelenleg a független színház? Nem kapott olyan visszajelzéseket, hogy ha nem játszana ilyeneknél, hatalmas lehetőségeket kapna?
– Nem, dehogy, semmi ilyen ajánlatot. A független színház mindig egy nagyon tiszta, művészi jelenlétet kívánt, de közben hamar elkezdtem tévézni is, jött a Hacktion, később az Apatigris. Ami picit mainstreamebb jelenlétet hozott. Különféle show-műsorokban is voltam. Azt gondolnánk, ezek nagyon távol állnak egymástól. Legalábbis úgy szocializálódtunk a Színművészetin, hogy aki elmegy a mainstreambe, már nem lehet valódi alkotó egy underground közegben. Büszke vagyok rá, hogy ehhez képest mind a két oldalon jelen tudtam lenni, és mindkettőben tudom a másikból hozott tudást kamatoztatni.
– Szokott kapni furcsa pillantásokat a show-műsorok miatt?
– Az egyetemen azt éreztem, kicsit démonizálnak mindent, ami mainstream. De talán amiatt, hogy párhuzamosan nagyon keményen dolgoztam, elfogadták nekem a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy a tévés munkákból tudtam finanszírozni az életemet, hogy közben a független színházi szférában is jelen lehessek. Hiszen ott nem a fizetés a jelentős, hanem a szakmai szerelem.
– A Csongor és Tünde-beli szinkront mennyire tudta saját magára szabni?
– Tünde szinkronizálása volt az egyik legkülönlegesebb munkám a folyamatot tekintve. Amikor először elmentem, úgy tudtam, hogy most majd leszinkronizálok egy rajzfilmet. Ehelyett megmutattak a képernyőn egy rajzot, és semmi mást. Száz százalékosan magamból kellett felépítenem a karaktert, utána az alapján is rajzolták meg a karakter szájmozgását. Nem láttam képi világot, sem hangulatot. Ennél nagyobb szabadságot nem is kaphatnánk, de ez igazából elég ijesztő is volt. Mindent el kellett dobnom, és azokra a legalapvetőbb értékekre szorítkoznom, amelyekben azonosulni tudok Tündével. Ezek voltak a boldogság iránti vágy, a bátorság, a bajtársiasság. És hogy mennyire fontos harcolni, menni előre a szerelemért. Nem akartam túlbonyolítani, a legtisztább érzéseket kerestem elő.
– Miért lehet egyébként a magyar animáció helyzete sokkal mostohább a rendszerváltás óta, mint előtte?
– Nehéz kérdés. A Csongor és Tünde lehet, hogy utolsó lenyomata egy olyan kornak és technikának, ami már nem lesz soha többet. Szó volt az esetemben úttörő szerepről, miközben ez a film például az egyik utolsó tradicionális gyöngyszem lehet. Személy szerint összeteszem a két kezem, hogy lehetőségem volt ezt megtapasztalni. Átélni azt, hogy egy szinkronszerepet három évig csinálok. Ma, amikor egy program egy óra alatt megcsinál egy rajzfilmet, százszorta szívesebben vagyok egy ilyen produkcióban, ilyen alkotómunkában. Ez akkor is más lesz, ha a technika már a mostaninál is sokkal fejlettebbé válik. Mindig fogjuk érezni, mi az, amit ember alkotott, és mi az, amit gép. Persze sokkal pénzigényesebb egy ilyen produkció. Nagyobb értéket is képvisel cserébe. Talán a magyar animációs filmezés helyzete ezért is alakulhat így. Egyre kevesebb pénz jut rá, miközben az animációs- és élőszereplős film, a színház, mind vagyonokba kerülnek. A kultúrába invesztálni viszont olyan láthatatlannak tűnő befektetés, ami sokszorosan térül meg: empatikusabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb embereket termel. A személyes pályámat maximálisan felteszem arra, hogy fontos magyar műalkotások születhessenek. Ott leszek és csinálni fogom.
