Nyolcvanhét város, tizenhat folyó, hét időzóna – ennyi mindenen vezet át a Föld leghosszabb vasútvonala. Kárpáti Péter drámaíró és Bodó Viktor rendező öt évvel ezelőtt együtt szálltak fel a Transzszibériai Expresszre, hogy Moszkvától Pekingig utazzanak. Ebből az élményből született meg a Moszkva–Peking transzszimfónia című dokumentumabszurd, amelyet 2017-ben Frankfurtban mutattak be, most pedig a budapesti Katona József Színház tűzte műsorára. A koronavírus-járvány miatt két évet csúszott a premier, az orosz–ukrán háború árnyékában pedig a darab is más fénytörésbe került, így Novák Eszter már új szövegváltozattal alkalmazta színpadra a szürreális, abszurd képekkel teli utazást.
Férfiak, nők, fiatalok és öregek, különböző nációk tömörülnek a kupékban, zakatolnak együtt időben és térben. A nyírfaerdők monotonitása szép lassan összemossa az órákat és napokat, egymásba folynak az univerzumok. Barátságok, szerelmek köttetnek, gyerekek születnek, életek érnek véget, miközben egyre csak fogy a szárított hal és a vodka. A darab központi figurája a német Moritz (Mészáros Béla), aki kívülállóként szemléli a körülötte zajló eseményeket. Ahogy megszokott útján halad előre a vonat, úgy tűnnek el a nyelvi és kulturális különbségek is, ő maga azonban mégsem tud beleolvadni ebbe a bizarr közegbe. Senkiről nem tudni, miért szállt fel a vonatra és hova tart, de valójában ezek a személyes szálak lényegtelenek is.
A repülő csészealjra emlékeztető szerelvény egy nagy olvasztótégely, ahol európai utazók, kamcsatkaiak, üzbégek, türkmének, kirgizek, lázadók és megalkuvók, iszákos irodalmárok és önjelölt filozófusok, krisnások és ortodoxok, objektofil pravadnyicák, matrjoskababára emlékeztető seftesek, láncdohányosok, farkasfejű ügynökök igazából semmiben nem különböznek egymástól. Mindannyian vágyakat kergetve robognak egy kilátástalan jövő felé. A mi jelenünkbe.
„Mondd, hogy ahol állunk, atomfegyvermentes övezet, mondd, hogy az álmunk atomfegyvermentes.” Az első felvonás végén üvöltik a nézők arcába a színészek ezeket a sorokat, mely az egyetlen erős pillanata az előadásnak. Miközben tőlünk nem messze háború zajlik, egy már ismeretlennek tűnő Oroszország jelenik meg a színpadon: már nem lehet komolytalanul nevetni azon, hogy a Putyin koronázási kardján dolgozó kovács igazából semmit nem gondol Putyinról, ahogy azon sem, hogy a németek nem ünneplik május 9-én a győzelem napját. Kárpáti Péter nem akar és nem is tud feloldozást adni, káoszba fullad az utazás, a vonat utazóközönsége pedig nem tehet mást, reményvesztetten üvölt együtt a farkasokkal.
Véletlenszerű lényeges felfedezések – ez a serendipity, ami többször is elhangzik a darabban. De épp ez a ráeszmélés hiányzik leginkább a Moszkva–Peking transzszimfóniából. Tele van a darab erőltetett mondattal, gesztussal, bántóan egyszerű poénokkal, de a zenei betétek többségére – mint a Yesterday balalajkaváltozata vagy a Millió rózsaszál Pelsőczy Réka orosz előadásában – is ugyanez jellemző. Tizennyolc színész nagy erőbedobással küzd a színpadon, de az ember mégis úgy érzi, két és fél órát elvesztegetett a saját életéből, miközben őket figyelte.
Kárpáti Péter: Moszkva–Peking transzszimfónia. Rendező: Novák Eszter. Katona József Színház
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/23. számában jelent meg, június 3-án.
