Újabb Disney-főgonoszból faragtak érző szívű igazságosztót

Újabb Disney-főgonoszból faragtak érző szívű igazságosztót

Szörnyella szerepében Emma Stone (Fotó: IMDb)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Egyszer fordult eddig elő, hogy egy film után legszívesebben Bayer Zsoltként ostoroztam volna a feje tetejére állt világot, véletlenszerű példaként előrángatva valamelyik kedvenc disztópiámat is. A 2014-es Demóna volt az, ami meggyőzött róla, hogy egyeseknek semmi sem drága, a kasszasiker érdekében bármire hajlandóak. Így arra is, hogy egy Disney-főgonoszról bebizonyítsák: valójában ő a történet meg nem értett hőse, akinél senki nem lehet méltóbb a szimpátiánkra. „Ne higgy a tündérmesékben”, így próbálta megtéveszteni a gyanútlan nézőt akkoriban a stúdió. Ez persze nem volt igaz, ugyanolyan fekete-fehér tündérmese született, csak a megátalkodott boszorkányról kiderült, hogy valójában mindig is a szívén viselte Aurora (Csipkerózsika) sorsát. A Szörnyella tökéletes párja a Demónának, Craig Gillespie filmje gyakorlatilag ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, miközben újraírja a jól ismert mesét.

Pontosabban annak előtörténetét, merthogy ezúttal Cruella-előzményfilmet kapunk, így a történet végére nagyjából oda jutunk el, ahol a 101 kiskutya kezdődött. Mondani sem kell, hogy a klasszikus animációs film is egész másként nézne ki az alkotók elképzelései szerint. Azt pedig már most tudni lehet, hogy néhány éven belül sajnos érkezik a folytatás.

Ahogy Demóna esetében szinte kizárólag csak a kinézetet tartották meg, úgy Szörnyellából sem maradt sok az emblematikus frizurán túl. A Disney-vezetők jelenleg ennyit gondolnak a legismertebb karaktereikről: gyakorlatilag bármit lehet kezdeni velük, a név majd úgyis elad mindent. Ennyi erővel viszont nyugodtan megírhatnák azt is, hogy Szörnyella szúrja meg az ujját egy orsóval, vagy hogy Aurora nyúzatná le ártatlan dalmaták bőrét egy-egy extravagánsabb öltözékért.

Gillespie filmje visszamegy egész a kezdetek kezdetéig, a születésétől fogva követhetjük Szörnyella, azaz a kis Estella sorsát. Mint kiderül, a lány már eleve a közismert fekete-fehér hajjal született, ami miatt az iskolában is kitaszítottnak számított. Később egyenesen odáig jut, hogy a beilleszkedés, munkavállalás érdekében inkább vörösre festi magát. Ez nem vicc, olyasmi amúgy is alig akad a Szörnyellában, ezzel pedig tökéletesen illeszkedik az élőszereplős Disney-filmek sorába. A mai alkotók egyszerűen képtelenek megérteni az olyan animációk egyik fő vonzerejét, mint A szépség és a szörnyeteg, Az oroszlánkirály vagy a 101 kiskutya, és garantálható, hogy A kis hableány élőszereplős verzióját látva is inkább szörnyülködni fogunk, mintsem őszintén nevetni.

A Szörnyella alkotóinak már az elején nehézséget okoz, hogy megmutassák, mitől is számítana olyan megátalkodott gyereknek a kislány. Valójában inkább csak kicsit eleven, figyelemhiányos, illetve még inkább áldozat. Konkrétan bármelyik őt bántalmazó gyereket inkább nevezhetnénk gaz ördögfiókának, mint őt. Az Emma Stone-féle Estella ellenben a legvégéig megmarad szerethető, nehéz sorsú karakternek. A sors számtalan alkalommal megcibálja őt, mi pedig mindannyiszor azt várjuk, hogy na, most változik majd főgonosszá, ám ez egyszer sem történik meg. Szpojlernek pedig csak azért nem neveznénk az előbbieket, mert állításunkkal szemben a film mégis azt sugallja, hogy ez a Szörnyella ugyanaz a Szörnyella. Eközben leggonoszabb cselekedetei olyasmikből állnak, minthogy kimegy egy szökőkúthoz, ott magában beszél, majd ördögi vigyorra váltva programot hirdet, miszerint jöhet a káosz és a bosszú.

Így magától értetődő, hogy Szörnyella félnótás segítőiből is jószívű csibészek lesznek, hősünk pedig természetesen egy kutyát sem gyilkoltat meg a teljes játékidő alatt. Sőt, van egy saját kiskedvence is, és bár egy tragikus fordulat nyomán logikus lenne dalmatagyűlölete, de a végére még meg is szelídíti őket. Emma Stone karaktere nagyszerűen illeszkedik a korszellemhez, ma a hasonló figurákat szokás eladni a társadalom peremére szorított lázadókként. Hozzátett ehhez a Harley Quinn-kultusz, így nem meglepő, hogy a vörösre festett Szörnyella is előbb lehetne az ő ikertestvére, mint egy már külsőre is visszataszító, ördögi perszóna.

Az előbbiekből következik, hogy kellett a filmben egy másik főgonoszt találni. Ez lett Emma Thompson kegyetlen Bárónője, aki a játékidő felében Az ördög Pradát visel élhetetlen, ámde rendkívül stílusos főszerkesztőjéhez hasonlít, a másodikban pedig leginkább az eredeti Szörnyella és Demóna keveréke lesz belőle. Kétségtelen, hogy Emma Thompson legalább nagyszerűen alakítja a kimért, elegáns szörnyeteget. Joggal mémesítették is, mennyire hihetetlen, hogy ugyanaz a színésznő játszik itt, mint aki a Harry Potter-sorozatban az elvarázsolt Trelawney professzort alakította. (Vagy épp az Igazából szerelemben a megbántott feleséget.)

A Szörnyella-filmnek megvannak persze a maga pozitívumai is. Csodálatos a látványvilág, a jelmeztervezők igazán kitettek magukért ezekkel a kosztümökkel. A sztori pörög, fiatalos stíllel van összerakva az egész, nagyon 21. századi a produkció. A színészválasztással sem lehet igazán gondunk, Thompson mellett Emma Stone alakítása is megnyerő. Csak hát a feje tetejére állított forgatókönyvből nyilván nem tud mást kihozni, mint ami abba bele van írva.

Azért is szomorú ez, mert Gillespie eddig igazán szerethető, egyedi filmeket készített, a Plasztik szerelmet és az Én, Tonyát bármikor jó újranézni. Egy hasonló kaliberű szuperprodukcióval viszont sajnos ő sem tudott mit kezdeni. Bayer Zsoltra hivatkoztunk az elején, de talán még jobb példa lehet Pető Péter kedvenc vesszőparipája. A 24.hu főszerkesztője gyakran ostorozza Facebook-oldalán a különböző (többnyire élelmiszeripari) szörnyszülötteket, a cukormentes vattacukorízű üdítőtől eljutva egészen a tejfölízű sültkrumpli fűszersóig. Nemrég ezt írta az almafröccsös Baba tusfürdő kapcsán: „íme, újra látjuk az életvesztett kortárs kapitalizmust, ahogyan karikírozza világunkat. Ahogyan nevetve közli velünk, hogy olyan élmény- és hazugságvásárlók lettünk, akik normának fogadták el a valóság felszámolását. (…) Mármost, a fröccs jelentéstartománya valójában addig marad az igazság határain belül, amíg bor és szódavíz keveréséből alkotott italt jelöl. Az almafröccsben, ugye, nincsen bor. De menjünk tovább. A fröccs ugyanis önmagában nem jelölhet illatot-érzetet, csupán a mixtúra összetevőit határozhatja meg. Ennek köszönhetően végtelenül széles illat- és íztartományt mutat, hogy most ne fussunk végig az olaszrizlinges hosszúlépéstől a rozénagyon át az irsaiból készült házmesterig. Minthogy ilyen széles kereteket szab meg, nyilvánvaló, hogy konkrét illatot nem lehet képes jelölni, ilyen azonosításra egyszerűen nem alkalmas. Tehát önmagában olyan posztmodern nyelvi jelenség, amely képességes eszköze a liberalizmus csúcsán hódító posztmodernizmusnak a liberalizmus felszámolásához.”

Pető posztjait persze nem kell halálosan komolyan venni, a szükséges iróniával nyúl kritikái tárgyához. Mindenesetre a Szörnyella tökéletes filmes leképeződése az említett termékeknek. A jól ismert karaktert olyan mértékben sikerült dekonstruálni, amíg valaki mássá nem változott, megőrizve eközben a legfontosabb külső ismertetőjegyet, illetve a környezetében felbukkanó embereket. Például Rogert és Anitát, akikre szintén nemigen ismerünk rá, utóbbi ráadásul a politikailag korrekt korszellem jegyében ezúttal fekete is lett. A Demónában már láthattuk, hogyan faragnak ellenszenvesebbre eredetileg pozitív szereplőket, csakhogy a főgonoszból hőst lehessen gyártani. Ugyanez történik a Szörnyellában is, a végefőcím közbeni jelenettel olyan eredettörténetet adva ráadásul a 101 kiskutyának, amitől az kifejezetten bizarr fénytörésbe kerül.

A siker persze mindennek ellenére garantált, így akár készülhetünk arra is, hogy a nem túl távoli jövőben Ursula gonosz tengeri szörny helyett szenvedő feleségként, Hófehérke mostohája pedig meg nem értett művészlélekként tér majd vissza. Erről pedig eszembe is jutott, hogy láttunk már hasonlót: a Hófehér vagy a Shrek kifejezetten lelkesen írták újra a jól ismert meséket. Csakhogy azok mögött volt szív, gondolat, fantázia, felépítettek egy első perctől szerethető, végtelenül szórakoztató világot. A Szörnyella alkotói eközben percről percre megküzdenek azzal, hogy fogalmuk sincs, mit akarnak kihozni az egészből, leszámítva a brand lenyúlását és így dollármilliók bezsebelését. Szomorú.

Szörnyella, amerikai krimi-vígjáték, 134 perc, 2021

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Csatlakozzon hozzánk Patreonon

AZ ÉLET MEG MINDEN PODCAST – Sajó Tamás

Árnyék podcast a mentális egészségről – Pettik Ágival