
Mint annyi minden, ez is a legifjabb generációnak köszönhető. Mostanában a két nagyobb lány, az éppen már iskolás és az óvodás, ha nálunk vannak, népdalokkal alszanak el. Van miből válogatni szerencsére, ha ma kezdenénk a felgyűjtött és rögzített dalokat hallgatni, úgy két és fél év múlva fejeznénk be, akkora kincs van a birtokunkban. Okos tudósok őrzik, csoportosítják, mi pedig meghallgatjuk és megtanuljuk őket.
Születésem évében gyűjtötte apám ezt a dalt a szülőfalumban. Mintha emlékeznék is a lejegyzésre, amikor a magnószalagot számtalanszor visszagörgette. Egész gyermekkorom daltöredékek számtalan meghallgatásával telt. Lehet, hogy csak képzelem, de érzem, hogy ez a dal is egyike azoknak, amelyek meghatározták az életem folyását.
Gyönyörű pentaton dallam. A pentatónia nem azért szép, mert magyar vagy keleti, vagy az állítólagos őshazában is ilyesmi van vagy volt, hanem mert végtelenül természetes. Kvintekből, azaz öt hang távolságra lévő hangközökből áll. A kvint az első olyan felharmonikus, ami nem azonos az alaphanggal. Ez a legalapvetőbb hangzás, a felénél lenyomott húr megfelezésekor szólal meg. Emellett alapvetően szép a pentatónia, a zongora fekete billentyűi adják ki ezt a hangsort, ki lehet próbálni, ha csak ezeket a billentyűket nyomjuk le, akár külön-külön, akár egyszerre többet belőlük, fantasztikus hangzás jön elő. Ez a dal új stílusú, azaz legkorábban a XIX. század végén keletkezett, vagy pár évtizeddel az ezredforduló után. Első és utolsó sora azonos. A két középső öt hanggal magasabban jár. Szótagszáma tizenegy soronként, ami a leggyakoribb szótagszám az új stílusban. Két középső sora pontosan öt hanggal van magasabban, mint a két szélső. E miatt a – szakszóval – kvinttranszpozíció miatt kerül egy idegen hang a pentatóniába.
Ez a dal afféle hapax (hapax legomenon), azaz egyszer olvasott, egyszer látott-hallott, vagyis egyszer előforduló, ahogyan Kodály jellemezte az ilyeneket, én a tanítványától hallottam ezt a kifejezést, aki a népzenetanárom volt. Azaz nem gyűjtötték ezt a dallamot máshol, variánsai is inkább már egy másik dal egyedeként kerültek a köztudatba. A szülőfalumbéli mellett egyetlen helyen találni meg a sokórányi dalkincsben. Paulovics Géza gyűjtötte 1961-ben a Tolna megyei Tamásiban, egy akkor 14 éves leánytól. Tamási szülőfalumtól mintegy 80 kilométerre van, légvonalban ez kevesebb. Szülőfalum a Duna bal partján, Tamási a jobb oldalon van. Tamási bár Tolnában van, mégsem tartozik az ún. sárközi dialektusterülethez, amelynek dalaihoz hasonlók vannak az én szülőfalumban – pedig az a Duna innenső oldalán van. Szóval nem a Túladunán… Sokáig azt hitték a kutatók, hogy valamikor a Duna úgy folyt, hogy a ma dunántúli Sárköz nevű terület a bal partján feküdt. Mára maradt az a vélemény, hogy a sok piacozás, csónakkal való átkelés miatt terjedtek el ugyanolyan hangsorú és formájú dalok a két közeli vidéken.
Nézzük a dal szövegét! Vékony héja, piros alma – afféle természeti kezdőkép, vagy a nem túl szerencsés kifejezéssel élve: népdalküszöb. Igen, vékony, és ez nem jó, nem biztonságos. Ráadásul az anyám szíve is gyenge, ami még rosszabb. Megszakad ez a szív, ha a szeretett, féltve felnevelt leány nem az igazi karjában van, hiszen ha nem ott van, akkor elhervad.
Volt énnékem édesanyám, de már nincs / Mert elvitte a szegedi nagyárvíz / Kilenc hete, amióta halászom / Nagy az árvíz, könnyeimtől se látom. // Kihalásztam édesanyám kendőjét / Négy sarkába belevéstem a nevét / Közepébe magam állok rózsának / Aki szeret, szakajtson le magának.
Nem is varrtam, egyenesen véstem a nevet. Én pedig bár rózsa vagyok, így árván nem kellek senkinek. Így folytatódik a dal: Kis árokból de nagy árokba estem / Egész éjjel a babámat kerestem / Megtaláltam a b-i kocsmában / Rózsaszínű bort öntött a pohárba.
Azaz rozébort ivott a bánatos árva, amelyet nem is tudom, hogy láttak-e valaha a szülőfalumbéliek akkoriban.
Az egész dal lassú, de finom mozgású tánclépésben halad. Rengeteg gondolkodnivalót ad, nem véletlen, hogy a kicsik is rákérdeznek jószerivel minden szavára.
Nem lehetetlen, hogy a tolnai Tamásiban apám gyűjtését ismerték. Vagy működhetett a népdalvándorlás fordítva is, nemcsak szülőfalumban ismerték a dunántúli jellegű dalokat, hanem fordítva is ment ez. Nemcsak az alma héja, maga a Duna is vékony, gyakran átjártak rajta. Ezekért a dalokért mindenképpen érdemes volt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/44. számában jelent meg október 31-én.